Hétköznapi történetek – ünnepekkor
RASESONE ELŐTT 86 ÉVES NAGYNÉNÉMNEK templomi helyjegyet venni mentem a körzet irodájába. Az adminisztrációs hölgy tiszteletteljes köszöntésemre papírjaiból fel sem nézve zordan csak annyit mondott: Várjon a folyosón, dolgozom… Megértettem, hiszen csak egyedül várakoztam. Mégis rövidesen sorra kerültem. Ekkor már mérgesen kérdezte:
– Neve?
És én nem eléggé koncentrálva, a magamét mondtam néném neve helyett. Gyors korrigálásomra becsapta a V betűs dossziét, és elővette a helyeset. Keresgélt benne.
– A tavalyinál csak 3 sorral hátrább tudok helyet adni! Megpróbáltam addigi viselkedésemen egy kis iróniával javítani:
– Semmi probléma, attól még nem lesz messzebb az Örökkévaló!
Ekkor nézett rám először. Nem tudtam türtőztetni magam:
– Sőt! Azt is mondhatom, hogy ugyanolyan közel lesz! Váratlan volt a reakciója. Kezeit arca elé kapta, mert könnyezni kezdett. Mit könnyezni, zokogni… Csak utána hüppögte:
– Bocsásson meg, nem tudtam a sírásomat visszatartani. Olyan szépen mondta…
S ekkor elszégyelltem magam. Már megint rosszul sikerült a „szellemeskedésem”.
FELHÍVTÁK a FIGYELMEMET, hogy az ünnepek alatt Pesten tartózkodik Los Angeles leggazdagabb embere. A deportálást túlélve csak néhány hónapra tért vissza szülőföldjére, Kárpátaljára, majd 1945 telén – akkor nem őrizték még szigorúan az oroszok a határt, Magyarországon keresztül Nyugatra menekült. Rövidesen Amerikába került, és azóta se járt Európában. Megtudtam, hogy melyik szállodában lakik, felhívtam. Készségesen vállalkozott egy beszélgetésre magáról, a Los Angeles-i zsidó közösségekről.
Nem lakosztályban, csupán tágas szállodai szobában velem egykorú, jól, de nem hivalkodóan öltözött kedves férfi fogadott feleségével. Két órát szánt az interjúra. Bekapcsoltam a magnetofont.
– Apám jómódú fakereskedő volt, a gyermekkor boldogságát mégsem a pénz, hanem a szeretet és a vallásosság teremtette meg. Szüleim, Jakab és Lea, huncutságból vagy jámborságból elhatározták, hogy az ősökhöz hasonlóan nekik is tizenkét fiuk lesz. Én voltam az első, Ruben vagyok, azután megszületett Simon, Levi, Juda, Jichák, Zebulon. Anyámat terhesen vitték Auschwitzba. 17 éves voltam. Egyedül maradtam meg…
Kikapcsoltam a magnót.
– Ne tessék tovább mondani!
Eljöttem.
A FERIHEGYI REPÜLŐTÉREN nagyon bájos lány, orra körül, néhány szeplővel, veszi át a menetkártyát. Megakad szemem a nyakláncán függő chájon. Észreveszi, hogy mit bámulok, mire kedvesen köszönt: boldog ünnepeket. Erre az öregember jogán incselkedem: jantevkor dolgozni… Mentegetőzik: muszáj, ilyen a szolgálat! Azután jobb érv jut az eszébe: és az El-Alosok? Ők is repülnek!
Tavaly megírtam, hogy „tolvajláson” értek a Körúton. Egy ismerősömet véltem felfedezni félig nyitott oldaltáskával. Hogy trehányságáért megleckéztessem, ki akartam lopni szemüvegtokját, de a pénztárcáját fogtam meg, az áldozat pedig vasmarokkal karomat – egy vadidegen ember. A botránytól és a gályarabságtól az mentett meg, hogy az illető a Rabbiszemináriumban látott Kol Nidrén. Idén szeptember 12-én a Dohány utcában gyönyörködtem a ceremóniában. Megláttam egykori áldozatomat, odamentem hozzá minden jót kívánni. Furcsán nézett rám:
– Maga itt? Előbb vettem észre, hogy a templomba jövet ellopták az irataimat…
NOÉMI29. SZÜLETÉSNAPIÁRA, 1943. szeptember 7-én összegyűlt a család. Vacsora után a fiatalasszony a pianínóhoz ült. Hogy elandalítsa szeretteit, először Beethoven Tavaszi szonátájának első tételét játszotta, Brahmshoz énekelt is: Denn es geht dem Menschen. Észrevette, hogy apósa szeme csukódni kezd, ezért váltott: Jaj de jó a habos sütemény. Később beszélgettek, és megállapították, hogy 1944-ben véget ér a háború, tehát mához két évre az asszonyka szülhet.
1945. szeptember 7-én Noémi hazaérkezett Birkenauból. A háború csak átfutott a városkán, de ez elég volt, hogy megsemmisítse házukat. Üzletük azonban ép maradt: redőnye lehúzva, a cégtábla karcolás nélkül. Azt tudta, hogy üresen találja, az árukészletet még deportálásuk előtt elvitte valamilyen hatóság. A kirakattal azonban csoda történt, a rekvirálók nem vették észre, hogy tömve van szövettel, selyemmel. Két nap alatt mindent kiárult, utazott Pestre, cipelte vissza a flanelinget, kanavászkötényt, meleg bugyogót…
1950 szeptemberére ismét a város legnagyobb textilkereskedője lett. Akkor megjelentek a tanács emberei, és tudatták, hogy az üzletet államosítják. A fővárosba költözött gyermekkori barátnőjéhez, az egyetlenhez, akihez a háború után kötődött. Egy áruház szövetosztályán lett eladó. A rá következő évtizedekben testvérként éltek barátnőjével, annak lányai férjhez mentek, unokái cseperedtek, akik Noémit is nagymamának szólították. Hozzájutott egy használt pianínóhoz, azon gyakran játszott, de énekelni sohasem hallották.
Nyolcvanadik születésnapján, 1994. szeptember 7-én, rasesone második napján a templomból hazatérve levelesládájukban találta a Győr-Sopron Megyei Kárrendezési Hivatal határozatát 310 ezer forint kárpótlásról, mert a … tulajdonában 4 fő alkalmazottat foglalkoztató üzlete kártalanítás nélkül állami tulajdonba került…
Leült a pianínóhoz. Néhány futam, majd 51 év után énekelni kezdett: Jaj de jó a habos sütemény.
(várai)
Címkék:1994-12