Zsidók és nem zsidók

Forrás: Heti Válasz

2008. április 24. Balog Zoltánnak – a parlament emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága fideszes elnökének – a Terror Háza Múzeum előtt a Holokauszt Emléknapján elmondott beszéde

I. Azt a pillanatot kellene megragadni, amikor annak a két embernek egymásba akadt a tekintete. A járóőrparancsnoké, aki letépte Évi fülbevalóját, és Évié, akinek letépték a fülbevalóját. Letépték. A magyar nyelvben a többes szám harmadik személy általános alany is lehet, ezért: „letépték”. Az általános alany akkor használatos „ha nem határozzuk meg egyénítve a cselekvés végrehajtóját, illetve szenvedőjét”. Megtehetjük? Nyelvileg igen, politikailag nem.

Ezért kell megragadnunk azt a pillanatot, amikor a járőrparancsnok kezében a fülbevalóval ezt mondta: „ahová most kerültök, ott úgy sem lesz rá szükségetek, büdös zsidók”. Megragadni ezt a pillanatot, megretteni tőle, megundorodni, s eldönteni, hogy na, ezt még egyszer nem, ezt soha. „Nem, nem, soha.” Történjen bár mi, én nem lépek ilyen útra, amelyik ide vezet.

Fülbevalót persze vettek már el jogtalanul másoktól is, sőt ütöttek, kínoztak, kergettek halálba, gyilkoltak meg brutálisan ebben a világban már másokat is. Mégis. A fent említett pillanat Nagykállón, 1944. április 16-án, vasárnap (napra pontosan 64 évvel ezelőtt) alkalmas arra, hogy megértsük: mi történik, hová vezet, ha emberek felmondják a másik iránti alapvető szolidaritást, mely minden embert összeköt, a másikhoz köt, történjen bármi. Mi történik, ha egyesek azt hiszik, hihetik, hogy csak azért, mert az a másik egy más csoporthoz tartozik, más a vére, hite, szokásai – csak ezért lehet, szabad, kell őt gyűlölni.

S a fölkeltett gyűlölet nyomán lehet is, szabad is törvényen kívülinek tekinteni – s majd, ha úgy alakul – vagyontárgyait és életét is elvenni. Ki tudja annak az útnak az állomásait pontosan megnevezni, mely az öléshez vezetett és vezet? Ki tudná megmondani, hogy Auschwitz egyediségének megragadása vezet-e inkább a megértéshez, vagy pedig az, ha a koncentrációs táborban az élet elvételére, az ölésre való cinikus fölhatalmazás szörnyű paradigmáját látjuk?

Kertész Imre 1996-ban ezt írta: „a modern tömegtársadalom mélyén ott rejlik Auschwitz lehetősége, mert ennek a társadalomnak az emberét nem kötik vallási értékek, és erkölcsi mértékek… Valahányszor ez a tömegtársadalom válságba kerül, például, ha gazdasági hanyatlás fenyegeti, a javak elosztásáért folytatott küzdelem azonnal erőszakba és gyűlöletben torkollik. A gyűlölet mindenek előtt energia, amelyet igen könnyen lehet befogni és felhasználni… Lehetetlenségnek tartom, hogy egy mai demokráciát az auschwitzi tapasztalatok nélkül irányítsanak.”

Mi is, amikor a múltról beszélünk, Kertészhez hasonlósan a jelenre gondolunk: mai gyűlöletekre, mai gyalázatokra, mai életekre. Mai küzdelmekre, mai vagyontárgyakra, mai kifosztatásokra. Az erőszak, a hazugság, a manipulálás mindennapi tapasztalataira, a nomosz, az összetartó rend rogyadozására, mindennapi félelmeinkre, magunkért, gyermekeinkért, országért, városért, nemzetért. Az író figyelmeztet: ha Auschwitz megtörtént, ha megtörtént az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie – akkor legalább használjuk ezt a tapasztalatot. Mert – ő így mondja – „auschwitzi tapasztalatok nélkül” nem lehet irányítani egy mai demokráciát.

Számunkra ez most azt jelenti, hogy szembenézünk a sorsokkal. Az áldozatok és a tettesek sorsával. Ha rájuk tekintve sikerül megragadnunk azt a pillanatot, amikor két ember – tettes és áldozat – között elszakad a láthatatlan kapocs, mely egy nemzeten belül minden magyart összeköt minden magyarral, mely az emberi nemzeten belül minden embert összeköt minden emberrel, tehát ha sikerül egyszer ebbe a szakadásba beleremegnünk, miatta kétségbe esnünk, akkor lesz bennünk képesség és erő tovább adni a pillanatot, a gonosz színrelépésének pillanatát. Akkor bátran nevén fogjuk nevezni azt, ami akkor gonosz volt, ártott és pusztított, és azt a mi ma gonosz, árt és pusztít.

És egy másik pillanatot is meg kellene ragadnunk. Ez is Évivel történt 1944-ben, néhány nappal később a nyíregyházi gettóban, amikor a kocsis segített neki kenyereket becsempészni a kiéhezett áldozatok számára. Mert ezt a pillanatot is meg kell ragadnunk. Amelyben erős marad, és megtart a láthatatlan kapocs. És egymás mellé téve ezt a két képet, ezt a két pillanatot, el lehet dönteni, hova állunk; én a kenyeret adók oldalára akarok állni. Azt az utat keresem, amelyik hozzájuk vezet.

II. Antiszemitizmus, zsidógyűlölet, magyargyűlölet, embergyűlölet elől parlamentáris demokráciában nem lehet és nem szabd valamely politikai erő védő ernyője alá menekülni! Különösen nem egy másik politikai erővel szemben. Vagy együtt védjük meg egymást, vagy kiszolgáltattak leszünk, mindannyian. A politika ma Magyarországon nem alkalmas arra, hogy segítsen megérteni, meggyógyítani azt, ami zsidó és nem zsidó magyarok között gyógyításra vár. Meglehet, túlságosan csábító a zsákmány: belekényszeríteni az ellenfelet a bűnbak szerepébe, belelökni az erkölcsi megsemmisülés pöcegödrébe. A politika ezért ma alkalmatlan a sebgyógyításra, de ez nem mentesít egyetlen politikust sem attól, hogy méltósággal és felelősséggel próbálja meg a politikát újra alkalmassá tenni arra, hogy megjelenítsen egy erkölcsi minimumot.

A sebek gyógyításában, a sérelmek orvoslásában mindenkinek megvan a maga feladata: szülőnek, tanárnak, papnak, művésznek, tudósnak. A politikus sem lehet kivétel.

Feladatvállalása nem merülhet ki a holokauszt-ünnepségeken való részvételben, beszédek elmondásában. A legfontosabb teendőket e téren a következőkben látom:

1. Mindent megtenni azért, hogy a nemzeti-szocialista eszmék ne találjanak követőkre. Mindent megtenni azért, hogy ne lehessen soha szalonképes az antiszemitizmus, a fajgyűlölet és annak mentegetése.
2. Nem engedni, hogy bárki politikai előnyszerzésre használja az antiszemitizmus vádját, a fasiszta veszéllyel való riogatást. Ne lehessen visszaélni a túlélők félelmeivel.
3. Értelmes világos beszéddel, a nemzet felemelkedésének hiteles programjával megnyerni minél több embert. Hogy ne keresse senki nyomorúságának okát a másik faji, nemzeti vagy vallási hovatartozásában, hanem bízhasson abban: közjó és egyéni boldogulás ebben az országban egymást erősíthetik.

A sebekről beszélni kell. A régiekről is és az újakról is. A kölcsönös vádakról és sérelmekről is. Ez nem csak és nem elsősorban a politikusok feladata. De minden felelősen gondolkodó emberé. Hogyan kezdjük? Amikor az embert cinikusan megvádolják azzal, hogy antiszemita, pedig nem az, akkor automatikusan az jut eszébe: „hiszen nekem vannak zsidó jó barátaim”. Ez védekezésnek elég kétértelmű. De kiindulópontnak nem rossz. Mert ha van egy zsidó jó barátod, akkor beszélj vele! A sebekről, a vádakról, a sérelmekről. Mert itt kezdődik. És ha zsidó vagy, és van egy nem-zsidó jó barátod, akkor te is beszélj vele. Mert hidd el, hogy itt kezdődik. És itt tud folytatódni. Ember és ember közötti viszonyban. Te meg én.

Újra Kertész Imréhez fordulok, ő írja:

„…az embernek vissza kell találnia önmagához, személlyé, individuummá kell válnia az egzisztenciának abban a radikális értelmében, amit ez a szó jelent. Az ember nem arra születik, hogy kimustrált alkatrészként eltűnjön a történelemben, hanem, hogy megértse sorsát, szembenézzen halandóságával, és – most igencsak ódivatú kifejezést fognak hallani tőlem – megmentse a lelkét.” (Hamburgi esszé, 2003.)

Itt kezdődik. S folytatódik, folytatódnia kell úgy, hogy mi, zsidó és nem-zsidó magyarok szabadon beszélhessünk ne csak sebekről és sérelmekről, hanem végre azokról a tennivalókról, melyek Magyarországot újra fölemelik, a békesség és az igazságosság hajlékává teszik.

Köszönöm, hogy meghallgattak!