Zsidók és kommunisták*

Mindenekelőtt érdemes talán legalább kísérletet tenni az alapfogalmak tisztázására. Ki tekinthető zsidónak? A vallási hagyomány szerint zsidó az, aki zsidó vallású, illetve zsidó anyától született. Az antiszemiták sok olyan embert is zsidónak tekintenek, aki a fentebb megfogalmazott kritériumoknak ugyan nem felel meg, de többé-kevésbé illik rájuk az 1935-ös „nürnbergi fajvédő törvények” definíciója, vagyis őseik között legalább 1-2 zsidó nagyszülő található. Amikor a továbbiakban „nürnbergi zsidókról” beszélek, akkor ez alatt olyan embereket értek, akik magukat nem tekintették zsidónak, de környezetük, és nem csak az antiszemiták annak tartották őket. Antiszemitának a magam részéről azt az embert tekintem, aki számára a zsidókat gyűlölni egzisztenciális kérdés, identitásának, létének központi problémája. Antiszemitának pedig azt a rendszert tekintem, amelynek egyik fő törekvése, hogy csökkentse a zsidók tolerálásának addigi mértékét.

Közismert tény, hogy az antiszemitizmus a legnagyobb, legegyetemesebb, legmélyebb és legtartósabb gyűlölet, amely valaha is létezett az emberi civilizációban. Gyűlölték a zsidókat a pogány, a vallásos és a világi társadalmakban. A nácik szerint kommunisták a zsidók, a szocialisták és kommunisták szerint kapitalisták. A magam részéről egyetértek Michael Marrus professzoral¹, aki egyik elemzésében utalt arra, hogy veszélyes, ugyanakkor tudománytalan az antiszemitizmus történetét mint eszmetörténetet vizsgálni, kizárólag azt tekinteni fő kérdésnek, hogy a nácik antiszemitizmusa honnan, milyen gyökerekből táplálkozott. Ily módon ugyanis irrelevánssá válik az a különös és különleges forma, ahogy a nácik zsidóellenes kampányuk során a tömeggyilkosságig eljutottak. A különböző korok antiszemitizmusában a közös „csak” maga a zsidó. De némi közös, homályos származás-tudaton, távoli kulturális közösség-érzésen kívül ugyan mi lenne az, aminek alapján egy nevezőre lehetne hozni egy asszimilált, szabadgondolkozó zsidó származású franciát egy galíciai ortodox rabbival, egy szaloniki kézműves kiszsidót egy berlini neológ orvossal vagy egy második-harmadik generációs amerikai bevándorolt zsidóval?

A magam részéről fontosnak tartanék megkülönböztetést tenni a különféle antiszemiták között is. Szelektív, vagy mérsékelt antiszemitának azt az egyént tekintem, aki elfogadja, sőt örömmel üdvözli a zsidók asszimilációját (a vallás-váltást feltételül szabva, vagy még ezt sem tekintve a beolvadás feltételének), csak a szerinte „rosszul viselkedő” túlságosan vallásos, vagy „rosszul politizáló”, tehát kommunista, liberális, stb. mozgalmakhoz tartozó zsidókat nem szenvedheti. Ilyen egyén esetében nem politikai, ideológiai vagy vallásos ellentétről van szó, ezek a mérsékelt antiszemiták a szocialista (kommunista) liberális politikai ellenfél szár­mazásából, szülei, nagyszülei vallásából vezetik le az általuk bírált zsidók állásfoglalásainak okait, és mint zsidó-kommunistát, zsidó-liberálist támadják, akkor is, ha csak a nürnbergi zsidókról van szó, vagyis olyan emberekről, akiknek esetleg már legalább három nagyszülője is convertita volt.

Ahhoz, hogy legalább megpróbáljuk megérteni a zsidók és a kommunizmus kapcsolatát, a modernkori, faji alapú antiszemitizmus 19. századi történeténél kell kezdenünk elemzésünket. A múlt század végén még meggyőződéses liberálisoknak is igen nehéz volt olykor-olykor elhinni, hogy a zsidók látványos sikereiket tisztességesen, tehetségükkel, sok-sok munkával érték el. A 19. század forradalmi változásainak vesztesei körülnéztek és azt látták, hogy a zsidók, akik azelőtt sehol sem voltak, most, kiszabadulva a gettóból hirtelen a modernizáció fő haszonélvezőivé váltak. Több elemző szerint² a gettóban töltött évszázadok a zsidókban kisebbrendűségi komplexusokat alakítottak ki, ezeknek következtében pedig kompenzációs ma­gatartásformákat is. A nem-zsidók többsége ellenségesen fogadta, hogy a zsidók igen jelentős része kitört a gettóból, a pária, a megtűrt kisebbség pozíciójából és pénzhez, jó állásokhoz, befolyáshoz jutott a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális élet legkülönbözőbb területein. A zsidók térhódítása Magyarországon is ko­moly konfliktusok forrása volt. 1914 előtt nálunk a poli­tikai elit és az értelmiség jó része magyarnak azt tekin­tette, aki hajlandó volt magyarul megtanulni, és támogatni a soknemzetiségű birodalomban a magyarosító, „hungarista” politikát. A faji alapú an­tiszemiták álláspontja csak 1919 után vált a Kárpát­medencében is szinte egyeduralkodóvá. A romantikus, rasszista és neo-nacionalista ideológiák hívei a vérre, a származásra, a ködös, megfoghatatlan és definiálhatatlan „néplélekre” helyezték a fő hangsúlyt. A zsidót pedig mint a tősgyökeres, paraszti, tehát szerintük egyedül magyar néplélektől idegen város, a kapi­talizmus, a polgárság megtestesítőjének tekintették. A zsidó ekkortól vált a néplelket is romboló, züllött és züllesztő világ archetípusává Magyarországon is. A szakirodalomban általános a vélemény, hogy a magyar zsidók egész Kelet-Európa legasszimiláltabb csoportját alkották.³ De ha az asszimilációt reciprok folyamatnak fogjuk fel, kiderül, hogy itt egyoldalú asszimiláció zajlott le: a zsidók megtanultak magyarul, alkalmazkodtak a nemzeti tudathoz, hagyományokhoz. De nem volt egy olyan homogén, erős nemzeti burzsoázia, amelyhez a zsidók valóban kötődni tudtak volna. Asher Cohen izraeli történész megfogalmazása szerint a zsidók egy társadalmi vákuumhoz asszimilálódtak. A zsidó asszimiláció csődje akkor vált világossá, amikor már más társadalmi csoportok, magyar eredetűek is készen áll­tak arra, hogy betöltsék ugyanazokat az állásokat, ame­lyeket eddig a zsidók töltöttek be.⁴

Az antiszemiták irigysége, első pillantásra úgy tűn­het, teljesen jogos volt. 1927-ben Magyarországon a 2 millió pengős vagyonnál többel rendelkező bankárok, iparmágnások, parlamenti képviselők 33,8% volt zsidó.⁵ Zsidó volt az orvosok 50-, az ipari tisztviselők 33,4-, a kereskedelmi tisztviselők 52,8-, a szabadfog­lalkozású értelmiségiek 34,2%-a.⁶ 1938-ban a budapesti jogászok 60-, a vidékiek 52%-a volt zsidó, ezen belül az évi 25 ezer pengőnél többet kereső jurátus-elit tagjainak 64%-a volt zsidó.⁷ Bár az ország lakóinak csak kb. 5-6%-a volt zsidó, 1930-ban a középiskolát végzettek 26-, az egyetemet végzettek 17%-a volt zsidó.

Jakob Katz professzor finom elemzése szerint az antiszemitizmusra legalább három, egymástól jól elkülöníthető válasz született mára múlt században. Az asszimiláció hívei szerint pusztán társadalmi, szellemi anomáliáról van szó, a „buták szocializmusáról”. E nézet hívei szerint, ha a zsidók versenytársai kevésbé lennének irigyek, ha a zsidók kevésbé lennének am­bíciózusak és ha a keresztények valóban toleránsak lennének, akkor nem is volna antiszemitizmus. A cio­nisták kiábrándultan látták, hogy a zsidók – szerintük – soha nem fognak tudni teljesen integrálódni a nem­zsidók társadalmába. Herzl és hívei szerint az an­tiszemitizmus-betegség” fő oka az államhatalom, anya­ország nélküli nép jelenléte idegen népek hazájában, tehát a megoldás: műtét, kivándorlás.

A szocialista-kommunista hipotézis szerint az an­tiszemitizmus oka a kapitalista rendszer, a zsidó ke­reskedők, bankárok, tőzsde-spekulánsok a válságok idején könnyen válnak a bírálatok fő célpontjaivá. A megoldást tehát csak a szocializmus jelentheti, az egyenlők társadalmában majd nem lesz antiszemi­tizmus.⁸ A zsidók nagyarányú részvétele a különféle szocialista, szociáldemokrata, anarchista és kommu­nista mozgalmakban ilyen körülmények között több mint érthető. A szocialista és kommunista messianisztikus internacionalizmus elfogadása lehetővé tette sok zsidó számára, hogy elmeneküljön a judaizmusból és egy univerzalista, ugyanakkor nem-zsidó világhoz asszimilálódjon. A baloldali, szocialista és kommunista antiszemitizmusnak és anticionizmusnak immáron több mint egy évszázados hagyományai vannak. Proudhon, Fourier és társai, majd nyomukban Marx a zsidót mint idegent, élősdit, kizsákmányolót ábrázolták. Az an­tiszemiták szerint minden zsidó destruktív, felforgató, stb. Ezzel szemben szociológiai tény, hogy csak igen kevés zsidó volt radikális, a forradalmárok között viszont nagyon sok zsidó volt. Száz zsidóból talán öt volt radikális, írta Ernest van der Haag holland szociál­pszichológus, de tíz forradalmárból öt bizonyosan zsidó volt. Tehát megtévesztő és pontatlan azt állítani, hogy a zsidók nagy számban lennének radikálisok, de a forradalmárok között minden korban aránytalanul sok zsidó volt.⁹ Amióta csak ez a jelenség, vagyis hogy a különféle szocialista-kommunista mozgalmakhoz a zsidók aránytalanul nagy számban csatlakoznak, is­mertté vált, igen sokan sokféleképpen próbálták ezt megindokolni. Voltak, akik a zsidó vallási hagyomán­nyal, az összes többit lenéző, bíráló tradícióval magyarázták ezt, mit sem törődve azzal, hogy a felfor­gató mozgalmakhoz tartozó zsidók vad ateisták és antiklerikálisok is voltak. Jakob Klatzkin önkritikus elemzése szerint a múlt század végén a radikális mozgalmakhoz csatlakozó zsidók kreatívak, műveltek, dinamikusak és – destruktívak voltak. Túl aktívan töre­kedtek arra, hogy befogadják őket. Közvetítők akartak lenni a nemzeti kultúrák között, de nem hatoltak a nemzeti szellem mélyebb rétegeibe. Mindenütt otthon voltak és mégis hazátlanok, túl erőteljesen vonzódtak a radikalizmushoz, a negációhoz, destrukcióhoz. Ezek a szellemi proletárok éppen, mivel gyökértelenek vol­tak, az egész világot akarták megváltoztatni.¹⁰

Érdekes adalék, hogy amikor 1891-ben Abraham Cahan a II. Internacionálé brüsszeli kongresszusán javasolta az antiszemitizmus elítélését, mind a zsidó, mind a nem-zsidó delegátusok elvetették ötletét azzal az indokolással, hogy erre a problémára megoldást csak az jelenthet, ha a zsidók megszűnnek zsidónak lenni, asszimilálódnak. A kongresszus végső állásfog­lalásában azután mind az antiszemitizmust, mind a cionizmust elítélte, mint a munkásmozgalmat megosztó tőkés manipulációk különféle formáit.¹¹

A baloldali pártok Angliában és Franciaországban is a századforduló tájékán antiszemita jelszavakkal próbáltak a galíciai zsidók bevándorlása ellen küzdeni. A két világháború között a trockisták és Mosley „Nemzeti Front”-ja egyaránt emlegették a zsidó pénz­hatalmat, azt állították, hogy a cionisták a maguk javára használják ki az antiszemitizmust. A baloldali pártok ebben a kérdésben világszerte egységesek voltak: a judaizmust mint a reakciós vallások egyikét ítélték el, a cionizmust pedig a munkásmozgalom egységét is meg­bontó irányzatnak tekintették.¹²

Az 1914-ig tartó, hosszú 19. század optimista korszak volt. Nagyon sokan bíztak abban, hogy a tech­nikai fejlődéssel együtt járó társadalmi haladás előbb- utóbb minden problémát megold, kiküszöböli a vál­ságokat, minden ember testvér lesz, beköszönt az ál­talános jólét. Ezt az idilli képet radikális (antiszemita és antikapitalista) oldalról egyfajta katasztrófa-elmélet alapján támadták. A jobboldaliak és konzervatívok a régi értékek visszaállítását, a katolicizmus védelmét hirdették, de ők is jócskán éltek antiszemita érvekkel. 1914 előtt az antiszemiták mozgalmai, pártjai ugyan vereséget szenvedtek, de nézeteik széles körben elter­jedtek. Nem csak a németek voltak antiszemiták, illetve a németországi antiszemitizmus semmivel sem volt erőteljesebb, mint a franciaországi, és intenzitása messze elmaradt a lengyelországi vagy oroszországi mögött.

Brit diplomaták 1905-1906-ban Oroszországból – saját véleményükként – azt jelentették, hogy a forradalmi mozgalmak vezetői mind zsidók, az elégedetlenkedő, lázongó munkások többsége is zsidó. Ezekre a britekre nyílván hatottak az antiszemita orosz arisztokraták és diplomata kollégáik is, de hogy objektíveknek szánt diplomáciai jelentésekben ilyen vélekedések egyáltalán megfogalmazódhattak, több mint jellemző. Eme brit diplomaták álláspontját sokan osztották ekkoriban Oroszországban. Sztálin állítólag azt mondta egyszer, hogy egyetlen nagy pogrommal el lehetne intézni az egész mensevik mozgalmat, amivel arra célzott, hogy ennek az oroszországi szociáldemok­rata irányzatnak zömmel csak zsidók voltak a tagjai. Az első világháború idején az antiszemita hisztéria világjelenséggé vált. Brit diplomaták világszerte „fölfedezték”, hogy a zsidók mindenütt az antant ellen szervezkednek. Ha hinni lehetne ezeknek a derék briteknek, akkor az „Ifjú Törökök” mozgalmát zsidók irányították, az amerikai zsidók németbarátok voltak, az orosz forradalom pedig zsidó forradalom volt. Néhány évszázaddal korábban a pápista-katolikus világösszeesküvés-teóriában igen sokat hittek a ködös Albionban, most is számosán fogadták készpénzként a zsidó világösszeesküvés-elméletet alátámasztó „tényeket”.¹³ A konzervatív és mérsékelt The Times Lenint és követőit 1917-ben „német-zsidó vérű kalan­dorokénak nevezte. A nemzetközi sajtóban Trockij 1918 elején, a Breszt-Litovszk-i német-orosz külön- béketárgyalások idején vált a „zsidóforradalmár” szim­bólumává. Trockij tárgyalásai végső eredményét, a háború további menetét nem volt könnyű előre látni. 1917 decemberében a Morning Post szemleírója abban reménykedett, hogy a világzsidóság mérsékelt, józan elemeinek segítségével talán szembe lehet még szállni az orosz forradalommal. Ez idő tájt kezdték világszerte száz- és százezrek olvasni a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei c. primitív hamisítványt. Midőn a cári család tagjait Jekatyerinburgban lemészárolták, a városba bevonuló ellenforradalmi csapatok a tömeggyilkosság színhelyén egy rejtélyes verset és néhány héber-asszociációs szimbólumot találtak. A helyszínen volt Serge Nilus agyszüleményének egy példánya is. Ennek a brosúrának a segítségével, amelyet a fehér tisztek tízezerszámra osztogattak katonáik között, az ellenforradalmárok azt próbálták elhitetni, hogy a bol­sevikok forradalma az Anti-Krisztus győzelmét jelenti Oroszországban.¹⁴ Ezen eszme és propaganda jegyében azután Oroszország-szerte tízezerszám mészárolták le a fehér csapatok a zsidókat. Akiknek életét nagyon sok helyen valóban csak a Vörös Had­sereg bevonulása mentette meg és sokan hálából is lelkesen csatlakoztak az új rendhez. 1919-1920-ban azután már milliószám vásárolták és olvasták az em­berek ezt a brosúrát, bár Serge Nilus olyan ab­szurditásokat is leírt, hogy a zsidók azért építettek világszerte földalatti vasutakat, hogy adott jelre fölrob­banthassák a világ fővárosait, vagy hogy azért tanítanak latint és görögöt a nemesek gyerekeinek, hogy erkölcsüket aláássák.¹⁵ A The Times egyik elemzője 1920 tavaszán kísértetiesen hasonlóan érvelt és elmélkedett a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiről, mint Adolf Hitler vagy a magyar antiszemiták vezéralakja, Endre László: ha ez a mű hamisítvány, akkor a hamisító egyben zseniális próféta is volt, mert előre megjósolta, hogy a zsidók, kihasználva a világháborút és a forradalmi mozgalmakat, megdöntik a monarchiákat és világszerte átveszik az uralmat. Megmenekültünk a Pax Germanica-tól, rémüldözött a Times csak azért, hogy most a Pax Judaica-ba zuhan­junk.¹⁶ A „zsidó világkormány moszkvai képviselőiről” szóló eszmefuttatásokat akkor hagyta abba a Times, amikor 1921 nyarán egyértelműen kiderült, hogy valóban csak hamisítványról van szó, Cion bölcsei nem léteznek. Abban, hogy a német-zsidó-bolsevik összeesküvők mögött egyenesen a New York-i finánc­tőkések állnak, sokan hittek, élükön Adolf Hitlerrel. A nemzetközi kommunista-bolsevik forradalmárok között is fölös számban találunk nürnbergi zsidókat. Rosa Luxemburg Németországban, Kun Béla és társai Magyarországon (a Magyar Tanácsköztársaság 55 népbiztosából 33 volt zsidó), Kurt Eisner és elvbarátai Bajorországban Európa-szerte létükkel, tevé­kenységükkel „bizonyították”: létezik zsidóbolsevista világösszeesküvés. Ha Marxra nem is, de Leon Blumra, Pierre Mendes-France-ra, Otto Bauerra, vagy Friedrich Adlerre sokkal kellemesebb a zsidó-liberális intellektüelleknek emlékezni, mint a Kun Béla típusú „bevadult filiszterekre”.¹⁷

1919 után világszerte volt antiszemitizmus, de például a nácik számára ez nem volt hatékony választási fegyver egészen az 1920-as évek végéig. Később is, bár a németek nem szerették a zsidókat, de nem fogadták lelkes örömmel a zsidók üldöztetéséről, főleg mészárlásáról szóló híreket, a náci vezetők gyak­ran panaszkodtak, hogy a németek úgymond nem értik a zsidókérdés lényegét.¹⁸ Annak ellenére, hogy a radikális mozgalmakban ténykedő zsidók, „hason­szőrű” elveket valló író, újságírók hitsorsaikkal egyetemben igencsak erősítették Németországban is az antiszemitizmust. Briliáns és sikeres humoristák, írók, színpadi szerzők, művészek egész soráról volt nagyon sok németnek, nem csak náciknak az a véleménye, hogy tevékenységük rombolóan hat a tradíciókra. Annak ellenére, hogy a német zsidók többsége 1933 előtt a centrum-pártokra szavazott, e konzervatív zsidókra senki sem figyelt.

Magyarországon is jellemző volta különféle baloldali szervezetekben a zsidók túl-reprezentációja. az il­legális kommunista párt vezetőinek legalább fele zsidó volt. Az 1930-as években minimum 30%-a a radikális, baloldali szervezetek tagjainak zsidó, 92%-uk 40 éves­nél fiatalabb volt. A baloldali szervezetekben aktív nők több mint 50%-a volt zsidó. Lehetséges, hogy ha az áttértek, kikeresztelkedettek számát pontosan meg le­hetne állapítani, akkor ez az arányszám még maga­sabb lenne. Kiugróan magas a zsidó ellenzékiek aránya a középosztálybeli és értelmiségi baloldali radikálisok körében: 66,4 %!¹⁹ Az igen jelentős zsidó túl-reprezentáció a militáns baloldali szervezetekben és a legális ellenzéki pártokban jól kamatozó politikai tőke lett 1945 után. Sok esetben segítették egymást, rokonaikat és barátaikat is ezek a zsidó forradalmárok. Karády Viktor számításai szerint 1945-46-ban körülbelül a kommu­nista katonatiszti-rendőrtiszti állomány 10%-a volt zsidó, míg 1945 előtt egyetlen egy zsidót sem találunk ezekben az állásokban. A zsidók „hivatásos” meg­bízható elemek voltak, még ha akarták volna, akkor sem tudtak volán az előző, antiszemita rendszerben kompromittálódni. Sokukat hajtotta a bosszúvágy, a személyes sérelem, rokonaik, családtagjaik elvesztése fölött érzett keserűség is az erőszakszervezők soraiba. Gonosz indulattal fogalmazta meg az egyik magyar író már 1945 márciusában: „Az utóbbi esztendők során egy furcsa ’munkaszolgálatos szemlélet’ fejlődött ki nálunk: úgy tanulták meg a világot látni (t.i a zsidók – K.L.), hogy vannak keretlegények és vannak munkaszolgálatosok. Most, hogy fordult a világ, ők szeretnének keretlegények lenni.”²⁰

1945 után valóban látványos volt a nürnbergi zsidók térhódítása a politikai életben. Nem csak az erőszakszervezetekbe tódultak a zsidók. Helyet kértek, követeltek és foglalták maguknak mindazokon a területeken, ahonnan 1938 után, a zsidótörvények segítségével jogtalanul száműzték őket. A Holocaustot túlélő zsidók előtt, mi ként azt Szabó Miklós, e kérdéskör talán legavatottabb ismerője már csaknem egy évtized­del ezelőtt megállapította, 1945 után több lehetőség is állott. Akik úgy látták, hogy egy antidemokratikus rend­szer üldözte őket, azok, kevesen, nagyon kevesen, a polgári pártokra szavaztak. Azok a zsidók, akik úgy gondolták, hogy egy nacionalista rendszer áldozatai voltak, azok az internacionalizmust hirdető kommunista mozgalmakhoz, pártokhoz csatlakoztak.²¹ Kelet- Európa-szerte megfigyelhető volt, hogy azok a zsidók, akik magyarként, lengyelként, románként nem tudtak nem-zsidók lenni, azt remélték, hogy kommunistaként összeforrhatnak a nem-zsidó kommunistákkal, és mint országuk vezető erejének tagjai, többé nem tagadhatok ki a társadalomból. Magyarországon, Lengyelország­ban, Csehszlovákiában és másutt is paradox helyzet állt elő: a zsidó értelmiségiek egészen 1953-1956-ig igen aktívan támogatták a szocialistának nevezett rendszereket, de ők váltak e rendszer ellenzékének legtudatosabb tagjaivá is.

Ne feledjük: Kelet-Európa polgárságának jelentős része zsidó volt. Ezt a polgári réteget a Balti-tengertől az Égei-tengerig nem a kommunisták, hanem a nácik semmisítették meg. Tagjai közül azok, akik túlélték a II. világháborút, polgárként szülőhazájukban nem ma­radhattak. Konrád György édesapja, valamikor Sztálin halála után ezért mondhatta fiának: az én életemet ez a két gazember, Hitler és Sztálin tette tönkre.²² Az Auschwitzot túlélő burzsoákat a citoyen létet tagadó kommunisták villáikból ismét kitelepítették, ezúttal csak a kies magyar pusztákra, tanyákra, de ugyanez a sors várt a „fajtiszta” nagypolgárokra is. Az antiszemiták szemében természetesen ezek nem érvek. 1945 után Lengyelországban és Magyarországon is nagyon sokan vélték úgy, hogy a német megszállást nem orosz, hanem zsidó uralom követte. A szembenállás 1956 előtt, legalábbis Magyarországon a rendszernek szólt, a nürnbergi zsidó Rákosit, Gerőt, Farkast, Révait épp­úgy gyűlölték, mint a rendes árja, szlovák, sváb, vagy magyar származású kommunistákat. Zsidó szár­mazású értelmiségiek, írók, újságírók, közgazdászok nagyon szép számmal álltak már 1953-tól a rendszert bírálók táborába. Jellemző anekdota: az akkori írószövetség népies elnöke, Veres Péter megkérdezte egyik írótársát: mondja, maga miért támogatja a zsidó Déry Tibort? Mire kollégája visszakérdezett: És maga miért támogatja a zsidó Rákosit?²³ A lelkes, időnként túl lelkes kommunistából mindenre elszánt ellenzékivé vált értelmiségiek 1956-ban újabb kísérletet tettek az asszimilációra: látva, hogy saját pártjuk nürnbergi zsidói elnyomják a népet, most tetteikkel próbálták bizonyítani, hogy ők a nép mellé álltak. A forradalom szellemi előkészítői és mártírjai között szép számmal találunk zsidókat. Angyal István, a legendás Tűzoltó utcai egység parancsnoka Auschwitzból jött haza, he­lyettese, Szirmai Ottó szintén zsidó volt. A megtorlást irányítók között is találunk zsidókat és a koncepciós perek áldozatai között is.

A magyar zsidók egy része félelemmel, bizalmat­lanul fogadta a forradalmat. Sok zsidó családnak voltak tagjai, ismerősei, rokonai az AVH-ban, sokan féltek pogromoktól, ami 11 évvel a Holocaust után több mint érthető. Az 1956 után, már Kádárék által összeállított „Fehér könyviben összesen 21 antiszemita esetet tud­tak fölsorolni, ezek 1 kivételével mind vidéken, zömmel az elmaradottabb keleti országrészben történtek. Sok esetben zsidó származású párttitkárokat vertek meg, vagy szidalmaztak, de jelentős pogromra sehol sem került sor. Ennek ellenére 1956 végén 20 ezer zsidó hagyta el az országot, az összes menekülők 10%-a, pedig ekkor már alig alkották zsidók a lakosság 1%- át.²⁴

1956 után, a forradalom eltiprását követően már szinte senki sem bízott a rendszer megváltoztathatóságában. Ekkor kezdtek el egyre többen különbséget tenni a „jó” kommunisták és a „rosszak” között, mondván, hogy kommunista ugyan, de legalább „a mi kutyánk kölke”, vagyis nem zsidó. Kádár János maga ugyan elvi és engesztelhetetlen ellensége volt az antiszemitizmus mindenfajta nyílt formájának, de azt már eltűrte, vagy nem volt ereje meggátolni, hogy a „polgári származású” (ez a mozgalmi zsargonban a „zsidó” szinonimája volt) káderek helyébe fokozatosan ne munkás-paraszt származású kádereket helyez­zenek. Elsősorban az erőszakszervezeteknél és a külügyi apparátusban „tisztogattak”. Magyarországon ugyanakkor, ellentétben Lengyelországgal és a Szovjetunióval az „anticionista”-antiszemita propa­ganda és politika sohasem kapott zöld utat. A pártvezetőségben ugyan voltak olyanok, akik sóvárogva figyelték Romániát (Ceausescu jó pénzért legalább eladta a zsidóit – morogták egyes vezetők). Sokan vélték úgy, hogy a keményebb proletárdiktatúra jól megférne a SZU-tól való függetlenebb politikával, de ezeknek a nézeteknek a képviselőit Kádár sikeresen szorította háttérbe.

1956 után, bár pontos, kemény, szociológiailag is értékelhető adatok nem állnak rendelkezésre, sejtjük, hogy igen sok zsidó önként vagy sem, de állást, pályát változtatott. Tipikus zsidó családi történeteket Budapest-szerte sokan tudnak: zsidó nagymama, aki még őrzi az ősi rítust, kommunista gyerekei, akikből 1956 után újságíró, ügyvéd, külkereskedő, vállalatigazgató, könyvkiadó lesz. Fiaik, lányaik pedig elsőként csatla­koznak a demokratikus ellenzékhez.

A párt vezető testületeiben is helyet foglaló an­tiszemiták az 1970-es évek végétől egyre növekvő dühvel figyelték a Charta 77 mozgalom magyarországi térhódítását is. Ismét felbukkant a régi vád: megint a zsidó származású értelmiségiek, zömmel jólszituált volt kádergyerekek „ugrálnak”, zavart keltenek, nem értik, hogy úgysem lehet semmit sem csinálni, csöndben kell lenni. 1968 után a rendszer talán még merevebbnek tűnt, mint előtte. Ilyen körülmények között mindazok, akik ilyen vagy olyan módon, de megkötötték a rendszerrel kis külön alkuikat, saját társadalmi impoten­ciájukat, megalkuvásaikat antiszemita érvrendszerrel próbálták megindokolni. Csak a nemzetidegen, zsidóbolsevista gyerkőcök nem értik, hogy nem lehet semmit tenni – hangoztatták eme Kádár-párti antiszemiták. Fehér Ferenc szerint itt tulajdonképpen kivetítésről volt szó: ezek az emberek nem akartak saját gyávaságukkal szembenézni, így öngyűlölet helyett inkább a polgári ellenzékieket támadták.²⁵

1990 óta az antiszemiták egy része még „árnyaltab­ban” érvel és igyekszik megindokolni saját gyávaságát, megalkuvását, esetenként árulásait: szerintük a de­mokratikus ellenzék tagjai valójában a titkosrendőrség támogatásával működtek, az igazi ellenállók azok vol­tak, akik vagy beléptek a pártba, vagy sem, de kerülték a konfliktusokat, csöndben dolgoztak, magukban értéket mentettek. Ezenközben sikeresen, szolid karri­ert befutva túlélték a rendszert, mindvégig gondosan titkolva a pontosan nem definiált „nemzeti ügy” iránti mély elkötelezettségüket, s így, populista elköte­lezettségük jól álcázott páncéljában testben-lélekben tisztán érték meg a rendszerösszeomlását. Az érdekes csak az, hogy 1977-1981 tájékán ugyanezeknek az embereknek jó része (tisztelet a csekély számú kivétel­nek) még úgy vélte, hogy a nemzeti függetlenség az adott geopolitikai helyzetben nem érhető el. Ebből kiindulva támadták azokat a – szerintük – gyökértelen, zsidó értelmiségieket, akik a magyar ügytől „idegen” cseh, legyei ügyekbe próbálták őket is bevonni.

Epilógus

Zsidók és a kommunizmus kapcsolatát nem lehet a címben is jelzett leegyszerűsítő, „urak vagy szolgák” ellentétpárral leírni. Voltak nürnbergi zsidók, akik „urak” lettek és voltak, akik életüket áldozták a rendszer meg­döntéséért. 1945 után az antiszemitizmust, legalábbis Magyarországon a tiltott ideológiák közé sorolták. A rendszerváltás óta sok zsidó ezért is kiált rendőrért, bíróért a politikai-társadalmi jelentőségét tekintve mar­ginális antiszemita megnyilvánulások, publikációk lát­tán. De 1948-tól 1956-ig tabu téma lett hazánkban a Holocaust is. Ebben maguk a zsidó írástudók is közreműködtek, nem szívesen emlékeztek arra a korszakra, amikor kirekesztették őket a magyarságból. A rendszer belső logikájából következett egy másik történelmi téma jó három évtizedes kiiktatása a történettudomány vizsgálódási köréből: a zsidóknak a magyar polgárosodásban betöltött szerepéről egészen az 1970-es évek második feléig nem volt szabad beszélni. A zsidó vallást éppen úgy üldözték, háttérbe szorították, mint a katolikus, vagy protestáns vallást. A zsidó egyház élére éppen úgy a rendszerrel kollaboráló főpapok kerültek, mint a testvéregyházak vezető po­zícióiba. A zsidó hitközségek vezetői buzgón assz­isztáltak 1989-ig a cionisták rendőri üldöztetéséhez is.

Urak vagy szolgák? Urak ÉS szolgák voltak a zsidók a kommunizmusban.

Lábjegyzetek:

1 Marrus, Mishael, R.: The Theory and Practice of Anti-Semitism (Commentary,1982, 38-39.1.)

2. Cohn, Norman: The Myth of the Jewish World Conspiracy: A Case Study in Collective Psychopathology (Commentary, 1966, June, 35. I.)
3. Schöpflin, George: Jewish Assimilation in Hungary: A Moot Point (in.Vago, B. ed. Jewish Assimilation in Modern Times, Westview Press, Boulder, Colorado, 1981, 75-76.1.)
4. Cohen, Asher: Jewish Assimilation in Hungary (in.VAgo B ed.1981,70. I.)
5. Lengyel György: The Ethnic Composition of the Economic Elite in Hungary in the Interwar Priod (in. Don, Yehuda – Karády Viktor eds. A Social and Economic History of Central European Jewry, New Bruswick, London, 1990, 231. I.)
6. Kovács M. Mária: Lawyers against the Current Anti-Semitism and Liberal Response in Interwar Hungary (in. Don-Karády eds. 1990, 250. I. és Karády Viktor: A magyar zsidóság helyzete az antiszemita törvények idején (Medvetánc, 1985 2-3. sz.47.1.)
7. Kovács M. i.m.,1990, 251.1.
8. Katz, Jacob: From Prejudice to Destruction: Anti-Semitism 1700-1933 (Cambridge, Mass., 1980, 5-6. I.)
9. Idézi: Prager, Dennis-Telushkin, Joseph: Why the Jews? The Reasons tor Antisemitism
10. Idézi: Laqueur, 1971,166-167.1.
11. Prager-Telushkin,1983, 140 I.
12. Biliig, Michael: Anti-Jewish Themes and the British Far Left (Patterns of Prejudice, 1984, April, 48-49.1.)
13. Almog, Shmuel: Antisemitism as a Dynamic Phenomenon: ‘The Jewish Question’’ in England at the End of the First World War (Patterns of Prejudice, 1987, Winter,4.1.*)
14. Kadish, Sharman: „Boche, Bolshie and the Jewish Bogez”. The Russian Revolution and Press Antisemitism in Britain,1917- 1921. (Patterns of Prejudice, 1988. Spring, 31 I.)
15. Cohn, 1966, 36-37.1.
16. Kadish, 1988, 31.1.
17. Krassó Miklós szellemes definícióját idézi: Szombat,1992, 8, 22.1.
18. Marrus, 1982, 41-42.1.
19. Borsányi György: Ezernyolcszáz kartoték a budapesti baloldalról (Valóság, 1983, 9. sz.19-31.1.)
20. Darvas József: Őszinte szót a zsidókérdésben (Szabad Nép, 1945. március 25., 5. I.)
21. Szabó Miklós: Magyar nemzettudat problémák a huszadik század második felében (Medvetánc 1984/4-1985/1., 50.1.)
22. Konrád György: Agenda, I. Kerti mulatság (Magvető K.1989, 374.1.)
23. Litván György: Zsidó szerepvállalás a magyar kommunizmus­ban, antisztálinizmusban 1956-ban Szombat, 1992, 8. sz. 14-16.1.
24. Litván, 1992, 16. I.

25. Fehér Ferenc: The Jewish Question Reconsidered: Notes on István Bibó’s Classic Essay, (in.Rabinbach, A.-Zipes, J.eds.: Ger- mans and Jews Since the Holocaust. The Changing Situation in West Germany., New York, 1986, 335.1.)

* Az előadás angol nyelvű változata elhangzott az Európai Zsidó Fórum dobogókői konferenciáján. 1993. november 14-én.