Magyarságtudatom „zavarairól”

A szöveget 1984 májusában az ún. nemzeti tudat tudományos konfe­rencián olvasta fel Csurdi Sándor (kényszernyugdíjazásom miatt).

Közlését az ÉS-től az Új Kelet-ig minden sajtótermék eddig elhárí­totta.

A NEMZETI ÉRZÉSSEL és az ide­genben (bárhol) élő magyar testvé­reink identitásával foglalkozó témák szellemi életünk mindennapi kenyerévé váltak. Fogyasztjuk is rendületlenül – házikenyér gyanánt. Itt se akadály, hogy magasab­bak a termelési költségek, hiszen feltételezhetően nagyobb lesz a ha­szon is.

István, a király, Makkai Sándor újra kiadott történelmi regényei, az y-ok konjunktúrája – hogy csak néhányat említsek – színvallásra sürgetnek. Most már személyes szin­ten. A személyi igazolványomba ik­tatott bejegyzés kényszernyugdíjazásomról kodifikálta ugyanis történet­írói foglalkozásom megszűnését. Ma­gyarságtudatommal, illetve bizonyos zavaraival kapcsolatos élményeimet azonban közügynek tekintem és né­hányat csokorba szedve leteszek a nyilvánosság asztalára. Ízlelje min­denki tetszése szerint mint egy 64 mulatságos esztendőt átélt ma­gyar (?) ember dokumentumként hasznosítható emlékeit.

TALÁN 12-13 éves lehettem, har­madik vagy negyedik gimnazista. Villamoson utaztam az Aréna úton (mai Dózsa György út) az Ajtósi Dürer sor irányából az Állatkert fe­lé. Évi diákbérleten volt, oda jár­tam a Fővárosi könyvtár fiókjába könyvet kölcsönözni és nézni az ál­latokat. Az egyik mosómedve sze­mélyes barátom lett, ha meglátott – erre csaknem naponta sor került -, odajött a rácshoz és egy idő után a kezemet is megnyalta. Ez volt gyer­mekkorom egyik legnagyobb siker­élménye. S amit most elmesélek – s nem pusztán az idő és hely egy­beesése miatt – gyermekkorom leg­nyomasztóbb emlékei közé tartozik.

A villamos áthaladt a Hősök tere emlékmű előtt. Én a peronon álltam szokásom szerint, mert szüleim kon­zervatív módon (egyébként ez volt az egyetlen konzervatív attitűd családunkban) arra tanítottak, hogy az ülőhelyek nőknek és öregeknek fenntartandók. Mosómedvémmel várható találkozásomról ábrándoz­tam, amikor hirtelen fejemről lere­pült a diáksapka és felharsant üvöltésszerűen: le a sapkát a hősök em­lékműve előtt, te (a jelzőre már nem emlékszem), – majd a folyta­tás – milyen magyar diák vagy te, vagy nem is vagy magyar? Rémül­ten és felháborodottan meredtem a bajuszos, vérmes arcba és dadogva azt mondtam: nem tudom, kérem, miről beszél, majd a sapkám után hajoltam. A keresztény és nemzeti hazafi megismételte, most már gú­nyos nyomatékkal: Úgy, szóval te nem vagy magyar, nem tiszteled a világháborús magyar hősöket. Tu­dom, milyen fajta vagy, és büszkén nézett a többiekre, akik a villamo­son voltak. Nem emlékszem, hogyan fogadták az utasok az inzultust, de arra igen, hogy senki sem védett meg. Döbbent értetlenséggel és tel­jesen megalázva szálltam le a vil­lamosról. Úgy éreztem, hogy ami történt, jóvátehetetlen, megbocsát­hatatlan és végtelenül igazságtalan. Első pillanatokban még „érdemileg” reagáltak gondolataim az elhang­zottakra. Hiszen – azt tudtam -, hogy apám, mint tartalékos főhad­nagy szerelt le a háború végén. Er­ről hallottam otthon – igaz, min­den hivalkodás vagy büszkeség nél­kül emlékezett apám.

Ez volt életem első találkozása magyarságommal, illetve ennek nyilvános el nem ismerésével. Ak­kor semmit sem értettem belőle. A későbbi változatos leckék azután gondoskodtak arról, hogy sok oldalról tanulmányozhassam magyarsá­gomat. Egészen mostanáig, kényszernyugdíjazásomig, ami felidézte bennem ezt a nyomasztó első ilyen “témájú” emléket.

Röviddel ezután sokkal didakti­kusabb oktatást kaptam – az isko­lában. A Szent István Gimnázium­ba jártam 8 éven át. Osztályfőnö­köm, dr. G. M. hírhedt réme volt a diákoknak. Mondták, hogy jezsuita aktivista, erről biztosat nem tudtam meg soha. Nevelési elve viszont a tanulók önérzetének megtörésén, a vakfegyelmen, a feltétlen tekintély­tiszteleten és a besúgás rendszeré­nek tökéletesítésén nyugodott. Két­ségtelenül jó iskolának bizonyult számomra, már fiatalon, diákko­romban ízelítőt kaptam a hazai va­lóságból. G. M. – mai megfogal­mazással – izzó labanc magyarsá­got hirdetett – magyart és németet tanított – magyarság és katoliciz­mus, Pázmány és Széchenyi, Vaszary Kolos és Herczeg Ferenc voltak ideáljai. Térítő tevékenysége elis­merést érdemelt. Az első osztályban 56 diák közül 18 – akkori hivata­los megjelölés szerint – izraelita volt, ezek száma nyolcadikra, az érettségi időpontjáig (még előtte) háromra csökkent. A hiányzók vagy elmentek más iskolába, vagy áttér­tek a katolikus vallásra. G. M. nem kedvelte a protestánsokat sem, de azoknál ilyen sikert – már ti. a térítést – egyetlen esetben sem tu­dott elérni. Okát akkor nem kutat­tam.

Az akkori (1933) iskolai szabály­zat az izraelita diákoknak engedé­lyezte, hogy ünnepeiken távol maradjanak a tanítástól. Nálunk az osztályfőnök óráin, másnap csak az izraelita diákok feleltek. Az előző napon feladott leckéből. A szokás­jogi gyakorlat szerint ugyanis osz­tálytársaiktól megtudakolták a lec­két és készültek. Nos, én erre nem voltam hajlandó. Bármilyen hihe­tetlen, de elvi okból. A megtorlás sem maradt el. S amikor egy alka­lommal egy órán az ötödik négyest (ez volt a legrosszabb jegy) írta be könyvébe, elszakadt a húr. Már az első alkalommal, amikor felhívott, közöltem, hogy nem készültem, mert nem voltam előző nap az órán. A tőle megszokott éles, bántó hangon kijelentette: a többiek sem voltak itt, mégis készültek. Mire én: a szabályzat szerint nem vagyok kötelezhető, hogy megkérdezzem a lec­két és készüljek, hiszen, fel vagyok mentve ezeken a napokon. Melléke­sen megjegyzem, hogy teljesen val­lástalan, ateista légkörben nőttem fel, a felekezeten kívüliséget 18 éves kor előtt a törvény nem tette lehe­tővé. Én is csak 18 éves koromban jelentkeztem ki egyházamból, nem tekintve menekülésnek, hiszen ez az állapot akkor már egyet jelen­tett a zsidó megjelöléssel (1938-at írtunk). Aznapi konfliktusom vége igazgatói megrovás lett. Én ti. tehe­tetlen dühömben osztályfőnököm elé vágtam a füzetemet.

1937-38-ban a bécsi Handelsaka­demie ún. Abiturientenkurs-ának a hallgatója voltam. Magyarországon ismert származási okok (numerus clausus) miatt nem vettek fel az egyetemre. Nem a legszerencsésebb helyet választottam, mint 1938 már­ciusában kiderült. Hitler bevonult Ausztriába. Két hét múlva, már is­mét folyt az oktatás, egyszerre be­jött egy tanár, félbeszakította az órát és bejelentette: névsorolvasás lesz, akinek a nevét mondják, vála­szolnia kell: árja-e avagy zsidó.

Elkezdődött a névsorolvasás. A hallgatók akkor már többen SS- vagy SA-formaruhában látogatták az órákat, ők lettek a hangadók. Négyen voltunk magyarok. A név­sor szerinti első így válaszolt: nem árja – látszott, hogy szégyenkezik. A tanár a választ nem vette tudo­másul és rákérdezett: árja vagy zsi­dó (Jude). A delikvens (nem sokkal később Ausztráliába vándorolt ki) még nagyobb szégyenkezéssel kimondta: Jude. A következő (közü­lünk) már így felelt: Mischling (ke­verék). Az igazság, hogy „szépített” a valóságon, mert „faji” alapon bi­zony 100%-os zsidónak számított szegény, hiszen csak katolizált, érettségi előtt, hogy az érettségi bi­zonyítványban már e kedvezőnek hitt megjelölés szerepeljen. Fogad­tatása – derék náci kollégáinktól – nem volt kedvezőbb az előbbinél. Ezután került rám a sor és én így válaszoltam: „Sau Jud” (ez volt, a nácik bevett megjelölése: kb. büdös zsidó). Végiggondoltam előtte, hogy elkezdhetek akadékoskodni: a ma­gyarok nem árják, meg, hogy mi közük hozzá. És akkor rádöbbentem, miért védekezzek. Az ő értékrend­jük szerint én zsidó vagyok, és nem hiszem, hogy a magyar államhata­lom ez ügyben megvéd engem, hi­szen ezért vagyok itt És bekövet­kezett a pillanat, az egyetlen az éle­temben, amikor a fenti módon „megtagadtam” magyarságomat.

Azután hat év múltán – sok mindent végigcsináltam ezalatt részben kényszerűségből, részben önként – 1944 júliusában, mint munkaszolgálatos Nyugat-Ukrajnában – elég kalandosan – harmadmagammal átszöktem a szovjet hadsereghez. (L. Csendőrségi nyo­mozókulcs.) Hozzá kell tegyem, hogy szökésünk előtt az élelmiszerraktárból kb. 10 kiló szalonnát „vé­teleztünk”, mielőtt felgyújtották. Sikerült a szökés, fogságba estünk. Összegyűjtöttek többeket, kb. 25-30-an lehettünk. Vegyes társaság volt. A fele munkaszolgálatos. Egy ház (rom) udvarán ültünk a földön. Akkor már a többség legalább egy napja nem evett. Kibontottuk a szalonnát és elkezdtük osztani. Megdöbbentő látvány volt. És akkor egy kis, alacsony munkaszolgálatos odajött, hadarva odasúgta: a ma­gyaroknak ne adjál, osszuk szét mi, zsidók magunk között (mármint hármunk szalonnáját). Elfogott va­lami emésztő düh és rákiabáltam (pedig a hangos szó sohasem volt szokásom), mi magyarok vagyunk, szétosztjuk, de neked egy falatot sem adunk. Döbbenten nézett rám. Néhai barátom, G. Béla (ereje és bátorsága közismerten élenjáró volt) nyakánál fogva megragadta kollé­gánkat és arrébb hajította. Meg kell jegyeznem, hogy ő és családja a Keok által 25 éven át nyilvántartott lengyel zsidó volt, már 1941-ben a deportálásból szökött meg. Őrünk odaugrott és ránk fogta géppiszto­lyát. Az egyik fogoly tudott szlová­kul és megnyugtatta őrünket. Min­denkinek adtunk szalonnát – az egyet kivéve. Későbbi partizántár­sam, D. szakaszvezető bajtársi ta­lálkozónkon gyakran emlékezett e számára megdöbbentő esetre. Mint mondotta, Bélát és engem kissé hib­bantnak tartottak. De akkor senki sem tiltakozott magyarságtudatunk miatt. Abban a helyzetben úgy éreztem, hogy jóvátettem bécsi „áru­lásomat”.

NEM EGYEDÜLI, értelmiségi mun­kakörben foglalkozatott magyar ál­lampolgár voltam, akit 1957 novem­berében átszervezés címen elbocsá­tottak – egy kulturális intézmény­től. Miután rendelkeztem egy egye­temi diplomával és egy megjelent könyvvel (egyetemi doktori disszer­táció), megkíséreltem, hogy egy tu­dományos kutatóintézetben elhelye­zést nyerjek. A siker nem látszott könnyűnek. Végül sok viszontagság után, 1958 júliusában megkaptam az értesítést, hogy jelentkezzek, fel­vettek. Nem hallgathatom el, hogy elbocsátásom valódi oka nem a lét­számcsökkentés volt, hanem bizo­nyos politikai színezetű indíté­kok … A tudományos intézetbe va­ló bejutásomat sem szellemi teljesítményemnek köszönhettem, hanem „kivételesen” – mondjuk meg nyíl­tan – személyes összeköttetésnek. Tehát egy régi barátságnak. Ponto­sabban: fegyverbarátságnak.

Az intézetben az első napon – ahogy a központ személyzeti veze­tője kioktatott – az igazgatóhelyettesnél, majd a párttitkárnál jelent­keztem. Az igazgatóhelyettes – az­előtt nem ismertem – zavart nyá­jassággal fogadott. Miután leültetett, kissé akadozva elkezdte: „nézd, tu­dom, hogy mindenféle huzavona akadályozta idekerülésedet és ebben én is részes vagyok. Hidd el, ennek semmilyen személyes oka nem volt, de nem akartuk növelni a támadási felületet az intézet ellen azzal, hogy még egy zsidót ideveszünk ebben a helyzetben. Tudod, hogy úgyis ez az egyik fő probléma”. Rezzenéstelenül vettem tudomásul a közlést és be­mentem a párttitkárhoz. Minek részletezzem. Csaknem ugyanebben a megfogalmazásban ugyanezt mondta. Gyengébbek kedvéért je­leznem kell: az igazgatóhelyettes és a párttitkár is zsidónak számított az 1938-as első zsidótörvény alapján. Igaz, az igazgató akkor már útban volt Palesztina felé. 1965-ben jött haza – tudomásom szerint.

Amikor e közlésüket végighall­gattam, felötlött egy múltbeli em­lék. 1945-ben a területi bizottság titkára szűk körű aktíván jelölte ki a vidéki gyűlések szónokait. Valaki felvetett egy nevet, mire a titkár így hárította el: nem lehet, látni rajta, hogy zsidó. Van még néhány hasonló emlékem, de ezúttal nem sorolom őket tovább.

Az esszé befejező részét következő számunkban közöljük.