A magánytól a közösségig – az Exodus könyvének lényege

Talán ideig-óráig mindannyian átéltük azt, milyen egyedül lenni. Milyen magunkra maradni a fájdalmunkkal, problémáinkkal. Amikor nincs kit felhívni, aki megértene bennünket. Amikor nincs kivel megosztani napi kihívásainkat. Amikor egyedül maradunk az örömmel és bánattal.

Rási, az Énekek énekéhez írt kommentárjában leírja, hogy az izraeliták magányosnak és elhagyatottnak érezték magukat a rabszolgaként Egyiptomban. Olyanok voltak, mint egy „aguna”, egy elhagyatott nő, aki a hagyomány szerint elakadt a válási folyamatban. Az aguna nem léphet tovább, nem kezdhet új életet, mert a férje eltűnt, vagy nem ad neki válólevelet. Ilyenek voltak a zsidók Egyiptomban, és ezt gondolták Istenről: „Az Örökkévaló elhagyott minket, és talán sosem tér vissza.” De Rási hozzáteszi a második fejezethez írt kommentárjában, hogy csak ki kellett nézni az ablakon.  A nő, Izrael népének hangját halljuk:

ímhol áll házfalunk mögött, arra számítottam, hogy még sok napig elzárva maradok férjemtől, és íme, értesített engem, hogy a mennyek ablakánál áll és szemügyre veszi azt, amit velem csinálnak, ahogy írva van: Bizony láttam nyomorát népemnek (Ex 3:7).

Isten ekkor olyan, mint egy, a ház ablakán át leskelődő gazella. Figyel, nem tűnt el, ott van mellettük. Látja a szenvedést. Törékenynek tűnik, de nem az. Hiszen a következő pillanatban felszólítja Mózest, hogy álljon a nép élére.

Mózesnek is le kell győznie magányát, közömbösségét. Észre kell vennie azt, ami első látásra nem tűnik különlegesnek – mások fájdalmát. A csipkebokor segít ebben – lángjának látványa felolvasztja Mózes szívét. Hiszen maga a tűz reprezentálja a nép szenvedését Egyiptomban. A népét, ami szenved, magányos, de mégsem pusztul el. De nem csak a csipkebokor, hanem lényegében a belőle megszólaló angyal is „ég”. Egyiptomban van a kiszolgáltatott nép, és vele ott a törékeny Isten. Mózes felismeri, hogy a feladata, hogy hallgasson a hangra, és a kiszolgáltatott népet biztonságba vigye. És mit jelent a biztonság? A közösséget. Azt, hogy a magányos egyénekből közösség kell, hogy épüljön.

Nekünk is meg kell tennünk ezt a lépést. Hiszen a magányra a közösség a megoldás. Nemrég egy zsinagógából jövet hallgattam valakinek fájdalmas történetét. Bár rabbinikus bölcsességeim segítettek, mégis egy kedves közösségi tagunk harsány vicce űzte el a fájdalmat, azáltal, hogy megnevettette a kihívással küzdő társunkat.

– Ez most helyrerakott engem. Pont ez az értelme, hogy közösségbe járjon az ember – mondta ezután.

Az elidegenedés napjaink népbetegsége. Egy krónikus tünetegyüttes, amire a közösségi média csak placebo-ként szolgál. Amikor az „Arc Könyvét”, vagy más „közösségi médiát” megnyitjuk az interneten, azt hisszük, hogy valódi arcokkal, emberekkel találkozunk. Pedig csak azzal a vágyott képpel szembesülünk, amit mindenki mutatni akar magából. Ezáltal nem találkozunk az igazi arcok, emberek „váratlanságával”, gyógyító erejével. A fizikai valóság meghittségével.

A közösségi média minden funkciója, egészen az internet megjelenéséig a zsinagógában, avagy a tágabb értelemben vett közösségi tereinkben valósult meg. Azért jártak ide emberek, hogy megbeszéljék a híreket. Újságokat cseréljenek, üzletet kössenek, együtt gyászoljanak, ha meghalt valaki, ünnepeljenek, ha született valaki. Maga a közösség tere volt, ahol az elveszett tárgyat (ávéda) kihirdették, és a közösséget érintő ügyeket megbeszélték. Egyes történészek szerint eredetileg a zsinagóga nem volt más, mint egy gyakran ülésező közgyűlés, ahol mellékesen imádkoztak és Tórát is olvastak. Innen a neve: synagogos a gyülekezés háza.

Végső soron a Színáj-hegyi törvény elfogadása, majd ez alapján egy nagy „zsinagóga” építése, a valódi közösség megalkotása volt a Kivonulás célja. Az Exodus könyve ezt a folyamatot írja le: hogyan lett a metaforikus értelenben vett, szétszakadt házasságból, egymást újra megtaláló szerelmes pár.

Azáltal, hogy a Színáj-hegy lábánál, az Exodus könyvének végén az izraeliták felépítik a közös Szentélyt, a Miskánt, megalkotják azt a helyet, ahol újra és újra találkozhatnak. Szó szerint ezt jelenti az Ohel Moed kifejezés: a találkozás sátra. A hely, ahol az emberek Istennel és egymással találkoznak.

Győzzük le a közösségi média „Egyiptomát”, és legyenek a mi zsinagógáink is újra a találkozás sátrai!