„Zsidókérdés” – álkérdés

„Zsidókérdés” – álkérdés

Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

788 oldal, 4200 Ft

Megkésetten írunk a könyvről, ám fontossága miatt jobb későn, mint soha.

Minden könyv­nek számtalan olva­sata lehetséges. Egy szépirodalmi mű esetében teljesen természetesek az egy­mástól gyökeresen eltérő vélemények, hiszen a műveltség- és ízlésbeli különb­ségek alapvető fontosságúak az olvasot­tak megértését és megítélését illetően. Ezzel szemben, ha egy eszmetörténeti munkával kapcsolatban fogalmazódnak meg egymást kizáró értelmezések, a szerző felelőssége is fölvethető.

Gyurgyák János terjedelmes könyve, A zsidókérdés Magyarországon, annak idején megosztotta olvasóit, amit jól mutatott a kézirat vitája az MTA Törté­nettudományi Intézetében, majd a meg­jelenést követően a sajtóban. Egyesek antiszemitizmusról beszéltek, mások arról, hogy hiánypótló könyv született. Minderre nem ad kielégítő magyaráza­tot a téma kényessége, hiszen nem lehet valami egyszerre antiszemita és hiány­pótló, legföljebb egy antiszemita szá­mára. A könyv ellentmondásos fogad­tatásának magyarázatát tehát nem külső tényezőkben kell keresni, hanem szerzője megkérdőjelezhető szemlélet- módjában és sajátos hangnemében.

Mindenekelőtt azonban érdemes Gyurgyák címválasztásával foglalkoz­ni, a „zsidókérdés” szó használata, kü­lönösen idézőjel nélkül, ugyanis nehe­zen indokolható. Korántsem valamiféle rosszul értelmezett politikai korrektség miatt, egyszerűen azért, mert nem vol­na szabad közös nyelvet használni em­berellenes eszmék szellemi örökösei­vel. Gyurgyák tisztában van a probléma súlyosságával, könyvének előszavában szükségét is érzi némi magyarázkodás­nak. „A címben szereplő zsidókérdés szó (…) olyannyira érzelmekkel és (…) másodlagos, rejtett jelentésekkel telí­tett, hogy sokak szerint használata ön­magában is antiszemitizmust jelent. Nem osztom ezt a véleményt, hiszen úgy gondolom, hogy a szavaknak vis­sza kell adni eredeti értelmüket.” Ter­mészetesen lehet erre törekedni, van­nak azonban olyan szavak, amelyek olyannyira elhasználódtak, hogy erede­ti értelmük többé nem adható vissza (pl. élettér). Helyettük szerencsésebb lenne új kifejezéseket találni, hiszen mindig lesznek olyanok, akik mit sem törődnek a szavak eredeti jelentésével, ráadásul igencsak valószínű, hogy miu­tán megszabadultunk a „zsidókérdést” terhelő különféle áthallásoktól, nem maradna belőle semmi. „Van (…) egy (…) komolyabb érv is a szó használata ellen, mégpedig az, hogy azért nem szerencsés ezt a terminust használni (…), mert ha kérdésről van szó, akkor magától értetődően válasznak is lennie kell. Mint ahogy a probléma szó is ma­ga után vonja a megoldást. (…) Na­gyon sokan (…), akik a zsidókérdés vagy a zsidóprobléma szót használták, valóban azt gondolták, hogy a kérdésre választ kell adni, a problémát meg kell oldani, s innen már csak egy ugrás a végső megoldás. Ezekben az érvelések­ben nem hiszek. Nem hiszek ugyanis azokban a[z] (…) ideológiákban, ahol a kérdések és problémák arra valók, hogy egyszer s mindenkorra megoldják őket.” Sokan azonban hisznek, többek között erről szólt a huszadik század, amelyben két kollektivista totalitariz­mus játszotta a főszerepet.

A magyar zsidóság csoportos asszi­milációra irányuló erőfeszítései Gyurgyák szerint sikertelennek bizonyultak. A történelmi események alakulásán túl ezt egyrészt azzal magyarázza, hogy „a csoportos asszimiláció gondolata a mo­dern korban, tehát a nacionalizmus megjelenése után eleve lehetetlent kí­vánt”, másrészt a dualizmus időszaká­nak liberális szellemiségű politikusai nem tulajdonítottak kellő figyelmet az asszimiláció csődjére figyelmeztető je­leknek, ami az antiszemita mozgalmak fokozatos térnyeréséhez vezetett. Az asszimiláció kudarca szerinte akkor bi­zonyosodott be végérvénye­sen, amikor a két világháború között a társadalom je­lentős része támogatta a zsi­dóság jogainak korlátozásá­ra irányuló törekvéseket.

Az asszimilációról alko­tott véleményét Gyurgyák is támadhatónak tartja, ennek ellenére úgy véli, hogy téve­dés minden disszimilációs álláspontot eleve zsidóellen­esnek nyilvánítani. Ebben minden bizonnyal igaza van, elképzelése azonban nem is vitathatósága miatt kifogá­solható elsősorban, sokkal inkább azért, mert kiinduló­pontként, nem pedig végkövetkeztetésként fogalmazódik meg, a vizsgálódás irányát tehát prekoncepci­ók határozzák meg. Az asszimiláció eredményességének megítélése ugyan­akkor bonyolult feladat. Európában elsőként nálunk emelkedett az állami politika rangjára a zsidónak nyilvání­tott állampolgárok megkülönböztetése (numerus clausus), politikai kultúránk eltorzulása, valamint a disszimilációs és antiszemita elképzelések elterjedése azonban nem az asszimiláció kudarcával magyarázható, hanem a társadalom kohéziós erejének meggyengülésével, továbbá a hagyományos antiszemitiz­must fölerősítő bűnbakkereséssel. Az első világháborút megelőzően az anti­szemitizmusnak nem is volt igazán ko­molyan vehető társadalmi bázisa, a nemzetiségek arányszámának növeke­désétől rettegő politikai elitnek ugyanis ekkor még szüksége volt az önként (!) asszimilálódni vágyó zsidóságra. A „zsidókérdés” napirendre tűzését a te­rületi elcsatolások után kezdték egyre többen és egyre hangosabban követel­ni, amikorra az asszimiláció visszavon­hatatlanul elvesztette korábban betöl­tött szerepét.

Annak alapján, hogy Gyurgyák sért­hetetlennek tartja a polgári jogegyenlőség eszméjét, azt lehetne felté­telezni, hogy egyénben gondolkodik, könyvének egyik legszembetűnőbb jel­lemzője mégis a kollektivista szemlé­letmód érvényesítése. Talán ez magya­rázza azt is, hogy a magyar társadalmat két szembenálló sorsközösségként lát­tatja. „A hazai zsidóság számára (…) az orosz csapatok megérkezése valóban felszabadulást jelentett (…). Számukra a két világháború közötti magyar törté­nelem nem volt más, mint a vészkor­szakhoz vezető egyenes vonalú út, s a Horthy-korszak egy lényegét tekintve antiszemita politikai rendszer, amely­nek végkifejlete logikusan következett az előzményekből. Ennek megfelelően úgy vélte a hazai zsidóság többsége, s vele együtt a hazai baloldal, hogy Ma­gyarország vezető politikusait (…) sú­lyos felelősség terheli a történtekért. (…) Ezzel szemben a magyar társada­lom nem zsidó többségének ez az időszak a háború elvesztését jelentette, az orosz csapatok megérkezése pedig a megszállást, s mindazt, amit ez az okkupáció magával hozott: az ország le­rombolását, nők megerőszakolását, ár­tatlanok elhurcolását, az egyházak és a vallásos gondolkodás háttérbe szorítá­sát (…).” Kétségtelen, hogy a háború vége egyeseknek felszabadulást, másoknak viszont inkább felszabadulást, esetleg megszabadulást jelentett. Nem volna szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy zsidók és nem zsidók gyakran ugyanazt voltak kénytelenek átélni, hiszen zsidó nőket is megerősza­koltak, ártatlan zsidókat is elhurcoltak és persze a vallásos zsidó gondolkodás is háttérbe szorult… Ugyanarról az időszakról tehát akár rendkívül hasonló tapasztalatokat is lehetett szerezni. Származástól függetlenül.

Gyurgyák szerint „(…) kialakult az a – máig tartó – ördögi kör, amely az egyik oldalon védi a védhetetlent (a vészkorszak tényeinek elhallgatása, a fe­lelősség kisebbítésének kísérlete stb.), a másikon pedig a magyarság kollektív fe­lelősségéről (?) beszél, s a vészkorszak újabb és újabb felelevenítésével nehezíti a magyar nemzettudat regenerálódását (sic!), továbbá a zsidóságra nézve kelle­metlen igazságok (sic!) kimondását au­tomatikusan antiszemitizmusnak nyilvá­nítja”. Egy nép kollektív felelősségéről beszélni valóban elfogadhatatlan, a ma­gyarság egészét azonban nem vádolja senki. Amennyiben mégis előfordulna ilyesmi, határozottan vissza kell utasíta­ni. A nemzettudat regenerálódásának út­jában mindenesetre nem a holokauszt ál­landó (?) fölemlegetése áll, hanem a múlt bevallatlansága és a felelősség másokra való áthárítása. Aki pedig figyel­men kívül hagyja, hogy kellemetlen iga­zságok kizárólag egyénekről fogalmaz­hatók meg, azt joggal nyilvánítják anti­szemitának, mégpedig azért, mert anti­szemita nyelvezetet használ.

Egy társadalom nem nyilváníthat ta­buvá bizonyos kérdéseket arra hivat­kozva, hogy feszegetésük érzelmeket sérthet. A könyvnek talán éppen az a legnagyobb érdeme, hogy elősegítheti a múlt tisztázásához nélkülözhetetlen párbeszéd kialakulását, vitathatósága miatt ugyanakkor könnyen előfordul­hat, hogy az igazán fontos kérdések csak érintőlegesen kerülnek szóba. Gyurgyák fölkészültsége és közösségi terápiára irányuló törekvése mindenesetre elismerést érdemel. Még azzal együtt is, hogy időnként kimondottan nehéz félretenni az olvasottakkal szem­beni fenntartásokat.

Csőke Zoltán