A halál utáni élet itt a földön: a „feltámadás” zsidó technikái

Miért szép és hasznos a bűnbakok szimbolikus feláldozása, mire jó az indokolt bűntudat? Miért egyforma kinézetű a bűnbak és az a bak, amelyet „felemelünk”, Istennek áldozunk? Hogyan van élet a súlyos bűntudat és az áldozattá válás traumájából, hogyan születik újra a földi élet a halál után?

A hetiszakasz címe az, hogy „a halál után”, áháré mot héberül. Amivel kezdődik, az a jom kippuri, engesztelésnapi liturgia leírása, vagyis valamiféle lelki-szellemi újjászületésé. A szertartás központi eleme két kecskebak kiállítása, az egyiket feláldozzák az Örökkévalónak, a másikat a főpap elzavarja a pusztába, hogy elvigye a közösség bűnét. Világos, hogy ezzel, a bűnbak szertartásával, a két, külsőre egyforma kecsekebak kiállításával arra emlékeztetjük magunkat, hogy jelen van bennünk, egymás mellett, a jó és a rossz késztetése egyaránt, mégis, a rossz nem tartozik hozzá igazi, magasabb személyiségünkhöz. A bennük lévő jót megjelenítő kecskebakot feláldozzuk, „felemeljük” a forrásához, Istenhez, a rosszat egyszerűen eldobjuk.

„Istenem, a lélek, amelyet belém helyeztél, tiszta”, ezt imádkozzuk minden reggel. Azért lehetséges a megtérés, azért lehetséges újjászületni, mert a Tóra szerint mindig marad mindannyiunkban, akik Isten képmásai vagyunk, valami végső, beszennyezhetetlen tisztaság, igazi önmagunk vár ránk, hogy megérkezzünk, felemelkedjünk, megtérjünk hozzá. Mi vagyunk felelősek a bűneinkért, de nem mi vagyunk a bűneink, nem vagyunk azonosak velük. A Tóra lényege annyi, hogy az ember nem adottság, hanem lehetőség. Esély. Elmenni a mikvébe, végigcsinálni a jom kippuri szertartást, valójában feltámadás, élet a halál után, újjászületés. Rácsodálkozás elfelejtett önmagunkra, hazatalálás.

A bűnösnek van módja újjászületni, de van-e erre módja a meggyilkolt lelkű áldozatnak? Ez a hét a Soá emléknapjának ideje is volt, és erre is jól illik a hetiszakasz címe: a halál után. A trauma elszenvedése, ha a test túl is éli, meggyilkolja a lelket, és az a kérdés, minden terápia, minden szerető figyelem fő kérdése, hogy hol van ebből a feltámadás.

A Peszáh szintén a lelki feltámadásról szól, akárcsak az Engesztelés Napja, az őszi ünnepek, a zsidó év két pólusa. Az egyik a személyes, a másik a közösségi feltámadásról.

A Peszáh azt tanítja, hogy nekünk, zsidóknak minden traumánkat érzékenységgé, felelősségvállalássá kell átalakítanunk. Azért kell szeretnünk a menekültet, a hontalant, a jövevényt, mert mi is idegenek voltunk Egyiptom országában. Úgy kell élnünk, tanítja a széder este intelme, mintha mi magunk jöttünk volna ki Egyiptom országából. Minden, ami bárhol, bármikor, bárkivel történik, velünk történik.

Most is több helyen a világon háború dúl, éhség pusztít, kiszolgáltatottság és reménytelenség, terror, ártatlanok halála. A holokauszt mindaddig nem ér véget a zsidó emlékezet számára, amíg ez történik, és nem volt még perc, amikor ne történt volna. Amikor a saját nagyszüleinkre, dédszüleinkre, szüleinkre emlékezünk, rájuk is gondolnunk kell, értük kell felelősséget vállalnunk.

Az életet a halál után az jelentheti, ha azokon, akik itt és most ránk bízattak, próbálunk segíteni. Így és itt kell folytatódnia az útnak, amelyre Egyiptomot elhagyva léptünk, és amely a végső szabadság, a megváltás felé vezet. Eljött a mi nemzedékünk ideje, hogy tanusítsuk, van élet a földön is a halál után, hogy értjük, milyen felelősséget ró ránk az emlékezés halottainkra, amíg eljön Ő, akire várunk, jöjjön el minél előbb, még a mi napjainkban.

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője