Zsidó szerepvállalás a magyar kommunizmusban, antisztálinizmusban és 1956-ban

A magyar zsidók, akik mintegy 5 százalékát, 1945 után pedig alig 1 százalékát adták az ország lakosságának, fontos, néha aránytalanul nagy szerepet játszottak az ország XX. századi történelmében.

Manapság számos antiszemita úgy összegzi az 1945 utáni magyar történelmet, mint a Holocaustért való zsidó bosszúállás időszakát. Az elmúlt évben ilyen állítás napvilágot is látott a magyar sajtóban. Másfelől viszont Göncz Árpád egy interjúban így összegezte a valóságos és összetett problémát egyetlen találó mondatban: a zsidó értelmiségiek ugyan aktívan támogatták a magyar bolsevizmust, de ők voltak az elsők, akik szembefordultak vele és harcoltak ellene. Az állítás mindkét része igaz, vizsgáljuk meg őket közelebbről.

A Magyar Kommunista Párt kezdettől – Kun Béla alapító csoportjának idejétől – fogva túlnyomórészt zsidókból állt. 1919-ben az 55 népbiztosból 33 volt zsidó. Nem változott ez a jelleg a két háború közt, az illegalitás időszakában és a második világháború utáni években sem.

Az illegális Kommunista Párt (KP) vezetőségének legalább 50%-a volt zsidó. 1945 után a KP legfőbb vezetői (a „négyek”, a „négyesfogat”) – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József – és a többi vezetők nagyobb része zsidó származású volt és a közvélemény ezt természetesen tudta róluk. Szükségtelen persze megjegyezni, hogy sem a moszkovitáknak, sem pedig az ún. „bennszülött” kommunista vezetőknek nem volt semmiféle zsidó identitásuk vagy tudatuk: ezt már régen elveszítették vagy „zárójelbe tették”. Az új párttagok között a felszabadulás utáni első” években szintén nagy számban voltak zsidók, akik azt remélték, hogy ezzel az asszimiláció könnyű és gyors útjára találtak rá.

Zsidó értelmiségiek és félértelmiségiek ezrei – egyenesen a német koncentrációs táborokból, munkaszolgálatból vagy a budapesti gettóból jőve – oltalmat és új otthont találtak a Kommunista Pártban. Á mérhetetlen megaláztatás és életveszély hosszú korszaka után most egy hatalmas és fegyelmezett had- sereg soraiban találták magukat és hamarosan úgy is érezhették: részei ennek az új hatalomnak. Párttisztségviselők, újságírók, katona- vagy állambiztonsági (ÁVH) tisztek és más pozíciók birtokosai lettek belőlük. Ezek a fiatalemberek felfüggesz- tették a kritikai gondolkozást és fegyelmezett hívőké váltak.

Nem utolsósorban pedig terhes zsidó múltjuk és létük súlyát is letehették a párt küszöbét átlépve.

Természetesen sok fiatal zsidó választott más utat: emigráltak Nyugatra, Izraelbe vagy csak egyszerűen kívül maradtak a Kommunista Párton és a politikán általában. Én a továbbiak- ban azonban arra a nagyszámú és jól elkülöníthető csoportra fogok koncentrálni, akik a Kommunista Párthoz tartoztak vagy csatlakoztak.

Mint kitűnő példát, Gimes Miklós alakját kívánom felidézni, a kiváló újságíróét és irodalmi kritikusét. Igen magas intellektuális igényű asszimiláns családból származott. A negyvenes évek végén elhagyta ironikus és kritikus beállítottságát, s Révai József munkatársa lett. Az ötvenes évek közepére azonban súlyos lelkifurdalása és bűntudata a sztálinista uralom és szellem esküdt ellenségévé tette – és ebbéli kitartása az akasztófára juttatta.

Sztálin halála után Nagy Imre mérsékelt vonala alternatívát kínált a sztálinizmussal szemben, Rákosi ezzel való megátalkodott szembenállása pedig megmutatta a hatalom igazi természetét és a régi vezetés igazi arcát. Ám az ifjú hívőket akkor érte a legnagyobb sokkhatás, amikor 1954-ben eltűnt barátaik és elvtársaik hirtelen visszajöttek ama másik világból.

S íme – ahogy két fontos kortárs író és szemtanú Aczél Tamás és Méray Tibor írták – egyszerre csak mintha villámfény hasított volna ebbe a sötét, kietlen éjszakába.

Íme, egyszerre kiderül, hogy mi történt az ő közreműködésükkel és mégis az ő hátuk mögött. Napvilágra kerültek a kínzókamrák titkai, a frázisok mögötti kegyetlen valóság, a bűnök fertője…

Szégyellték magukat az embertelenségükért, azért, hogy ók, akik emberszeretetről, az ember felszabadításáról szónokoltak, valójában érzéketlen és gonosz ember-alatti lényekké váltak, a legszentebb érzéseket semmibe vevő, alárendelő, megtagadó álemberekké. Szégyellték magukat a kiváltságaikért… Szégyellték magukat az ostobaságukért: hogyan hihették el az iszonyatos hazugságokat, hogyan szegődhettek a terjesztőikké! Elővették a Rajk-perről kiadott könyvet: olvasni kezdték a vádakat és a vallomásokat. Milyen átlátszó és primitív volt most az egész!… Szégyellték azt, amit megírtak és azt, amit nem írtak meg. És szégyellték, hogy írásaikban tudomást sem vettek a nép igazi életéről.

A helyzet komikumára jellemző hogy azon írók és költők között, akik föllázadtak a – többségében zsidó – pártvezetés ellen, a legaktívabbak maguk is zsidók voltak: Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Örkény István, Benjámin László, Aczél Tamás, Tardos Tibor, Karinthy Ferenc és sokan mások.

Hasonlóképpen volt ez a párt napilapjának, a Szabad Népnek vezető”újságíróival: Mérai Tibor, Lőcsei Pál, Kende Péter, Kornai János, Kövesi Endre hevesen támadták a főszerkesztőséget (Horváth Mártont és Betlen Oszkárt, akik szintén zsidók voltak!) és a legfőbb pártvezetést egy 1954 októberében lezajlott háromnapos összejövetelen. Válaszul elbocsájtották őket a szerkesztőségből, de ők tovább folytatták ellenzéki tevékenységüket – az eddiginél megbízhatóbb információk alapján – új munkahelyükön.

Komár János közgazdász kritikai írást közölt a centralizált tervutasításos gazdaságról. Péter György, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke és Tardos Márton – mindketten zsidók – az egész sztálinista gazdasági rendszer és gondolkodás újraértékelését kezdeményezték. Ez bizonyult a desztalinizáció egyik legjelentősebb állomásának.

Midőn 1955 tavaszán Rákosi és Hruscsov hirtelen leváltották Nagy Imrét a miniszterelnöki posztról, a megbélyegzett és kirekesztett embert néhány barátja és követője támogatta, akik rendszeresen látogatták őt, eszmét cseréltek vele és az elkövetkező két évben egyfajta főhadiszállást alakítottak ki körülötte. E csoport többsége – Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós, Donáth Ferenc, Fazekas György, Heltai György, Molnár Miklós – zsidókból állt, míg maga Nagy Imre, Losonczy Géza, Haraszti Sándor, Szilágyi József nem voltak azok. Tevékenységükkel a sztálinizmus számos dogmáját és bevett gyakorlatát támadták és kérdőjelezték meg. Az építmény intellektuálisan és morálisan is megingott.

Első fontos cselekedetük az volt, hogy tiltakozó memorandumot küldtek a párt központi bizottságának, amelyben felsorolták a kulturális élet területén elkövetett visszaéléseket és elnyomó intézkedéseket. Az aláíró művészek, írók, zeneszerzők, filmrendezők és újságírók mintegy fele volt zsidó származású. Tragikus módon azonban a másik oldalon Rákosi, Gerő vagy Kovács István, a Budapesti Pártbizottság titkára – akik a lázadó írók elleni lincs-összejövetelt szervezték – szintén zsidók voltak.

Ezt az igen sajátságos helyzetet jellemzi egy korabeli anekdota. Az írószövetség elnöke, a népi író Veres Péter megkérdezett egy szintén népi költőt, aki aláírta a kiáltványt: „Miért támogatja maga azt a zsidó Déryt?” A válasz szintén kérdés: „És maga miért támogatja azt a zsidó Rákosit?”

A zsidókérdés – legalábbis direkt módon – persze nem játszott szerepet a vitában. Zsidók és nem-zsidók harcoltak mindkét oldalon. A baloldali zsidó intelligencia részéről azonban – amely asszimiláltnak érezte magát és mélyen érdekelte a magyar irodalom, történelem és kultúra – ez a harc újabb kísérlet volt az asszimilációra, amely kévésébe jól sikerült, mint ahogy azt 1945-ben remélték.

Miután számos esztendőn át hűségesen szolgálták a pártot, most bizonyítani akarták hűségüket a nemzethez, a néphez, amelyet pártjuk elárult és elnyomott. Ez volt az egyik legfontosabb motiváló erő a Petőfi Kör vitáiban, a reformmozgalom eme hatalmas fórumán, amelynek szervezője és titkára, Tánczos Gábor a hazafias és lázadó kommunista zsidó ideáltípusa volt.

A fegyveres felkelés napjaiban új csoportok, személyek, nevek bukkantak fel, de – meglepő módon – még a harcoló csoportoknak is számos zsidó tagja és vezetője volt, akiknek neve legendássá vált. Angyal István, aki 1945-ben Auschwitzból jött haza, a Tűzoltó utcai csoport parancsnoka volt. Helyettese, Szirmai Ottó, szintén zsidó volt. Nickelsburg László a Baross téri csoport szervezője és vezetője volt.

A hadseregben a zsidók csekély minoritást képviseltek, de még itt is érdemes megemlíteni Kovács István nevét, akit Nagy Imre kormánya vezérkari főnöknek nevezett ki, Marián Istvánét, a Műszaki Egyetem katonai tanszékének vezetőjét, vagy a fiatal tisztet, Gosztonyi Pétert – ma Bernben élő történész -, aki akkor Maléter Pál oldalán állt a Kilián laktanyában.

A Munkástanácsok első” zászlóvivői között ott volt Lukács György két korábbi tanítványa: Krassó Miklós, a fiatal filozófus, aki a forradalom után Londonba emigrált és Eörsi István, akit az elsők között tartóztattak le. Krassó Miklós öccse, György a forradalmi napok, a börtön, majd a Kádár-korszak ellenzékének legendás figurája volt.

Ezekben a napokban a zsidóknak szerep jutott számos tudományos intézményben is. Ádám György közgazdász az Értelmiségiek Forradalmi Tanácsának elnöke, Mérei Ferenc pszichológus pedig a Budapesti Egyetem filozófiai tanszékének a Forradalmi Bizottság díszelnöke volt. Szalui Sándor szociológusnak kulcsszerep jutott a Magyar Tudományos Akadémia átalakításában.

Nem felejthetjük ki ehelyütt a legjobban ismert és legnagyobb respektussal rendelkező zsidó-kommunista tudóst, Lukács Györgyöt sem. Ő nem tartozott a radikális ellenzékhez, mégis – az SZKP XX. kongresszusa után – a desztalinizáció folyamatának egyik tudatos és vezető” személyiségévé vált. Noha Nagy Imrével szemben személyes és ideológiai fenntartásai is voltak, elfogadta az oktatási miniszter posztját a forradalmi kormányban. Fenntartotta szolidaritását Nagy Imrével a szovjet fegyveres intervenció után is. Együtt voltak a jugoszláv követségen és együtt hurcolták őket Romániába. Mikor – Snagovba való megérkezésük után – a román párt vezetői megpróbálták ókét elválasztani nemcsak fizikailag, hanem politikailag is, Lukács kijelentette, hogy összefűzi őt Nagy Imrével és csoportjával a közös antisztálinista harc.

Hosszú kommunista korszakában, melynek során Lukács mindig vigyázott arra, hogy ne legyen renegát, 1956-ban viselkedett a legautonómabb módon. Utolsó éveiben ismét tett engedményeket, de mindvégig megmaradt antisztálinistának.

A zsidók részvétele mellett azonban beszélnünk kell a zsidó félelmekről is 1956 kapcsán, mert ha a részvétel spontán volt és sokakat érintett, a félelmek tömegesek és széles rétegeket érintők voltak – még ha az események után is terjedtek el igazán. Jogosultak voltak ezek avagy megalapozatlanok?

Mindjárt itt az elején szeretném határozottan leszögezni, hogy a magyar forradalom ideje alatt nem voltak nagyobb antiszemita atrocitások vagy megmozdulások. A Kádár-rendszer hivatalos Fehér könyvében – amely az események ellenforradalmi, fasiszta jellegét kívánta alátámasztani – összesen 21 esetet találhatunk, ebből egy a fővárosban (Újpesten állítólag listát készítettek a zsidókról), a többi eset mind vidéken történt.

Ezek közül a legtöbb apróbb incidens volt – történetesen zsidó származású – párttisztségviselők ellen.

Ha az antiszemitizmus hiányára keresünk magyarázatokat, jómagam három tényezőt javasolnék. Először is tény, hogy az aktív és agresszív antiszemitizmus idegen a magyar néptől. A heccelés általában a felsőbb társadalmi rétegek felől érkezett (és érkezik), oka pedig a féltékenység és a számító gyűlölködés. Másodszor: a korábbi években a zsidókérdés, sót általában maga a „zsidó” szó használata is ki volt tiltva a hétköznapi szóhasználatból – és a forradalom néhány napja alatt nem is volt jelen a fiatal és politikailag aktív nemzedék tudatában. Végül a tudatos önmegtartóztatás is működött éppúgy, mint a nacionalista jelszavak esetében: korábbi időkben hangoskodó emberek – elsősorban a felsőbb társadalmi rétegekből – nagyon jól tudták, hogy a nacionalizmus és az antiszemitizmus is kompromittálnák a forradalmat, ártanának jó hírnevének. Az efféle jelszavakat, bekiabálásokat igen gyorsan elhallgattatták. Természetesen nem feledkezhetünk meg arról, hogy az idő igen rövid volt: senki nem zárhatja ki, hogy később esetleg kibontakozott volna egy antiszemita hullám. Mindenesetre a zsidó félelem létezett és ezt egyszerű megmagyarázni a Holocaust közeli emlékével. Néhány megjegyzés az utcán könnyen feléleszthette az átélők tudatában a borzalmas élményeket.

Sok zsidó családnak volt továbbá egy vagy több olyan tagja, akik a rendőrségen, az ÁVH-n vagy a párthierarchiában dolgoztak. A népítélet egyes eseteiről szóló rémisztő hírek, különösképpen a budapesti pártbizottság előtt a Köztársaság téren október 30-án lezajlott lincselés általános félelmet okozott ezekben a körökben.

Igaz, számos egyházi és politikai testület tiltakozott az ilyen atrocitások ellen és a rend helyreállt anélkül, hogy ezek száma túl magasra nőtt volna. Azonban ezeknek az ügyeknek a jelentőségét nem csupán az áldozatok számán lehet mérni. Az erőszakos jelenetek, ha nem is voltak számosak, fokozták a nyugtalanságot, noha az érzékenység foka nagy mértékben függött az erre való hajlamtól. Nemcsak a rendőrség, de magasabb rangú párttisztségviselők is bölcsebbnek vélték, ha nem mennek ki az utcára. Sok zsidó akkor is rosszul érezte magát, ha egyáltalán nem volt köze a politikához és ha nem is mutatkoztak az antiszemitizmus jelei.

Az ilyen érzések elősegítették, hogy a megrettent zsidók menekülni kezdjenek három irányba: Nyugatra, Izraelbe vagy vissza a nevet változtatott kommunista párthoz. 1956 végén mintegy 20 ezer zsidó hagyta el az országot: az összes menekülők 10 százaléka.

Odahaza a tökéletesen összeomlott párt újjászervezésének nehéz folyamatát nagy mértékben megkönnyítették azok a zsidók, akik zsidó félelmeiket kommunista tudattal vegyítették vagy cserélték fel. Számos helyen ők voltak Kádár pártjának első vagy éppen egyedüli támogatói. Másfelől viszont vidéken és egyes intézményekben, gyárakban populista, antiszemita elemek vették kezükbe a pártszervezést.

Sok zsidó visszatért a politikai rendőrséghez, amely a forradalom alatt elszenvedett megaláztatás és halálos sokk után most – bosszúból – a megtorlás motorjává vált. Az ítéletekben, melyekről ők döntöttek, nem mutatkozott semmi részlehajlás a forradalom zsidó résztvevői és harcosai iránt. Gimest, Angyalt, Szirmait, Nickelsburgot halálra ítélték és kivégezték 1958-ban, éppúgy, mint Földes Gábort, a Győri színház igazgatóját, aki – a mosonmagyaróvári mészárlás után – megpróbált közvetíteni a feldühödött tömeg és az AVH között. Több zsidót, így pl. Adám Györgyöt vagy Marián Istvánt életfogytiglanra ítélték, Mérei professzor és Krassó György tíz, Donáth Ferenc, Radó György ezredes tizenkét, Tánczos Gábor tizenöt évet kapott.

Még jellemzőbb volt az írók ügye, akik közül a keresztény népi írókat lehetőleg kímélték. Az írók kirakatperében négy zsidó volt a vádlott. Déry Tibor kilenc évet kapott, Háy Gyula hat évet, Zelk Zoltán hármat, Tardos Tibor pedig másfelet. A perbe fogott írók második csoportja, négy népi író, jóval enyhébb ítélettel megúszta, a leghíresebb népieket: Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Tamási Áront pedig le sem tartóztatták, noha volt szerepük a forradalomban.

*

Hasonló témával foglalkoznak még a következő tanulmányok: Márton László: Zsidó sors, zsidókérdés a háború utáni Magyarországon. In: Eszmék nyomában. Hollandiai Mikes Kelemen kör, München 1965, 121-152. Kovács András: A zsidókérdés a mai magyar társadalomban. In: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Magyar Füzetek, Párizs, 1984, 47-86. Karády Viktor – Vári István: Félelem és részvétel. Zsidók 1956-ban. Világosság, 1989: 6, 453-458. Pelle János: A forradalom árnyoldalai. (1956 Mátészalkán.) Mozgó világ, 1991: 2, 23- 24. Pelle János: Pogrom 1956-ban. Kommentár. 1992: 1, 18-23, 1992: 2, 22-30. Varga László: „Zsidókérdés” 1945-1956. Világosság. 1992:1, 62-67.