Szabó Dezső – ahogy láttam és látom

Hozzászólás Szőcs Zoltán írásához

Szabó Dezsővel – személyesen is – 1941 decemberé­ben ismerkedtem meg. A nemrég meghalt Máté Iván, e kitűnő és sokat szenvedett újságíró vitt el hozzá nem­csak engem, de a nálam idősebb Gonda Imrét, a későbbi történészt is. Szabó Dezső tudta, hogy Iván félzsidó, ró­lunk meg azt, hogy teljesen azok vagyunk.

Többször részt vettem úgynevezett Szabó Dezső-vacsorákon is. Többek között a Wesselényi utcában, egy ipar­testületben és a Marczibányi téren, a Lövölde étterem­ben. Utoljára 1943 kora nyarán. Azt is el kell monda­nom, hogy e Marczibányi téri „közvacsorán” – amely­nek legalább száz résztvevője volt – Szabó Dezső Dayka Margitot mutatta be mint díszvendéget. Itt is elsősor­ban a jobbra, ahogyan ő mondta, „a nemzetvesztő szél­sőjobbra” került népi írók ellen szólt. Például Féja Géza ellen. A háborút és a németeket oly nyíltan szidva, hogy magam (megvallom) féltem ott lenni.

Amikor – munkaszolgálat, majd debreceni hírlapíróskodás után – visszatértem a szétlőtt Budapestre, egyik első utam a Rákóczi térre vezetett. Megtudtam, hogy Szabó Dezső meghalt, és hogy sírja – ideiglene­sen – a házzal szemben álló egyik bucka alatt van. (Legalábbis ezt mondták többen a ház lakói közül.) Ezt a híradást meg is jelentettem Deák Zoltánnak, a Film – Színház – Irodalom című lap volt felelős szerkesztőjé­nek alkalmi kiadványában. (Deák Újpestről elhurcolt és Auschwitzban meggyilkolt nagybátyámnak, dr. Antal Endre ügyvédnek kedvelt „bojtárja” volt. ő ajánlotta be a 19 éves ifjút, aki voltam, ehhez a laphoz. Deáknak – aki igyekezett megmenteni nagybátyámékat, de lebukott, egy időre le is tartóztatták – sem jutott aztán hely a Színház szerkesztőségében. Egy idő múlva kiment Ame­rikába, ahol aztán meghalt.)

Hozzátartozik az előzményekhez, hogy amikor meg­ismerkedtem a Szovjetunióból hazatért Balázs Bélával – aki Fényszóró címmel alapított színházi, hetilapot -, az író megkérdezte tőlem: mit beszéltem Szabóval, és hogy milyen volt ez a „nevezetes és furcsa jelenség” a negy­venes évek elején. Tudtam, hogy egy időben voltak az Eötvös Kollégiumban, de miután az Életeim második része – Nagy Péter szerkesztésében és utószavával – csak 1965-ben jelent meg, nem tudhattam, hogy milyen melegen emlékezett rá Szabó Dezső 1944 végén. (Sz. D. például arról is vallott, hogy Balázs mutatta be a fiatal írót – 1910 körül – Adynak. Akiről különben visszaem­lékezéseiben is úgy írt, mint az elsodort falu „Farkas Miklósáról”. Vagyis egyszerre csodálva a nagy költőt, de ugyanakkor émelyegve is tőle.)

Még mindig az előzményekhez tartozik, tehát szük­ségképpen el kell mondanom, hogy amikor 1957-ben megjelent Komlós Aladár előszavával A feltámadás Makucskán, Kemény István az Élet és Irodalomban megtá­madta a kiadványt. Úgy éreztem, meg kell védenem a magam szerény irodalmi lehetőségével is. Bár nem tud­tam – ahogyan Komlós Aladár sem -, hogy Szabó Dezső az Életem második, addig rejtőző részében milyen szeretettel beszélt több zsidó vagy zsidó származású író­ról, azt tudtam, hogy igen jelentős író, pontosabban pamfletíró. Aki – minden túlzása ellenére – képes volt megfogalmazni egy sor lényeges jelet abból, amit a sze­rencsétlen körülmények között kialakult Horthy-korszak jelentett.

Király Istvánnak az Alföldben megjelent tanulmánya jellemző a nemrég elhunyt irodalomtörténész legtöbb dolgozatára. Vagyis egyrészt hatalmas – részben addig fel nem használt – irodalmi (és élet)-anyag alkalmazása, másrészt viszont hamis következtetések levonása, egy túlzó marxizálás jegyében. Mindenesetre, miközben egy sor új részletmegfigyelést közöl, kihagyta Szabó Dezső­nek az Életem második része olyan megállapításait, amelyekben például a zsidó Szép Ernő költészetét Cso­konai poézisével hasonlította össze.

Szükséges volt mindezt elmondanom. Mégsem állítha­tó, hogy Szabó Dezső nem volt a zsidók, általában az idegenek ellenfele, sőt ellensége. Nemcsak Székesfehér­várott – a „Prohászka kaland” idején -, hanem például az 1919-es magyar kommün idején megjelent Az elso­dort falu című regényében is. A Horthy-korszak – ma már ez jobban látható, mint néhány évtizede – kétség­kívül számos okból keletkezett. Egyebek mellett azért, mert a „Károlyi-forradalmat” (amelyet Szabó Dezső me­legen üdvözölt!) a nyugati hatalmak nem támogatták, és mert az 1919-es „magyar kommün” vezérkarában sok zsidó származású ember, hadd tegyük hozzá, fiatalem­ber volt. Mindenesetre, Szabó – különben Kosztolányi Dezsővel együtt – azt a megrázó helyzetet, ami a „ma­gyar kommün” leverése, majd a trianoni békeszerződés után következett, antiszemita propagandára használta fel. Kosztolányi elég hamar – és mély megbánással – távolodott el e szerepétől, Szabó Dezső azonban sokáig nem. Annak ellenére, hogy nemcsak a Feltámadás Makucskán, de számos más pamfletje és cikke is elsősor­ban a horthysta szellemiség ellen irányult. S miközben a Fellner-cikket és azokhoz hasonlókat írta. Szabó fenn­tartott egy sajátos imázst. Bár senkit sem támadott olyan éles, sőt kíméletlen gúnnyal, mint volt titkárait, Erdélyi Józsefet és Féja Gézát. (Mellettük pedig – már-már igazságtalanul – „Németh Lacit”.) Ezekkel együtt is mégiscsak ő volt a megalapozója, Bartha Miklós bizo­nyos kezdeményeit felhasználva és továbbfejlesztve, a magyarországi populista mozgalom egyik – ha úgy tet­szik, jobb szárnyának. Amely a kapitalizmus minden hátrányát kiélezve nem vette észre, hogy a „populizmus” egy bizonyos helyzetben a nemzetiszocializmus malmára hajtja vagy legalábbis hajthatja a vizet.

Utaltunk már rá, hogy Szabó Dezső franciás szellemi­ségű volt. (Ha részben a francia szélsőjobboldal „kútfe­jéből” merítette is gondolatait.) Mindenképpen német­ellenes volt azonban, és a hitlerizmus uralomra jutását már csak ezért is veszedelmesnek tartotta. De „populizmusa” nemcsak Pintér Jenővel és Ady Lajossal – a költő konzervatív, sőt „reakciós” öccsével – állította szembe, hanem olyan volt kollégista társaival is, mint Horváth János és Szekfű Gyula. Tehát, amikor Szekfű – 1936-ban – megalapozott ideológiai küzdelmet kezdett a Magyar Szemle hasábjain a hitlerizmus ellen, Szabó Dezső Ede megevé ebédem címmel, 1937-ben egy olyan, különben igen szellemes pamfletet írt ellene, amely szű­kítette a magyarországi Hitler-ellenes szellemi frontot. Sőt még arra is ihletet adott, hogy „Németh Laci” is Szekfű-ellenes tanulmányt írjon. A legveszélyesebb pil­lanatokban! (Hadd tegyük hozzá, még a harcosabban demokratikus, magát Jászi Oszkár tanítványának valló Csécsy Imre is Szekfű-ellenes tanulmányt jelentetett meg bizonyos, külön nem jelölt Szabó Dezső-idézetek fel- használásával, abban a Századokban, amely a Huszadik Századnak, harcos Szabó Dezső-tanulmányok „bölcső­jének” volt utóda.) Nem mond ellent ennek az antifa­siszta – és antitotalitárius – egységnek gátat vető te­vékenységnek, hogy a Ludas Matyi-füzetekben Szabó Dezső kiváló pamfleteket írt a magyar és német fasiz­mus számos figurája és jelensége ellen is.

Ami a Babits Mihály Halálfiai című regényével szem­ben írt, 1929-es pamfletjét illeti, abban sok igazságta­lan – és a jobboldali populizmus lehetőségét is tartal­mazó – megjegyzése ellenére volt bizony igazság is. Hiszen a Halálfiaiban sok olyan megállapítás van, amely tényleg igazságtalan túldicsérete annak a dunántúli „dzsentroid” magatartásnak, amely ellen ugyanabban az időben nemcsak az addig Babits-tanítványnak számító Zsolt Béla meg a harcosan baloldali József Attila lépett fel, hanem – többek között – Márai Sándor is. Tegyük itt hozzá: a zsidó polgárosodás „Trianon utáni” prob­lémáit Zsolt Béla mint regényíró legalább olyan élesen vetette fel, mint Szabó Dezső. De mint publicista ugyan­akkor élesen küzdött a zsidóság elismerése mellett és az antiszemitizmus (meg általában a „fajüldözés”) ellen. Szabó Dezső – aki nem volt igazi regényíró, de napi közíró sem, hanem elsősorban tanulmányíró és pamfletis­ta – műveiben gyakran összekeverte igazságait és in­dulatait. Éppen ezért – számtalan kitűnő írása és 1938 utáni, lényegében elsősorban a kor uralkodó eszméi ellen küzdő magatartása ellenére – nem mondható igaz­nak Szőcs Zoltán ama megállapítása, hogy Sz. D. „ala­kulásában három főbb állomásra osztanám azt, amely a zsidóságról alkotott nézeteiben kimutatható: 1. székesfehérvári korszak; 2. nagyváradi módosulás; 3. a fasiz­mus árnyékában”.

Hiszen a már előbb említett, s szerintem is általában bátor Ludas Matyi-füzetekben vissza-visszatér a „Ká­rolyi-Jászi-korszak” elítélése. Ide tartozik, hogy mi­közben a közönség elé nem kerülő önéletrajz második részében nagy szeretettel szól például Lesznai Annáról, Jászinak Lukács Györgyékkel, tehát a kommunistákkal rokonszenvező feleségéről, magát Jászit végig elítéli. Pe­dig Jászi volt az, aki 1918 novemberében Budapestre ho­zatta a vidéki tanárt, miután, előzőleg többször is ta­nulmányt kért tőle a Huszadik Századnak. És nem Lesz­nai Annát nevezte Szabó „igazságtalanul gazdagnak”, pe­dig az ő hűvösvölgyi házában vendégeskedett. Viszont annak nevezte – megtűzdelve a negatívan használt „zsidó” kifejezéssel – Jászit, aki csak mint férj lakott ott – akkori – feleségével. Ne feledjük azt sem, hogy Szabó Dezső „zsidómilliomosnak”, sőt a Nyugat egyik „megmételyezőjének” nevezte, s nemcsak 1919 ősze utáni korszakában, de még 1938 után, több Ludas Matyi-füzetben megjelent írásában is Hatvány Lajost. Aki nemcsak a haladó magyar irodalom egyik nagy mecénása volt – és kitűnő szerző is – mellesleg -, hanem befogadta 1918 őszén budai otthonába, ha úgy tetszik, palotájába a vidékről jött tanárt. Ez pedig az 1919-es „magyar kommün” kitörésének napján elfordította fejét Hatványtól.

Igaz viszont – és erre nemcsak Balázs Sándor írónak, SZ. D. egykori székelyudvarhelyi tanártársának emléke­zései utalnak, hanem a részint (a negyvenes évek elején) a közönség elé került részletei az Életeim első részé­nek -, hogy szerzőnk valóban jó viszonyban volt több vidéki zsidó származású tanárral. De még az Életem má­sodik, tehát 1944 nyarán és őszén írott, s a közönség elé Szabó életében nem került részében több olyan megjegy­zés van, ami távol van attól, ami „filoszemitizmusnak” nevezhető. Dicsér itt zsidó írókat – Szomoryt, Szép Er­nőt, Ignotust, s méltánylással szól például Osvát Ernőről is -, de mégis fel-felbukkannak nemcsak zsidóellenes, hanem idegenellenes kifejezések. Mint általános – nem is a legkirívóbb – példát említjük meg, az Életeim II. kötetének 434. oldalán, ahogyan „a Rákosiak, Herczegek, Molnár Ferencek és a többiek pelyvái”-ról szól. (Rákosi Jenő – anélkül, hogy itt belemennénk – jobb újságíró és kulturális szervező volt, mint azt sokáig állították/ál­lítottuk. Különben 1944-ben már régen halott. Herczeg Ferenc – aki 1944-ben antifasisztának számított – Budapesten élt, Molnár Ferenc az USA-ban.) „Magyarul merészelnek írni!” – teszi hozzá Szabó, indignálódva. Amikor pedig Adyval való egyik találkozásáról ír, e sza­vakat adja az – ismétlem, egyáltalán nem dicsért – „ős Kaján” szájába: „Hát te, Miksa, te egy senki vagy, egy derék senki. Te, Aladár, egy egyszerű ember.” Vagy­is, a zsidó származású Fenyő Miksát és a szász szárma­zású Schöpflin Aladárt így „intézi el” – minden külön megjegyzés nélkül – „Ady nevében” Szabó Dezső.

Természetesen nem Szabó „idézte elő” sem az első világháborút, sem az utána kialakult helyzeteket. De hogy valaki, aki még a háború előtt oly bátran szállt szembe az akkori miniszterelnökkel, Tisza Istvánnal, s aki – többek mellett – egyik „felfedezője” volt Kassák Lajosnak és egyben kivételezett „haszonélvezője” 1918 októberének, olyan élesen forduljon szembe Jászival és – tegyük hozzá – Kassákkal is, abban mély belső bi­zonytalanságnak kellett lennie. (Helyesen állapította meg 1922-ben Becsben Kassák, hogy „Szabó Dezső komoly te­hetség, de nincsen igazi tartása”.) Mint pamfletíró – aki, ismétlem, nem szépíró és nem is publicista -, Szabó De­zső a legnagyobbak közé tartozik. Ám ez nem azt pél­dázza, amit Szőcs Zoltán igyekszik bizonyítani. Vagyis nem jelenti azt, hogy – rendkívüli műveltsége és izgal­mas stíluskészsége ellenére – Szabó Dezső alaposan át­gondolt „próféciák” hirdetője volt. Minden egyéni bá­torsága és szellemessége ellenére gyakran a „levegőben úszó” gondolattörmelékeket fogalmazott meg. Amelyek között voltak hasznos és haszontalan, bátor és csak nép­szerűséget „halászó” gondolatok. Tehát – minden olyan törekvés ellenére, amelyek emberségességét e sorok írója is megélte – Szabó Dezső mégis elsősorban pamfletista. Ami azon a fokon, amelyen ő művelte, igazán nem kis rang.

Különben – és ezt, miután Szőcs Zoltán dolgozatának végén szerepel, mi is szerényen hozzászólásunk végére tesszük – Faust Imre könyvkiadó soha nem volt zsidó.