Sárközi Mátyás

Napló

Egy sűrű hét Budapesten

Londonból újabban kora regge­li repülőjárat indul Budapest­re. Sajnos fél ötkor kell kelni, hogy elérje az ember. Fél hat­kor előáll a taxi (pakisztáni sofőrrel, mert a szokott taxisunk, Mister Gold vallási okokból nem vállal szombati fu­vart), fél hétkor bejelentkezünk, s fél nyolckor felszáll a gép. így tizenegykor már a Vigadóban vagyok, az írószövet­ség évi közgyűlésén. Első ízben törté­nik, hogy a külföldön élő rendes tagok megjelenhetnek, sőt szavazhatnak is. Épp szünet van, amikor befutok, renge­teg baráttal, ismerőssel, írókollégával parolázhatunk, beszélgethetünk egy ki­csit. Már télikabát nélkül gyors iramban kilépek a Vörösmarty tér újságosbódé­jához, megvásárolni a Magyar Hírlapot, hadd látom, hogyan néz ki nyomtatás­ban heti Londoni levelem. Útközben Tábor Ádám jön szembe, a költőkülle­mű költő. Érdeklődik, érdemes-e be­kukkantani a közgyűlésre. „Fergeteges viták nincsenek – mondom -, de nem­sokára kezdődik a választás, kíváncsi vagyok, ki kerül be a választmányba. Ádám a Vigadó felé el. Ungvári Tamás meghív a Korzón maceszgombócleves- és libacombebédre, londoni ebédmeg­hívásokat viszonzandó. Ezt a vendéglőt rendszerint nyáron látom, akkor alig ül benne magyar, tele van turistákkal. Most magyar szó hallik szinte minden asztaltól, komótosan ebédelnek a pes­tiek. „Kettőkor volt vége az istentiszte­letnek a zsinagógában” – mondja Ta­más. Olykor megengedhető az ünnepi ebéd vendéglőben is. A Vigadóban még tart az ebédszüneti zsibongás. Be­mutatnak az ifjú Szántó T. Gábornak, ő az általam eddig csak hírből ismert Szombat szerkesztője. Javasolja, hogy írjam le számukra egy hetem, „zsidó szemmel”. Talán még tudom, hogyan lát valamit az ember „zsidó szemmel”. Különben is hajdani londoni írótársam, Cs. Szabó László jelmondatát vallom: mindig rendelkezésre kell állni. így már csak azt kérdezném, amit másik albioni írókollégám, Határ Győző szokott a BBC-nél, amikor kommentárírásra ser­kentették: „Azt mondd meg, hány flekk legyen és – ellene vagy mellette?” Visszatódulunk a terembe választ­mányt választani. Egy szerény hang be­kiáltja a nevemet. Tábor Ádám. Kapok 163 szavazatot, megválasztanak. Felelősség. Valamit tennem kell majd a nyugati kapcsolatok építése terén. És jöhetek évente négyszer Magyarország­ra, a választmányi ülésekre.

Vasárnap délután a Tabán mozi­ban. A gyűlölet elleni sorozat első ve­títéseként játsszák A Pál utcai fiúk filmváltozatát, amelyet újkorában nem láthattam, mert copyright-okokból Angliában nem lehet műsorra tűzni. Szép film. A nézőtéren sok a gyerek, a jövő Molnár-kedvelői. Nemecsek meghal, nagy a szipogás a moziban. A nyápic Weisz a grundért jól verekedett és a csapatban ő a közegyletek mindig sza­bályhű főtisztviselője. (Nézzük a dolgokat zsidó szemmel.) Molnár egyéb­ként szenvedélyesen támadta az anti­szemitizmust, de parodizálta az újgaz­dag lipótvárosi proccolást, és böjt ide­jén kiült habos tortát enni a cukrászda teraszára, mert lázongott még a vallás megkötései ellen is.

Hétfőn a szerkesztőségbe metrózom két cikkel. Az egyik jövő szombati, ze­nei tárgyú Londoni levelem, a másik előzetes egy tévéműsorhoz. Ez arról szól, milyen problémák merültek fel ta­valy, a budapesti születésű George Whyte operájának, illetve táncjátéká­nak a németországi premierje során. Mindkét mű a Dreyfus-per századik év­fordulója alkalmából született, és az antiszemitizmus, valamint a zsidóság szenvedése az alapmotívuma. „A halottaknak joguk van a meghallgattatásra” – mondja Whyte, akivel közvetlenül az elutazásom előtt, még Londonban be­szélgettem a svájci Jost Meierre1 írt operáról, a Schnittke által megzenésí­tett Dreyfus-balettről és a dokumen­tumfilmben nem szereplő tévéjátékról, amelynek szintén a Dreyfus-ügy a témá­ja és Bérié a zeneszerzője. Whyte ezzel a trilógiával teszi fel a kérdést: – Tanult- e hibáiból az emberiség? A válaszkere­sés ügyében teszi le a névjegyét.

Kedden délután az írószövetség há­zában (mi lenne az írószövetséggel e nagyszerű találkozóhely és könyvtár nélkül?) Cs. Szabó Lászlóra emlékez­nek irodalomtörténészek, Sárospata­kon található hagyatéki könyvtárának őre és rádiós múltjának értő kutatója. Kenyeres Zoltán felveti Bodnár Györggyel és Poszler Györggyel szem­ben, hogy Cs. Szabó, az esszéíró nem megfelelő példakép, mert egyedi stílu­sát utánozni lehetetlen, írói eszközei pedig egyébként nem különösebben eredetiek. Az etizálás fogalmáról alakul ki vita, az etika mint a politikai tisztes­ségesség meghatározója kerül előtér­be. Cséről sokan hitték a negyvenes években, hogy jobbra tolódott, a né­met megszállás napján, 1944-ben vi­szont habozás nélkül, gesztusként mondott le nagy kedvvel betöltött állá­sáról, a rádió irodalmi osztályának ve­zetéséről. A Bajza utcából az Erkel Színházba rohanunk, az Aidához, mely­ben Amnerist unokahúgom, a királynői megjelenésű és szép hangú Lukin Már­ta énekli. Szép est Budapest sokat szi­dott második operaházában.

Szerda borongósan kezdődik: Pór Juditot temetik Farkasréten. Rengete­gen jönnek el, református papnő be­szél a ravatalozóban és a havas földbe ásott simái. Az írótársak nevében Fo­dor András búcsúzik. A beszédekből keveset hallunk a gyászolók nagy cso­portjának a szélén, mert néhány lépés­nyire már gyülekeznek a következő te­metésre érkezettek és hangosan fecse­résznek, lapogatják egymás hátát, ro­koni nyájassággal paroláznak. Arról is szó esik, milyen rendesen megborot­válták a kórházban halála után az el­hunyt öregurat. A mi temetésünk meg­hittebb, gyászunk őszinte, és a fiatal papnő tiszta hangon énekli a zsidó­mentő Sztehló Gábor intézetének bent­lakójaként gyermekkoromban megis­mert éneket: „Megyek már, ó, Uram, megyek feléd…”

Csütörtökön, bokros teendők inté­zése után a Bécsi kávézóban kötünk ki.

Egy szép fejű öregúr lép az asztalhoz, és választékos franciasággal megkérde­zi, leülhet-e. Hamarosan kiderül, hogy ő Lilienthal Andor nemzetközi sakknagymester, aki nyolcvanöt éve Moszk­vában született, mert az édesanyja ott volt operaénekesnő, majd hazatértek Budapestre, a fiatalember itt kezdte ra­gyogó sakkpályafutását, és Maróczy Gé­za találta ki számára a magyaros Ligeti nevet. De Hitler elől Moszkvába ment vissza, és 1940-ben újból Lilienthal né­ven nyerte meg nyolc világhírű szovjet nagymester előtt az össz-szövetségi bajnokságot. A Sztálin által kifundált zsidó orvosper idején feltámadt szovjet antiszemitizmus – mint mondja – a sakknagymestereket, a szovjet rend­szer büszkeségeit, nem érintette. Bár Lilienthal a kiváltságosok életét élte a megvalósuló kommunizmus hazájá­ban, például Sztálin leányával egy bér­házban kapott lakást, egy idő után ele­ge lett a szovjet életformából, és orosz feleségével együtt Budapestre települt. Ezt napok alatt elintézte számukra egy régi iskolatárs, akivel együtt járt Pesten a reálba, és akit akkor még Csermanek Jancsinak hívtak, de később Kádár Já­nos néven uralkodott Magyarországon.

Péntek délután kávé az Andrássy úton Dalos Lászlóval, a régi típusú, mindent tudó színházi és zenei újság­írók egyik utolsó mohikánjával. Egy nyugdíjas operaházi basszista halálával kapcsolatban Székely Mihály-történetet mesél: – Amikor a most elhunyt énekes még kezdő volt, a Szöktetés szerepki­osztásakor Szelim basának jelentke­zett. „De hiszen az prózai szerep, ab­ban nem mutathatod meg milyen szép hangod van” – mondtam neki. – „Az le­het – válaszolta a fiatalember -, de lete­gezhetem a Székely Mihályt.” Az elő­adás után Székely öltözőjébe hívta az ifjú kollégát. „Maga az a jó humorú basszistareménység? Felhozattam egy üveg pezsgőt, igyunk pertut…”

Egy hét budapesti kirándulásban oly sok minden benne van. Találkozások és örök búcsúk. Komoly eszmecserék és makutyi dumák. A havas tündérvi­lág, Svábhegy. A Moszkva téri fázós toporgók. Dicsekvések és panaszok. Igé­nyek és reménységek. Egy szürke, téli város – sok meghitt melegséggel.

1937-ben Budán született, Sárközi György köl­tő fia. 1956-ban kezdő újságíróként London­ban telepedett le, képzőművészeti akadémiát végzett és egyetemi diplomát szerzett iroda­lom szakon. Több mint harminc éve a BBC ma­gyar nyelvű adásának munkatársa. 1992-ben novelláskötete, 1995-ben Színház az egész vi­lág címmel Molnár Ferencről (anyai nagyapja) írott életrajza jelent meg Budapesten.