Több mint osztályfőnöki óra

Egy bécsi magyar lány meséli…

 

Egyetlen zsidó tanuló vagyok a Goethe nevét viselő bécsi 14. számú reálgimnázium hatodik osztályában. Nevem Szigetvári Éva, tizenöt éves vagyok. Már harmadik éve koptatom a bécsi utcaköveket, szüleim tartós kiküldetése okán kerültem ebbe a szép Duna-parti városba. Kezdetben egy mukkot sem tudtam németül. Mondanom sem kell, teli voltam szorongással, meg egyebekkel. Nyelvtudás nélkül az ember olyan, mintha teljesen béna lenne. Ha ehhez hozzávesszük zsidó származásomat, hát bizony, több mint elég egy magam korabeli lány lelkületének. Egyesek úgy néztek rám, mint valami csodabogárra.

Nem is tudnám megmondani, talán ez ellen a csodabogárság meg sok minden egyéb ellen lázadtam fel, amikor már német nyelven ki tudtam fejezni magam, és az egyik osztályfőnöki órán kikotyogtam, hogy nagypapám a buchenwaldi koncentrációs tábor foglya volt, és csodával határos módon maradt életben. Vártam a hatást.

Döbbent csend következett.

Nagy meglepetésemre Höck, az osztályfőnökünk, az osztályhoz fordulva, megkérdezte: „Mit szólnátok hozzá, ha meghívnánk Szigetvári Éva nagypapáját a következő osztályfőnöki órára; mondja el nekünk, min ment keresztül egy ilyen táborban.” Nagypapám történetesen éppen nálunk vendégeskedett; nem hagyta magát sokáig kéretni, beleegyezését adta, hogy előadást tartson Buchenwaldról. Őszintén megvallom, még nekem is furcsa volt, hogy – legyen az hozzátartozóm vagy idegen – előadást tartson nekünk. Mozartról, sőt még a csernobili katasztrófáról is hamarabb el tudtam képzelni, hogy referátumot tartanak. De Buchenwaldról?

Mielőtt elmondanám, hogyan is zajlott le ez a találkozó, megemlítem, hogy számomra valóságos katarzist jelentett, amikor megtudtam, min mentek keresztül nagyszüleim, hozzátartozóim. Tizenegy unokatestvérem veszett oda az auschwitzi gázkamrában. Én úgy érzem, efölött nem lehet napirendre térni. Hogyan süthet ezután is ugyanúgy a nap, mint annak előtte? Hogyan kelhetnek, fekhetnek le az emberek úgy, mint régen? Hogyan élhetünk azzal a tudattal, hogy mindezt a gyalázatot emberek követték el?

Nagy izgalommal vártam a következő osztályfőnöki órát. Mit fognak szólni ehhez a nem mindennapi órához ezek a csupa szőke (én vagyok az osztályban az egyetlen fekete hajú!) fiúk és lányok, akik a könnyűzenéért rajonganak, nem érdekli őket a politika, inkább egy jó buliban vannak benne? Még egy meglepetés ért: az osztályfőnöki órát megtisztelte jelenlétével a német nyelv és irodalom tanárnője, valamint a hittantanár is.

Egyetlen egy napnak a történetét hallhattuk ezen az órán. De abban az is benne volt, hogy hajnali négykor ébresztő volt, hatkor munkába kellett állni, reggelire a foglyok egy darab kenyérnek nevezett fekete ragacsos masszát kaptak, s elrettentésül oxigén-injekciót fecskendeztek azon zsidó foglyok szívébe, akiket rajtakaptak, hogy pár percre megpihentek. S ott, ahol csaknem a nullával volt egyenlő a túlélés lehetősége, a foglyok mégis bíztak és harcoltak a holnapért. Sőt, mi több, a szolidaritás soha sehol nem nyilvánult meg úgy, mint a lágerban.

Hogy milyen hatással volt ez az előadás osztálytársaimra? Nehezen tudnám szavakba önteni. De az arcukról sok mindent le lehetett olvasni. Emlékszem néhány kérdésükre. Valóban bújtattak a lágerben egy kétéves kisfiút? És az üres leveses fazékba rejtették az SS elől? Fegyvert rejtegettek a táborban? Szappant főztek az emberek zsírjából?

Elgondolkodtam azon, miként lehetséges az, hogy nagypapámat, noha csupán vendége volt ennek a városnak, méghozzá rövid időre szóló vendége, meghívták a Goethe nevét viselő gimnáziumba egy ilyen találkozóra, odahaza viszont még várat magára ez a meghívás. Bennem viszont ezután a találkozó után feloldódott valami, szorongásom alábbhagyott. Megváltozott a hangulat az osztályban. Közvetlenebb lett a kapcsolatunk.

Ugye hihetetlen?

Lejegyezte: Kroó László1991