Az emlékezés tárgyai történetek a második kut találkozásról

A nagymama bögréje

Klári szüleit vidékről depor­tálták. Sok-sok évvel később fel­nőttként barátnőjénél vendégeske­dett. Amikor kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját, a polcon egy régi teáskészletet pillantott meg. Elbűvölve állt a kincs előtt, mert rádöbbent, hogy az ő otthonában egyetlen olyan régi tárgy sincs, mely a gyerekkorából származott volna. „Mi úgy éltük át a háborút, hogy semmink sem maradt.” De mégis… A nagymama bögréje! Auschwitzból került haza, a nagymamával együtt. Az ütött-kopott fémbögre ma ott áll a könyves­polcon, hogy Klárit, gyermekét, egész családját emlékeztesse az Auschwitzot megjárt nagymamá­ra.

A levelezőlapok

Éva apját Buchenwaldban pusz­tították el. Apja emlékét régi, tábori levelezőlapok őrzik. Péter 19 évesen került Borba. Ót nem bögréje, szülei levelezőlapja hozta haza. 1994. augusztus 18-án apja a következőket írta fiának: „Drá­ga Péterkém, változatlanul azt írhatjuk, hogy úgy mi, mint összes rokonok, barátok jól vannak, együtt vagyunk, és állandóan Rád gondolunk. Továbbra is vi­gyázz magadra, mi is azt cselekedjük.” Péter apja 1944 novemberé­ben 53 éves volt. Sáncásás köz­ben a nyilasok agyonverték. Ha­lálát fia csak Borból való haza­térte után tudta meg.

János 5 éves volt, mikor any­jával együtt vidékről deportál­ták. Bevagonírozás előtt a fele­ség János apjának levelezőlapon a következőket írta: „Jánoska örül az utazásnak.” Az apa az üzenetet a Don kanyarból hoz­ta haza. Jelenleg a lapot az apa második házasságából 1950-ben született János őrzi.

A védlevél

Anyánk svájci védlevelét én őrzöm. 37 éves volt, mikor de­portálták. Hegyeshalomnál adta

át egy magyar katona az általam küldött iratot. Közvetlenül nem segítette hazatértét, de közvet­ve -sokat mesélt erről – igen. Bár számtalanszor levetkőztették, mindenét elvették, a védlevélhez úgy ragaszkodott, talán mint az életéhez, hogy két gyerekéhez hazatérjen. Mint a bögrét a nagy­mama, anyánkat a „véd”-levél hozta vissza.

A közös beszélgetésen még sok-sok emlék, gondolat, fájda­lom került elő, de hangot ka­pott a túlélés büszkesége, ere­je is.

A Tóra

László küldetésünkről beszélt, a Tóra szellemének továbbadá­sáról: „Amit magadnak nem kívánsz, ne tedd azt másnak sem.” Talán éppen a Tóra szellemét tük­rözi, bár két „KUT” beszélgetés­sel gazdagodtunk, bosszúvágy­ról soha, egyetlen szó sem esett.

Amikor meghallgatjuk egymást, a hallott történetek tovább élnek bennünk. Úgy őrizzük egymás történetét, mintha a sajátunk len­ne. Átérezzük dolgainkat. Közö­sen kell rájönnünk arra, hogy a „soá” szenvedéseiről hogyan kell beszélnünk gyermekeinknek, unokáinknak. Hiszen ránk, élet­ben maradottakra különösen ér­vényes a parancs: „És beszéld el a fiadnak.”

A tárgyaknak még egy sajá­tos üzenetük van. A 40 évig tar­tó hallgatás alatt meghúzódtak a szekrények, fiókok mélyén; úgy őrizték a titkokat, mint az arche­ológiái leleteket a föld vagy a tenger mélye. Várták azt a pilla­natot, amikor az emlékezetet fel­támasztja és közkinccsé teszi őket, hogy mindannyian emlékezzünk nagyszüleink, szüleink, gyerme­keink szenvedéseire.

Virág Teréz