Kései búcsú Tarnóc Jánostól

 

Jahrzeitje alkalmából, megkésve emlékezünk rá.

Egy éve, hogy a magyar zsidó szellemi élet egéről csillag hullott le. Ez a csillag rövid ideig világított, de annál fényesebben. Tarnóc Jánosnak, a költőnek, a rockzenésznek, a műfordítónak, a férjnek, az apának mindössze 47 év adatott itt a Földön. De ez a kurta élet nem hétköznapi élet volt. Tarnóc János sugározta magából az energiát, a hitet, az emberek és a kultúra iránti szeretetet.

Tarnóc János Budapesten született 1964-ben. Mint nemzedékünk minden értelmiségi tagjának, neki is a késő-Kádár rendszer, a hitét és erejét már elvesztett kommunista diktatúra poshadt légköre, szellemi tespedése, ugyanakkor megnyugtató biztonsága volt a meghatározó, életet formáló élménye. Innen indult útnak: szellemi és fizikai értelemben egyaránt. A rendszerváltás körül, egészen fiatal emberként elhagyta az országot, Kanadában, majd Izraelben élt, végül hazatért, bekapcsolódott a rendszerváltás utáni hazai zsidó szellemi megújulásba, s családot alapított. Válása s egy újabb házasság után negyedik feleségével, aki alkotó- s előadótársa volt, ismét Kanadába távozott zenélni, s erről az útjáról már csak meghalni tért haza.

De saját helyének keresése, a „kívülállás” élménye és az annak feloldására való vágy határozta meg életútját szellemi értelemben is. „Kitaszítva az emberek közül, mégis közösségben velük, mint egy-egy éjszakai erdő, olyanok vagyunk.”– írja egyik versében (De profundis).

„….Tarnóc újabb sajátossága: távolságtartása mindentől és mindenkitől. Olykor önmagától is…” –írta róla Tarbay Ede. Kamaszfiúként Bach zenéje és D. H. Lawrence írásai győzték meg arról: „nem csak az van, amit érzékelek…” Ez az első érzés, felismerés határozta meg egész későbbi szellemi útkeresését. Tarnócot megérintette a fundamentalista kereszténység, az ortodox zsidóság és Gurdjeff miszticizmusa, a vallás, a filozófia, az ezotéria egyaránt… csak egyetlenegy eszmeiség felé maradt egész életében közömbös, sőt ellenséges: a pozitivizmus felé.

Mint a modern kor oly sok gondolkodója, művésze, ő sem tudta elfogadni, hogy az emberi szellem, az emberi egzisztencia nem volna más, mint az anyagi világ egy parányi része. Mint oly sok más kortárs egzisztencialista vagy ahhoz közelálló értelmiségi, s mint legfőbb mestere, Pilinszky János, Tarnóc is, amikor a transzcendencia felé fordult, nem a haragvó és gondviselő, büntető-és jutalmazó Urat, de nem is a Nagy Építőmestert, a természet törvényeinek bölcs megalkotóját kereste, hanem azt az Istent, aki elsősorban az egyszeri emberi lét örökkévaló értelmének, jelentésének kérdésére adna neki választ …

Kereste, de igazából és végérvényesen nem találta meg, amiről tanúskodnak ezek a sorok:

„…bizonygattam
zsidóságomat, de hát mit sem ér
az egész a Tóra nélkül.”

Egy ideig a világi kultúrára nyitott Hirsch-féle ortodoxia vált életmodelljévé, de végül ezzel is szakított – noha élete végéig rendszeresen tanulmányozta a Tórát és a rabbinikus irodalmat. Amikor röviddel halála előtt vallásos hitéről kérdeztem, azt mondta: „Hívő ember vagyok…” aztán kiigazította önmagát: „illetve: imádkozó ember vagyok.”

A versekben ez a kereső, vívódó, valamilyen megnevezhetetlen, szavakban megfogalmazhatatlan emberi kiteljesedést és az egyedüllét feloldását kereső mentalitás tükröződik: de mindig az adott kultúra közegének fénytörésében. Mert Tarnóc János költőként két kultúra és két nyelv eszköztárával próbálta megfogalmazni önmagát. Kétnyelvű költő volt: angolul és magyarul írta verseit, mindkét kultúra valóságélményét igyekezett a maga mélységében átélni, a maga személyiségébe beépíteni. Ennek tanúbizonysága, hogy verseit angolról magyarra és magyarról angolra mindig másokkal fordíttatta le.

A globalizáció élménye számára a kultúra partikularitásából, az „itt és most” egyszeriségéből fakadó otthonosság és mélység elvesztését jelentette: „Some went to India, some fell asleep in a movie theatre. Air France takes you to Bombay, Air India takes you to Paris.” – írja kesernyés iróniával egyik versében. (Tortured Babylon)

Talán mert elégedetlen volt korunk globális, uniformizáló kultúrájának az egyént „beszippantó” atmoszférájával, munkálkodott Tarnóc olyan szívósan műfordítóként és szerkesztőként a kultúrák közösségének, a köztük való párbeszédnek megteremtésén. Ez irányú munkásságának legfontosabb eredménye a „Kristálykert” (Crystal Garden) c. a kortárs kanadai költészetet magyar nyelven bemutató antológia, amelybe olyan szerzők is írtak, mint Margaret Atwood és Leonard Cohen.

Korai halálával a személyiség és az életmű épülése félbeszakadt – ám egy bizonyos értelemben mégis kiteljesedett. Tarnóc János a maga fizikai és érzelmi törékenységében, szertelen kreativitásában és kereső mentalitásában mindvégig egy kicsit kamasz maradt. A kamasz-létet valósította meg a maga teljességében – nem illett volna hozzá az öregség.