A leprás messiás meggyógyítása

A Talmudban található aggadák (legendák, tanmesék) és halachák (törvények) máig központi szerepet játszanak a zsidóság identitásában. Az 5778-as zsidó újévet köszöntve olvassunk el egy történetet, amely mesterien szemlélteti a Talmud komplex etikai üzenetét.

A Talmud mesél

Jehosua ben Lévi egyszer találkozott Élijáhu (Illés) prófétával, aki épp Simon bár Jocháj sírjának bejáratánál állt. Jehosua rabbi megkérdezte a prófétát:

– Bejutok én az eljövendő világba?

Élijáhu így válaszolt:

– Ha a Mester is úgy akarja!

…

– És mikor jön el a messiás?

– Menj magad, és kérdezd meg őt!

– Hol van most?

– Róma városának kapujában!

– Miről ismerem meg?

– Ott ül a szegények és betegek között. Mindegyikük egyszerre cseréli le összes kötéseit, de ő csupán egy kötést cserél egyszerre, mert azonnal indulna, ha hívnák. Azt mondja magában: lehet, hogy ma szükség lesz rám, és akkor nem késlekedhetek.

 

Jehosua ben Levi elment a messiáshoz Rómába.

– Sálom álechá (béke veled), rabbim és tanítóm! –  üdvözölte Jehosua rabbi a leprás messiást.

– Sálom álechá, bár Liváj! –  válaszolt a messiás.

– Mikor jön el, mester?

– Ma.– így a messiás.

 

Jehosua visszatért Erec Jiszráélba, és újra találkozott Élijáhu prófétával.

– Mit mondott neked a messiás? –  kérdezte a próféta.

– Azt mondta, „Salom alecha, bár Livaj”.

– Eszerint biztos lehetsz abban, hogy Te is, és apád is bejut az eljövendő világba – biztosította Élijáhu Jehosua rabbit.

– No igen, de hazudott nekem abban, hogy azt mondta, eljön aznap! Eljött a messiás? Nem!

Élijáhu próféta elgondolkodott, majd így válaszolt:

– Valójában azt mondta akkor neked: „…ma, hogyha hallgatnátok a hangjára!” (Zsolt 95:7)[1]

A történet nagyon szépen illusztrálja a Talmud komplex látásmódját, mellyel kiegészíti halachikus, jogi érvelésrendszerét. Tanmesét, vagyis egy aggadát olvashatunk, amelyben mindenki emberi, Élijáhú próféta zsoltárverset idéz, és még a messiás is beteg, talán leprás.

Már Jehosua rabbi történetéből is látszik: zsidó teológiáról, a szó dogmatikus értelmében, nem beszélhetünk.[2] Csupán egy utalás, egy megmagyarázott „félreértés” vezet minket arra, hogy mikor jöhet el a messiás. A tanmese talán egyik legfőbb üzenete: menj el, és beszélgess az emberekkel, ne nézz le senkit sem, talán épp egy koldus, beteg ember a „messiás”. A zárásként felbukkanó zsoltárvers annyira költői, annyira tág értelmezést ad a messiás eljövetelére, hogy további kérdéseket, válaszokat kíván.

Ilyen a Talmud. Emberekről, bölcsekről szól, akik beszélgetnek, hogy még tovább beszélgethessenek. Nyelvi értelemben nagyrészt függő beszédben van lejegyezve, csakúgy, mint a Biblia. Vagyis körülbelül így kezdődnek az új témák: „XY mondta, hogy…” vagy „rabbijaink azt tanították, hogy…”. Idézetet olvashatunk idézet hátán, nagyon kevés értékítélettel. Legtöbbször több véleményt találhatunk egy kérdésről, törvényről, annak ellenére, hogy az esetleges konklúzióban csak az egyikük válik mérvadóvá. Azonban a Talmud nehéz tanulhatósága miatt, a középkor derekán, egy fordulat következett be egyeduralmában.

 

A kodifikáció

A Talmud-központú paszkenolás, törvénykezés nem tartott sokáig (talán 300 évig), mert a többség számára túl fárasztó volt egyszerre sok rabbi véleményét olvasni. A végeredményt akarták, vagyis törvényt, különösebb okfejtés nélkül. A Majmonidész fémjelezte zsidó racionalizmus már „ellentmondásként” értékelte a Talmudban beszélő rabbik különböző véleményét egyazon témában.[3] Logikus következmény volt, hogy a közösség is csupán egy egyértelmű döntést várt közössége rabbijától, és nem egy bonyolult okfejtést. A középkori kodifikációs folyamatok során húzzák ki az olyan aggadákat, történeteket, mint Jehosua rabbié, vagy akár a kisebbségi véleményeket, melyeket a Talmud még felsorol, a többség által elfogadott döntés mellett. Újabb művek jöttek létre, kevesebb „ellentmondással”, melyek már tisztán jogi szövegnek tekinthetőek. Kialakul a zsidó törvénykódexek irodalma, melynek csúcsművei már állandósult törvényként említik a Talmudban idézett rabbik mondandóját, ugyanakkor a nevük említése nélkül! Ilyen például Majmonidész Misné Torája, vagy Jákob ben Áser  nagy műve, a Tur.[4]

 

A kodifikáció csúcsa, és „hanyatlása”

A törvénykódexek írói tehát normatív törvénnyé csupaszították le a Talmudból válogatott halachákat. Az aggadákat, más narratív részeket pedig nagyrészt kihagyták a kódexekből. Az újkor hajnalán, vagyis a gettók kapuinak bezárásával, a nyomtatás megjelenésével új igények jelentkeztek. Egy összefoglaló műnek kellett megjelennie, amely bemutatja a lehető legtöbb törvény változásait a Talmudtól egészen a 16.századig. Joszef Káró, aki az Ottomán Birodalomban élt és alkotott, írta meg a Tur-ra írt kommentárként élete fő halachikus összegző művét, a Bét Joszef-et, amely már rengeteg kortárs responzumot is tartalmaz. Hatalmas anyagot ölel fel, hiszen a halachák évszázados változásait is bemutatja, és kortárs kérdéseket is érint.

A Bét Joszef rövidített változata, „tartalomjegyzéke” a máig sok vitát kiváltó Sulchán Áruch, melyet írója csupán „fiatal diákoknak” szánt memorizálásra.

A zsidó jog azonban, sőt, talán a zsidó szellemiség is, a teljes, a történelem során sokat változó hagyományos irodalomra épül, nem csak egy szeletére.[5] Különösen fontosak a fent említett aggadák, narratívák, erkölcsi törvények, és mindezen szövegek „hagymaszerű” egymásra épültsége. A Talmud lapjainak szerkesztettségén jól látszik a történelem alatt felhalmozódott komplex, műfajilag kevert tudás.

 

A posztmodern Talmud és a Magyar Közlöny

A törvénykódexekkel szemben tehát a Talmud egymásra épülő véleményekből, kommentárokból áll. Ha egy talmudi lapra ránézünk, akkor középen látjuk a korai (kanonizált és nem kanonizált) tannaiták véleményét, valamint a késői amórák hozzáfűzött diskurzusait, történeteit.[6] A középkori kommentárok a lap két szélén láthatóak, sokszor fordításokkal, keresztreferenciákkal együtt. A Talmud oldal tehát, idézeteivel, törvényeivel, kommentárjaival inkább egy posztmodern irodalmi alkotásra emlékeztet, mint törvénykódexre.

Hogy jobban megértsük, gondoljunk a Magyar Közlönyre, milyen lenne, ha kiegészítenék a törvényt jegyzők, fogalmazók, véleményezők neveivel, más tanmesékkel, erkölcsi példázatokkal, néhol vicces, tanulságos történetekkel. Sőt, beleírnák az el nem fogadott törvényváltozatokat. A későbbi törvényhozók pedig nem írhatnák át mindezt, hanem csupán kommentárokat fűzhetnének hozzá a lap szélén.

 

A nomosz és a narratíva

Olyan világnézetek hatása alatt élünk, melyek sokszor leegyszerűsítik normatív gondolkodásunkat egyértelmű „helyes”-re és „helytelen”-re. A “vagy-vagy” világában élünk. Modern jogtudományi szakértők szerint azonban az igazi ítélet, törvénykezés nem nélkülözheti a narratív értelmezést.

A normatív gondolkodás világában, a törvény és a narratíva elválaszthatatlanul összefonódik. Minden törvénykezés azt kívánja, hogy egy diskurzusba helyezkedjen bele – hogy történetet, sorsot, kezdetet és véget, magyarázatot és célt kapjon.[7]

Hasonló szellemben, a talmudi rabbik, elbeszélő formában, morális vagy akár a teológai mondandóval egészítették ki a törvénykezést. Példaként mondhatnánk a Talmudban szereplő történetek százait, amelyek jelentősen árnyalják az egyértelmű törvények szigorát. Így kerülnek a példázatok, aggadák a Talmudba.[8]

Ahogyan a fenti példa is mutatja, a Talmud tanítói nem azt tanították, hogy „ne legyél arrogáns”, hanem egy történetet beszéltek el, melyben a messiás csak akkor jön el, ha „hallgatunk hangjára”, vagyis alázatos, jámbor életet élünk.

 

A most következő új évben, 5778-ban, helyezzük a hangsúlyt teljes szellemi hagyományunkra, amelynek gazdagsága mérhetetlen. Hiszen a Talmud üzenete máig hat. Az életünket fenntartó erkölcsi normákat nem csak a törvények hordozhatják, hanem történeteink, beszélgetéseink, vitáink is. Hallgassuk meg azt a véleményt is, ami esetleg nem a mi “normatív” gondolkodásunkba illeszkedik. Így talán el is jön, és meggyógyul a messiás.

Sáná Tová!

 

[1] BT Szanhedrin 98a

[2] Neológ talmudtudósok (Blau Lajos, Guttmann Mihály, stb.) ugyanakkor használták a “theologia” szót a rabbinikus elmélkedésekre

[3] Majmonidész: A Tévelygők Útmutatója, Bevezető.

[4] Mind Majmonidész és Jákob ben Áser, a maghrebi Jichák Álfázi könyvét, a Szefer háHáláchot-ot jelölik meg fő inspirácóként. A RiF, vagyis Jichák Álfázi nevezhető a halachikus törvénykódexek műfajteremtőjének, hiszen talán az első volt, aki a Talmud “lerövidítésére” kísérletet tett. Az ő kodifikáló munkáját folytatta Majmonidész és Jákob ben Áser. Kódexeikben, a Misné Torá-ban és a Tur-ban, már tematikusan vannak rendezve a zsidó vallásos élet törvényei.

[5] A hagyomány történeti változásait a neológia figyelembe vette. Guttmann Mihály (1872-1942), a rabbiképző rektora  egy új Talmud-oktatási módszert vezetett be a tudomány szellemében. Mintegy holisztikusan, a teljes zsidó hagyománytörténetet tanította, a történelmi változásaival együtt. Módszerében találkozott a filológia, és a komparatív jogtörténet. Többek szerint ő a modern talmudtudomány egyik megalapozója, hatása a boroszlói rabbiképzőtől a jeruzsálemi Héber Egyetemig terjedt.

[6] A tannaiták a i.sz.200-ig bezárólag működő tanítók, rabbik, kiknek mondásait, tanításait a Misna, a Toszefta, és a talmudi berajták őrzik. Az ő hagyományaik alkotják a Talmud magját. Az amórák, a kb. i.sz. 200 és a 6. század között működő tanítók, akik a tannaiták hagyományait továbbvitték, megvitatták, kommentálták.

[7] Cover, Robert M. “The Supreme Court, 1982 Term — Foreword: Nomos and Narrative” Harvard Law Review 97 (1983): 4-68 at 5.

[8] Véleményem szerint a kodifikációs folyamat, amelynek során a narratív szövegek elvesztették mérvadó jellegüket, pótolhatatlan kárt okoztak a hagyománynak.