Zsidó világ, magyar világ

(Haraszti György; Két világ határán. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999. 334 oldal, 1450 Ft)

Haraszti György tanulmánykötete jelentős tudományos munka. Azt bizonyítja, hogy nemcsak kell, de lehet is újat és eredetit mondani a magyarországi zsidóság sok évszázados történetéről. A hazai történettudomány lassan ma­gára talál, s törleszti régi adósságait. A szerző ráirányítja olvasója figyelmét a ma­gyar-zsidó együttélés történetének fehér foltjaira.

Tudnivaló, hogy a magyarországi zsidó­ság története azért olyan bonyolult, mert bár a zsidók a Kárpát-medencében már a magyarok bejövetele előtt jelen voltak (a rómaiak által megszállt Pannóniában szép számmal találtak zsidó vallási szimbólumo­kat tartalmazó sírköveket), de az eltelt évezredben jó néhányszor megtelepedtek Magyarországon, majd újra kiűzték őket, illetőleg maguktól elvándoroltak. Árpád-házi királyaink kifejezetten barátságosak voltak a zsidókkal. A tréfás legenda szerint a zsi­dók már a Vereckei-hágónál várták a hon­foglalókat, azzal, hogy „Buzogányt, kacagányt tessék!” Tény, hogy hosszú vándorlá­sa során a zsidó államvallású Kazár Biroda­lomba betagozódó magyarság számára meglehetősen ismert volt a zsidó nép, s csak a tizenharmadik században kezdődtek a konfliktusok, melynek ösz­tönzője a római katolikus egyház erősödő antijudaizmusa volt. Erről és a későbbi pe­riódusról részletesen szól Haraszti, aki ma vitathatatlanul a legjobb ismerője a ma­gyarországi török hódoltság zsidó történel­mének is.

Számomra a legizgalmasabbak a kötet­nek a XIX. századi zsidóságnak szentelt ta­nulmányai voltak, különös tekintettel az 1848-as forradalomra és a bevándorlás messzire vezető problémájára. Ami a forra­dalmat illeti, Haraszti kritikusan viszonyul ahhoz a végeredményben pozitív, a múltat utólag glorifikáló mítoszhoz, mely szerint a magyarság és a zsidóság a Habsburgok elle­ni harcban törés nélkül összeforrt, s a zsi­dók egy csapásra elmagyarosodtak. Erről szó sem volt, bár az tagadhatatlan, hogy ek­kor jelent meg a zsidóságon belül az a nagy hatású, a magyar nemzet céljaival azonosu­ló irányzat, melyhez hasonló nem akadt a közép-kelet-európai térségben.

Nem szabad azonban elfeledkezni arról sem, hogy 1848 áprilisában még a pestinél is súlyosabb, több halálos áldozattal járó zsidóellenes zavargások voltak Pozsony­ban, s ezekben, bár Petőfi a nem­zetőrségből kirekesztett zsidók ügyében írt emlékezetes cikkében ezt állítja, távolról sem csak német polgárok vettek részt. A forradalom, s a vele járó bizonytalan viszonyok már ekkor konfliktusokat hoztak a fel­színre, annak ellenére – vagy éppen azért?

-, mert az egykori feljegyzések szerint a Táncsics Mihályt március 15-én este kisza­badító tömeg egyharmada zsidó volt.

Haraszti tanulmányai arra intenek, hogy próbáljuk meg végre elfogultság és illúziók nélkül, az aktuális politika szemüvegét le­vetve szemlélni a magyarországi zsidó tör­ténelmet. Különösen igaz ez a megállapí­tás a bevándorlás problémája, illetve a zsi­dóság történelmi demográfiája esetében.

Ehhez a huszadik század folyamán annyi mítosz tapadt, hogy rendkívül kevesen haj­landók csak szembenézni a tényekkel. A szerző levéltári kutatásai egyértelműen cá­folják azt az antiszemita rémtörténetet, hogy „a kiegyezés után milliószámra ván­doroltak be a galíciaiak, sajátították ki ma­guknak Magyarországot”. Ez a felfogás ugyanúgy nem felel meg a valóságnak, mint az a mostanában több helyütt han­goztatott, idealizáló tétel, mely szerint „a li­berális Magyarország önzetlenül és nagyvo­nalúan befogadta a cári Oroszország pog­romjai elől menekülő zsidó tömegeket”. Haraszti egyértelműen kimutatja, hogy az utolsó, nagyobb arányú, azaz több százez­res bevándorlásra 1849 után, a Bach-korszakban került sor. Az 1867-es kiegyezés után már csak belső migráció folyt, főként Kelet-Magyarországról, a Felvidékről és Kárpátaljáról a metropolissá fejlődő Buda­pestre, mely így az 1900-as évek első évtizedében átmenetileg a világ legnagyobb zsidó lélekszámú nagyvárosa lett. A belső migrációhoz a nagyarányú társadalmi mo­bilitás társult, s ezt élték át „fenyegető zsi­dó invázióként” a keresztény magyar társa­dalom bizonyos csoportjai, s reagálták le Istóczy Győző és párthívei. A magyar libe­ralizmusnak, s személy szerint Eötvös Jó­zsefnek hervadhatatlan érdemei vannak abban, hogy lehetővé tette a különböző vallási irányzatokhoz (ortodox, status quo ante, neológ) tartozó zsidóság identitásvá­lasztását.

Érdemes végül idézni azt, amit Haraszti György a nemrég elhunyt kiváló judaistának, Rafael Patainak a magyar zsidóság tör­ténetének szentelt könyve kapcsán írt: „Ide­je tudomásul venni, hogy az újkori ma­gyar-zsidó történelem nem azonos az asszi­miláció történetével. Sem az asszimiláció befejezetlen befejezettsége, sem az utolsó 50-70 esztendő visszafordíthatatlannak tűnő eseményei nem eredményezik a zsidó­ság totális eltűnését, környezetébe való beolvadását. A magyarországi zsidó élet (egyelőre) folytatódik, részben saját jogon, részben a sokat emlegetett, nehezen defini­álható másság történeteként. Az eljövendő történetírásnak ez lehetne az archimedesi pontja, amelyről a múltra hajolva a kontinu­itás és diszkontinuitás egyaránt megragad­ható. Mivel pedig a történész figyelme min­den látszat ellenére a jövőre irányul, s histo­rikusnak, hacsak a (magyar) zsidókat nem tekinti eleven fosszíliáknak, nemcsak a min­den generáció által újra meg újra feltámasz­tott múltjukkal, de jelenükkel, sót jövőjük­kel kapcsolatban is állást kell foglalnia.”

Pelle János