Zsidók és feketék

Az első száz év: sorsközösség, együttműködés, eltávolodás

Már a XIX. század folyamán em­líthetünk néhány olyan lépést, amelyek a későbbiekben zsidók és feketék kölcsönös közeledésé­hez – aztán eltávolodásához – vezettek. A rabszolga-felszabadítások idején a zsidók az abolíció híveihez csatlakoz­tak, annak ellenére, hogy pillanatnyi gazdasági érdekeik mást diktáltak, hi­szen ők a Déllel sok haszonnal járó kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn, amit a polgárháború megzavart. A zsi­dóság azonban történelmi és vallási ha­gyományai folytán mindig is érzéke­nyen reagált mindennemű emberi jogfosztottságra, elnyomásra. A feketék ré­széről pedig a vágy, hogy sok tekintet­ben magukhoz hasonló társadalmi megítélésű szövetségesre leljenek, tet­te lehetővé e két teljesen eltérő hagyo­mányokkal és kultúrával rendelkező ki­sebbség közös – bár meglehetősen rö­gös – útkeresését az Újvilágban.

Zsidók és feketék gettója

Az egymásra találás igazi története a huszadik század elején kezdődik: a hí­res New York-i East Side gettói abban az időszakban népesülnek be a többsé­gükben Kelet-Európából érkezett zsidó emigránsokkal; ugyanakkor kereked­nek fel a délen már megélhetést nem találó feketék, hogy aztán az első világ­háború utáni években ők is megérkez­zenek a Szabadság-szobor lábához. Egymás iránt bizonyos sorsközösséget éreztek, hiszen mindkét népcsoport a „másodrendű állampolgár” rájuk kényszerített szerepéből próbált kitörni. Gazdasági érdekellentét sem volt kö­zöttük, mert a délről felkerült feketék általában szakképzetlenek voltak, és al­kalmi vagy segédmunkásként helyez­kedtek el, míg a zsidók vállalkozói hagyományaikhoz hűen kis boltokat, ét­termeket stb. nyitottak, iparosok lettek.

A két kisebbség kapcsolatának virág­zó időszaka 1930-tól a 60-as évek ele­jéig tartott. A korábbi periódus inkább csak a kölcsönös szimpátia kialakulását alapozta meg; a tényleges közös fellé­pés – hivatalos szinten is – a harminc év alatt öltött konkrét formát. Az 1939-es, úgynevezett Hatch Act szüntette meg véglegesen a faji, vallási, illetve bőrszín alapján történő munkavállalói diszkri­minációt. A 30-as és 40-es években az európai események miatt a zsidóság fo­kozottan reagált mindenfajta megkülön­böztetésre, ezzel is mélyítve a feketék és a közöttük fennálló jó viszonyt.

A hatvanas évek második felében je­lentkeztek először nyílt ellentétek a két etnikum között, az eltávolodás gyöke­reit azonban már egy korábbi időszak­ban kell keresni. A második világhábo­rú után a zsidó kisüzemek lendületes fejlődésnek indultak, és ennek folytán előállt az a felemás helyzet, hogy sok fekete, aki eddig sorstársának képzelte a zsidókat, most az ő üzemeikben, boltjaikban alkalmazottként dolgozott. Ez természetszerűleg azt eredményez­te, hogy a feketék a zsidókat ezentúl csak fehérnek tekintették, nem téve különbséget volt „régi” elnyomóik és volt sorstársaik között. Ezzel a folya­mattal párhuzamosan zsidó részről is fordulat történt a kapcsolat fontosságát illetően. Az 1948-as izraeli függetlensé­gi háború nyomán az ígéret földje hirte­len valósággá vált, és a zsidóság figyel­me egyre inkább az ország határain kí­vüli eseményekre irányult.

A polgárjogi mozgalmak idején még eljött egy bizonyos egymásra találás. Zsidó polgárjogi aktivisták, köztük sok egyetemi tanár, hallgató csatlakozott Mississippi államban a feketék által ve­zetett tiltakozó akciókhoz. A rendőri at­rocitások során több zsidó diák is éle­tét vesztette.

„Fekete hatalom” – Zsidó Védelmi Liga

Kennedy halálával azonban szerte­foszlott a megegyezés lehetősége a kormányzat és a polgárjogokért harco­lók között. Ezt végül L. B. Johnson po­litikája pecsételte meg azzal, hogy bár ratifikálta a jogokat, de a szenátus nem biztosított elég pénzt azok gyakorlati megvalósítására. A feketék ezt totális vereségként élték meg, ami elkesere­dett erőszakhullám kibontakozásába torkollott. Az antiszemitizmus készen kapott sémái pedig egyre nagyobb helyet kaptak az „antifehér” ideológiában.

Zsidó részről sem maradt el a reak­ció az újonnan kialakult vádaskodásra: bírálni kezdték a feketéket munkamo­ráljuk, családi életük, iskolázatlansá­guk miatt. A feszültséget fokozta, hogy a feketék és a zsidók továbbra is napi konfliktusban voltak egymással a társa­dalmi élet bizonyos szféráiban (egyik oldalon a zsidó üzlet- és háztulajdono­sok, szociális munkások, tanárok stb., velük szemben a vásárló, lakásbérlő, segélyezésre váró, az iskola követelmé­nyeit nem teljesítő feketék).

Az 1967-es év tekinthető vízválasztó­nak a kapcsolat alakulásában. A hatna­pos háború kialakította azt a képet, hogy a zsidók már nem áldozatok és vesztesek, hanem győzők! A feketék si­kertelensége ellenben folytatódott, ezért elkeseredettségük agresszióhoz vezetett. 1966-ban százezrek csatla­koztak a „Fekete hatalom” jelszavát hir­dető, Mississippi állambeli szabadság­meneteléshez, amely, bár békésen zaj­lott le, harcos szlogenjével sokak – köz­tük a zsidók – nemtetszését váltotta ki. Martin Luther King – aki mindvégig következetesen kitartott az erőszakmen­tesség eszméje és gyakorlata mellett – a zsidók példájával próbálta az ag­resszió híveit meggyőzni elképzelésük értelmetlenségéről: „Soha senki nem hallotta a zsidókat a nyilvánosság előtt azt a jelszót kiabálni, hogy ’Zsidó hata­lom’, ennek ellenére rendelkeznek ha­talommal. Csoportegység, elhatározott­ság és alkotó odaadás révén megszerezték azt” – hangoztatta.* (King legkö­zelebbi munkatársa, Stanley David Levison is zsidó volt, bár minden identi­tás nélküli kommunista. King mindig po­zitívan nyilatkozott Izraelről is.) Szavai nem találtak értő fülekre; következett a fekete kalendáriumban a végletekig fo­kozott frusztráció éve, amelynek maga King is áldozatul esett 1968-ban. A feketék politikailag balra tolódtak, szö­vetségest pedig azontúl az indián moz­galmakban láttak. A nyílt szakítást jelzi az is, hogy a feketék bántalmazásaitól tartva szélsőséges zsidók létrehozták védelmi szervezetüket, a The Jewish Defense League-et. Az 1968-ban tartott New York-i tanártüntetés is jól mutatja a folyamat visszafordíthatatlanságát: ekkor ugyanis egy közismert zsidó tanár – a sztrájk vezetője – élesen elhatá­rolta magát attól, hogy a kisebbségi ta­nárok problémáival külön foglalkozzon, ezzel is erősítvén a feketék meggyőző­dését, hogy a zsidók ezentúl nem kíván­nak velük sorsközösséget vállalni.

A 70-es években sem enyhült az el­lentét; a közeledés minimális jelét sem mutatta egyik fél sem. A Jom Kippur-i háború a zsidók újbóli befelé fordulá­sát eredményezte. Ezzel szemben a fe­keték a pozitív diszkriminációért folyta­tott további harcuk során a zsidókban egységesen csak akadályt láttak, nem érzékelvén a különböző zsidó szerve­zetek és személyek között e tekintet­ben mutatkozó különbségeket. A 80-as években fekete politikusok részéről több olyan lépés is történt, ami a to­vábbiakban is megakadályozta a dialó­gus újrakezdését. Jesse Jackson, aki a feketék közül eddig a legmagasabb politikai tisztséget érte el, az akkor Iz­rael megsemmisítését hirdető Jasszer Arafathoz közeledett, illetve az ő és Louis Farrakhan zsidóellenes megjegy­zései mutatták az elmérgesedett viszony feloldhatatlanságát.

* Martin Luther King: Nem hallgathattam, Budapest, Gondolat, 1973, 245. old. Felhasznált cikkek: Francis Barry Silberg, „Black/Jewish Relations: A Prologue”, Jewish Spectator, 1986. Winter: 19-22.; Deborah Lipstadt, „Our admirable record…”, Moment, 1995. June: 20.; Trude Weiss-Rosmarin, „Blacks, Jews and Violance”, Jewish Specta­tor, 1969. June: 2-4.