Zsidók a kálvinista Rómában

Ebben az évben jubileumot ünnepeltek. Kétszáz éve annak, hogy a város határában élők – mert a falakon belülre még nem költözhettek – önálló hitközséget teremtettek, s az együttes imádkozás és a vallás előírásainak végzése mellett gondoskodtak gyermekeik tanulásáról, a rászorultak segélyezéséről, a közösség céljaira adót szedtek, s vezetőikkel képviseltették magukat a város urainál.

Debrecenben a bicentenárium nem maradt zsidó ügy, hanem a város eseményévé vált. Az évfordulóra emlékező rendezvényen megjelentek a város vezetői, kulturális-tudományos kiválóságai, a római katolikus kivételével a többi keresztény egyház tiszántúli személyiségei, a pártok képviselői.

Hasonló jeles embereket láthattunk a legfrissebb eseményen: a Debreceni Akadémia Bizottság székházában megalapították a Budapesten kívüli első Magyar-Izraeli Baráti Társaságot. Elnöke az Orvostudományi Egyetem jelenlegi dékánja, Gergely Lajos professzor lett. Az Izrael állam iránti érdeklődés, a két ország közeledését szolgáló társaság alakítása nem előzmények nélküli. Ezt kulturális és sportkapcsolatok, diákcserék tanúsítják.

Legutóbb augusztusban, az itteni virágkarneválon a cívis város lakói a sivatagból termővé változott föld szépségeit láthatták, no meg a tel-avivi szépséges cserkészlányokat és jóképű fiúkat. Debrecennek állandó izraeli lakosai is vannak: néhányan az itteni egyetemeken tanulnak. Az érintkezés várhatóan bővül, ugyanis testvérvárossá tervezik fogadni egy ottani diákköz- pontot, a már Bibliából ismert Beer Sevát.

*

A Debreceni Izraelita Hitközség 1888-as jelentésében olvasható: ״…adjon az Ég a nemes és szent cél iránt lelkesedni tudó ügybuzgó és áldozatkész elöljárókat, hogy hit- községünk szent vallásunk üdvére mindig, az idők végtelenségéig virágozzék…” Mi valósult meg a fennkölt szavakkal megfogalmazott vágyakból?

Annak ellenére, hogy 1944-ben a sárgacsillagosok kisebbik részét nem megsemmisítő táborba hurcolták, a balsors hatezret közülük is elragadott. A háború befejezése óta tovább apad az itteni zsidóság létszáma, alacsony a gyermekáldás, nagyarányú az elvándorlás, és számosán elszakadtak hitüktől, vagy a közösségtől. Mégis akadnak ügybuzgó elöljáróik, s áldozatkész az egész kile.

Közülük kettővel, a 70 éves rasekollal, Lázár Ernő nyugdíjas kereskedelmi osztályvezetővel, és a 44 éves belgyógyásszal, dr. Weisz Györggyel beszélgettünk, utóbbi egyben a Magyarországi Zsidó Hit- községek Szövetségének egyik alelnöke is. Ok mondták el, hogy háromszáz család ezernél több tagjából tevődik össze a hitközség. Ortodoxok. Van metszőjük, vágóhídjuk, pékségük, mészárszékük. A gyülekezet jó része idős, a nagyünnepeken azonban a zsinagógában imádkozik a középgeneráció és az ifjúság is. Közös kincsük – azoknak is, akiknek nem vérszerinti leszármazottai – a Talmud Tórára járó húsz gyerek és a Hábonim Dror huszonöt ifja. Sajnos, elég dolga akad a Chevra Kadisának, míg a Nőegylet tagjai a rendezvényeken serénykednek. Örvendetes, milyen gondozott a templom, a hitközség épülete, annak szobái, kultúrterme. Ezt még tiszteletreméltóbbá teszi, hogy mindezt saját anyagi erőforrásaikból teremtették elő.

*

Most mégis megtorpant a hitélet. El kellett búcsúzniok szeretett rabbijuktól. A magyar anyanyelvű izraeli Aser Erenfeld két évig szolgálta híveit. A Talmud ismereteibe avatta be a felnőtteket, gyerekeket, héberre is tanítva őket, megnövelte és állandósította a templomjárók számát. Tudásával és magatartásával tekintélyt és népszerűséget szerzett más hitfelekezetek papjai között is. A debreceniek mindent megtettek, hogy jól érezze magát, amennyire tudták biztosították életkörülményeit. Megértették, hogy a rabbinak gyakran kell hazájába, családjához utaznia, azoknak eljönni hozzá Debrecenbe, de költségeit már nem bírták fedezni. Egy kanadai adakozó – mert immár orosz zsidóknak nyújt segítséget – megszüntette Erenfeld rebe eddigi honoráriumának folyósítását. Magára maradt a gyülekezet. Nyár óta – ahogy mondják – ״a fél világot bejárták”, mégsem találtak helyébe mást. A sabeszt köszöntő lejnolást fővárosi ״vendég” végzi, az ivritet az egyik izraeli diák tanítja, a Talmudóra megszűnt…

*

A régi közösség jómódú volt, értékes ingatlanokkal rendelkezett. Elvettek tőlük kórházat, iskolát, szeretetotthont, továbbá telkeket és házakat. A tulajdonjogot bizonyító dokumentumok összeállításához, mely a jövőre nézve biztatást jelent, a Kereszténydemokrata Néppárt is felajánlotta segítségét.

*

Érdeklődöm, hogy Debrecenben miként jelentkezik az antiszemitizmus. A válasz: Talán szelídebben, mint másutt. Néhány, tavalyról megmaradt választási mázolmány még látható: SZDSZ és mellette egy Mogen Dávid. Egy ugyancsak tavalyi, vihart kiváltó cikken kívül a sajtó is tisztességes. A toleranciát annak tudják be, hogy a város a magyar reformátusok központja, ezért is nevezik a kálvinista Rómának. A gályarabságra hurcolt protestáns prédikátorok emlékműve a vallási gyűlölködésre emlékeztet. A zsidók társadalmi helyzete összhangban van a város egészével. Vannak közöttük kétkezi dolgozók, sok az alkalmazott, de jelentős számú a diplomás, köztük egyetemi oktatók, s bővült a kiskereskedők, kisiparosok köre, néhányan vállalkozásba kezdtek, de kiugró sikerű üzletember nincs közöttük. Nagy visszhangja volt nemrégiben egy előadásnak. Őszintén a zsidóságról címmel Vajda Mihály filozófus, a Kossuth Lajos Tudományegyetem tanszékvezetője tartotta. Felvetette annak lehetőségét, hogy a lehetséges további gazdasági romlás felerősíti az antiszemitizmust. Talán ennek hatására foglalkoztatja a debreceni zsidókat a kérdés, hogy

a kormány miért nem határolja el magát mindenféle rasszista jelenségektől. Egyesek ezt úgy válaszolják meg, hogy az elhatárolódással – a romló közhangulatra gondolva – nem akarja ״kompromittálni” magát.

*

Mint minden hitközség, a debreceni is kötelességének tartja a rászorultak támogatását. Vagy hatvan személyről gondoskodnak valamilyen formában. Kóser konyhájukon naponta közel negyvenen ebédelnek. Az étkezők beszélgetését hallgatni közéjük ültem. A világ és főleg a maguk gondját-baját mesélték egymásnak, az ételt a szokásos tréfás megjegyzésekkel fogadták. ״Ez is Zilahy-leves…” Nekem azért eldicsekedtek, hogy igen ízletes a koszt. Majd elhangzott egy szomorú bejelentés: Ismét kevesebben vagyunk… Hétfőn temettünk… Ebben az évben ez már a sokadik.

Hát brisz volt-e? – tudakolom. Először határozottan rávágják az igent, azután elbizonytalanodnak. Lehet, hogy utoljára tavaly vettek fel új ״jelentkezőt” Ábrahám szövetségébe…

*

A világ elől a temető magas fallal zárja el az örök álmukat alvókat.

A debreceniek elődeiket is tisztelik, ápolják sírjaikat, karbantartott az egész sírkert. A múlt században állított kövekről az enyészet letörölte a betűket. A háború után állítottakra rávésték az ismeretlen helyen porladókét is. A mártírok parcellájában a jelképes sírhantokon nevek. Itt található a városban 1944 októberében legyilkolt munkaszolgálatosok emlékoszlopa, és feliratok: ״Míg zsidó él a Földön, nincs hatalma rajtuk a feledésnek… Mi elpusztultunk, de népünk örök! Átok a gyilkosokra!”

Egy hármas kőtáblán a temető legszomorúbb mártír névsora: Schreiber Jenő, felesége és lányai: Piroska, Erzsébet, Judit, Ilona, Erna, Hilda emlékére. E temetőben vannak azoknak a környékbeli mártíroknak az emléktáblája is, akiknek nem jutott hely falujukban.

Kevés síron látható kő, ami jelezné: van gyászolója az ott nyugvónak. Mintha a természet is felismerné ezt, éppen a legrégebbi sírok tömbjén az egykor elültetett, de gondozatlan rózsákat nem pusztította el, csak vadrózsává változtatta. Vörös leveleikkel betakarják a dombokat, mintha csak a csontokat védenék…

Fotó: Gervai Tamás

1. b. J.