Szántó T. Gábor: Shawarmától berúgni

Kár is belefognom, úgysem értheti ezt senki, aki nem kósert eszik, aki nem mond le nap, mint nap a street food gyönyöreiről, nem haraphat bele mustárba mártott sültkolbászba és hurkába a piacon, miközben kovászos uborkát, foszlós fehérkenyeret eszik hozzá. Nem fogják érteni, vállukat vonogatják, vagy túlzásnak, szenvelgésnek, felesleges szócséplésnek találják.

Pedig én tényleg berúgtam a shawarmától.

A Ben Yehudán randevúztunk Jeruzsálemben vendéglátómmal, Szonjával, aki az iskolából és az óvodából szedte össze gyerekeit, míg én harmadszor mentem el a military shopba, hogy megszemléljen a téli vastag dzsekit, amivel kokettáltam. Ne haragudj, hogy szólok, itt csak homelessek hordanak ilyet civilben, kedveskedett másnap este történész és idegenvezető barátunk, Andris, amikor Szonja hahotázva beszámolt neki, hogy harmadik nekifutásra végre sikerült döntenem, és megvennem a khaki színű kabátot, amit télen hordanak a Cahalban, én meg nem tudtam elmondani nekik, mert az ilyesmit nem lehet kimondani, hogy egy darab Izraelt fogok magamon hordani Pesten, hideg napokon, és legalább a nyakam sem fog fázni a kapucni miatt.

De elkalandoztam. Vagy nem.

Mindenesetre, amikor végre böhöm szatyromban volt a pufikabát, és ráfordultunk a Ben Yehuda lejtőjére, hogy megcélozzuk a két mizrachi fiú vezette üzletet, ahol ott virított a kósersági pecsét a falon, én gondolkodás nélkül a legnagyobb adagot választottam. Utoljára New Yorkban ettem kóser street foodot (na jó, gyorséttermi kaját), sok-sok évvel azelőtt, in concreto egy hamburgert és egy hot dogot nyomtam be Boro Parkban, és röhejes módon annyira készültem rá, hogy nem esett jól, ráadásul tényleg száraz volt az a hamburger, lelketlenül tálalt, a közelébe se ért annak, amit itthon sok borssal, némi hagymával, ketchuppel, mustárral ízesítve sütök, füstös barbecue szósszal és mustárral locsolom, tetejére vékonyan lilahagymát karikázok és kovászos uborkával bolondítom meg, mielőtt az előmelegített és félbevágott buci tetejét ráhelyezem.

De az a shawarma, az tökéletes volt.

Körülöttünk ott nyüzsgött a sétálóutca népe. Utcai zenészek játszottak és kalapoztak, bócherek siettek dolgukra, hevesen mutogató srácok fűztek a padokon egymáshoz szoruló, szélesen mosolygó, kreolbőrű, miniszoknyás lányokat az este lágyuló melegében, mi meg ültünk a teraszon, és faltuk az előzőleg megtömött shawarmát. Volt abban a meleg laffában az apróra nyesegetett csirkehúson kívül sült krumpli, humusz, tahini, apróra vágott zöldség, felkarikázott olajbogyó, uborka, hagyma, harif, némi zatar, és csak a Jóteremtő tudja, mifene még, de ahogy beleharaptunk, Szonja arcán látszott a kandi kíváncsiság, hogy ízlik, az én arcomon meg minden bizonnyal földöntúli boldogság.

Mintha két világ ért volna össze ott a Ben Yehudán.

A diaszpórában csak néhány nagyvárosban találkozik ez a két világ, az általam ismertek közül talán leginkább New Yorkban és Párizsban, ahol elég sokan esznek kósert ahhoz, hogy piaca legyen, de nem így, így ott sem, ilyen oldottan, természetesen, otthoniasan, ilyen magától értetődően integrálva modernitást és hagyományt, tradíciót és lazaságot.

Ehhez államot kell alapítani, aztán örömei mellett bajlódni vele, mint más államokkal.

Mindenesetre ott ültünk a szabad ég alatt, és faltuk a shawarmát, a puhára sült húst a meleg lepényben, a krémes kencéket és a ropogós zöldségeket, közben bámultuk a forgatagot, és kezdtem érezni, hogy a fejembe száll, és olyan szédülős jókedv és röhögés vett birtokába, mint másokat tán a fűtől vagy három-négy felestől. És akkor mondtam Szonjának, hogy én berúgtam, ő meg azt kérdezte, ittam-e valamit, mielőtt találkoztunk, mire mondtam, hogy nem, egy kortyot sem, én ettől a shawarmától álltam be, mire tele szájjal ő is röhögni kezdett, mert megértette, mi történik velem, mert amúgy ő is Pesten él, és ő is kósert eszik, úgyhogy csak röhögtünk megrészegülve, és faltunk tovább.