EMLÉKEZÉS

A lágermadonna

Az élet paradoxona: szülés a kon­centrációs táborban. A halál helyén élet fakad. A pusztulásra szánt re­ményt szül az elmúlás ellenében. Ez a történelmi paradoxon 1944 nyarán történt a strasshofi tábor poloskás barakkjában.

*

A képtelenségnek még nincs vége. Írhatnám, hogy az anyát ért meg­rázkódtatások hatására a csecsemő halva született, megölték, esetleg kísérlet céljaira használták fel. Nem ez történt. Ugyanolyan halálra ítélt fogoly zsidó orvos segítette világra az újszülöttet, mint amilyen halálra­ítéltek voltunk mi valamennyien ott és akkor.

Fiatal, tizenhárom éves gyerek­ként, fáradtságtól kimerültén el­aludtam a láger emeletes priccsén. Arra ébredtem, hogy gumibotos uk­rán felügyelők mindenkit kizavar­nak a barakkból. A kiáltozástól és a nagy sürgés-forgástól megijedtem. Most már nem mertem kimenni.

Tőlem tizenöt-húsz méterre vajú­dott a szülő nő a priccsen. Az orvos aggódó tekintete, a műszerek fémes fénye, pólyák és kötszerek, valamint a széttárt combok fehérsége villan­nak fel emlékeimben. A tolófájások ritmikus jelentkezését nyögések so­rozata jelzi. Vagy harminc perc tel­hetett el, s az orvos kezében meg­lendült az öklömnyi, üvöltő ember­ke, aki teljesen valószínűtlen körül­mények között szakadt e világra.

Később velük egy munkahelyre kerültünk a bécsújhelyi építkezése­ken. Ott cseperedett fel előttünk a kisfiú, akit Gyurikának hívtak. Any­ja sűrűn szoptatta, volt teje bőven. A kicsiny Emberpalánta, ha nem szívta erőlködve anyja mellét, béké­sen aludt a pólyában. Ez a kép idil­li bájával meglágyította a kényszermunkával agyonhajszolt foglyok ke­mény és fáradt vonásait.

Ott ül ágya szélén a szoptató anya és dús mellén jóllakottan szunnyad a csecsemő a quattrocento olasz mestereit idézően. A huszadik század láger-madonnája. A háttér nem ama betlehemi szállás, nem toscanai sziklás táj, hanem a sivár láger. Nem csodákra váró pásztorok veszik körül, hanem csodára váró foglyok, akik számára az örök anya­ság e képe a távoli otthonok békés pillanatait idézi.

*

A történet egykori csecsemősze­replője ma ötvenéves felnőttként külföldön él, Mandell Györgynek hívják, tudós matematikus.

Várlak én…

Albertnek hívták, hullámos, szőke hajtincse homlokába hullott és el­fedte kék szemének naivul kedves tekintetét. Belga fiatalember volt, kényszermunkás az Úr 1944. eszten­dejében, Bécs mellett, egy Wiener Neustadt-i bunkerépítkezésen.

A foglyok valóságos kis internacionálét alkottak: oroszok, franciák, belgák, lengyelek, bolgárok, szerbek, csehek, hollandok, görögök és ma­gyarok, valamennyien a fasiszták által leigázott Európa gyermekei. A bunkerépítés menetét úgy tíz óra tájban rajokban szálló Liberátorok szakították meg, füstcsíkokat húzva maguk után az ég kékjén, s hullat­ván csillogó sztaniollapok ezreit, melyek méltóságteljes lassúsággal fénylettek a kora őszi napsütésben. A légvédelmi gépágyúk ugató hang­ja és távoli becsapódások tompa dü­börgése félelmetes kísérőzenét szol­gáltattak a történelmi közjátékhoz.

A kényszermunkások felrezdülnek a kedvezőbb háborús hírekre. A si­kertelen Hitler-ellenes merénylet után voltunk már, augusztus máso­dik felében Párizs is felszabadult. A rabtartók nyugtalansága jó jel volt a leigázottak számára.

A fiatal belga munkás közlékeny, barátságos és vidám fiú volt. Több­ször dalolt egy francia dalt, melyről később tudtam meg, hogy az ellen­állás dala volt: J’attendrai . . . Vár­lak én … Nem csupán a nő iránti vonzalom dala ez, mint gondoltam, hanem a várva várt szabadság him­nusza is. Néhány fiatal magyar lány, köztük nővérem is, már továbbdú­dolta. Hálából megtanították Alber­tét egy másik dalra magyarul: Sze­retlek téged halálosan …

Nem állítom, hogy a két dal azo­nos értéket képvisel, de a barátkozás nemes gesztusa volt a közös daltanulás. Az idegen akcentussal meg­szólaló magyar szavak is engedtek a szorongás lidércnyomásából. A bel­ga fiú jót mulatott az általa nem is­mert nyelv tört ízlelésén.

1944 őszén Albert elhatározta, hogy nem támogatja többé Hitler háborúját egy bunkerépítés erejéig sem. Fáslival szorosan elkötötte kar­ját, hogy feldagadjon. A Gestapo nem méltányolta e törekvését és szabotázs címén büntetőlágerbe küldte. Nem hallottunk többé hírt felőle.

1945. március elején, a front köze­ledésének hírére minket is elszállí­tottak – immár másodszor – Strasshofba. Édesapám itt halt meg e hónap ötödikén. Továbbszál­lításunkig néhány napot itt töltöt­tünk a poloska-karbol-kátrány sza­gú barakkokban. Közben sorba álltunk a dörgemüsének keresztelt répaleves-löttyért.

Egy esős napon a táboron belül drótsövényei különös gonddal elzárt területre vetődtünk, ahol elcsigázott politikai foglyok álltak, ültek, gug­goltak a sáros latyakban. „Szent Is­ten, Albert!” – sikoltott fel Vera, amikor az egyik csont-bőr, ormótlan fapapucsos fogolyban a belga fiút vélte felfedezni. Odatódultunk a szö­gesdrót mellé. Albert csúszkált fe­lénk a sáros talajon, vékony taka­róját fázósan hátára húzva. Megkín­zott, borostás arca értelmetlenül te­kintett ránk. A lányok hangosan felsírtak. Azt hittem, nem ismer meg bennünket. Odalépett a szögesdrót széléhez, utolsó erőfeszítéssel, kise­besedett ajakkal, eszelősen, könnyezve énekelte az áhított szabad­ság dalát: J’attendrai…

Megborzongtam. Ha Pilinszky ver­sét hallom a francia fogolyról, min­dig Albert elkínzott arcát látom.

László József