Zsidó szerepkártya

Írta: VÁGÓ MIKLÓS - Rovat: Archívum

VÁGÓ MIKLÓS

Zsidó szerep­kártya

Szombat reggel volt. Feri már megint Petinél aludt, mert a péntek délutáni szerepjátékozás elhúzódott. Feri sikeresen kikönyö­rögte anyjától, hogy Petiéknél alhas­son, és majd csak másnap kelljen ha­zamennie. A két fiú az egész szomba­tot végigjátszotta. Ha nem szólnak nekik, még enni is elfelejtenek. Petinek mindene megvolt, ami egy valamire való szerepjátékozáshoz szükséges le­hetett. Voltak pályaleíró könyvei, volt vagy egy tucatnyi színes kockája és több száz kártyája a legelképzelhetet­lenebb karakterekkel. Ezek a kártyák határozzák meg, hogy milyen tulaj­donságokkal rendelkezik a játékos. Általában Peti volt a mesélő és Feri a játékos. Mindketten fanatikusai voltak a játéknak, de Feri már a hétköznapi történéseket is egy nagyszabású sze­repjátéknak tekintette, ahol ő maga a hős. Osztálytársai kicsit buggyantnak tartották különös szokásai és beszéd- stílusa miatt, de Ferit ez csöppet sem zavarta. Osztálytársait is csak amo­lyan epizódszereplőknek tekintette élete történetében. A szombati nap is eltelt, és Feri még mindig Petinél volt. Csak anyja telefonhívására volt haj­landó elindulni haza. Peti anyukája nem szerette, ha fia sötétedés után nem volt otthon, féltette még a város­ban egyedül. Feri is tudta ezt, s talán emiatt is, nem nagyon sietett haza, mert tudta, hogy otthon nagy fejmo­sást kap.

Amikor lement az aluljáróba, kinn már majdnem teljesen besötétedett. Peti Újpesten lakott, Feri pedig egy, az Árpád hídhoz közel eső utcában. A metró már benn állt. Feri automatiku­san beszállt és leült. Észre sem vette, hogy rajta kívül nincs is más a kocsi­ban, annyira el volt merülve a gondo­lataiban. Talán a félbehagyott játék le­hetséges folytatásain fantáziáit.

A metró elindult.

A következő pillanatban, már az első megállóhoz nyíltak az ajtók. Egy hordányi, üvöltöző, nagydarab férfi éppen Feri kocsiját szúrta ki magának. Feri az utolsó pillanatig remélte, hogy végül a másik kocsiba szállnak…, de nem. Feri még gyorsan le akart száll­ni, hogy a következő metróval menjen tovább, de izmai már nem engedel­meskedtek. Az ajtók bezáródtak, a horda elszabadult.

Az érthetetlen ordibálásból már ki lehettet venni a szitkozódásokat. Egy­mást túllicitálva szidtak mindenkit. Először a BKV-t, majd valamelyiknek eszébe jutottak a rendőrök. Erre az egyik legnagyobb darab megmutatta, hogy mit csinálna egy rendőrrel. Ha­talmasat belerúgott az ajtóba. Feri azt hitte, hogy az a hatalmas rúgástól ki­szakad. Erre a többi is elkezdte szét­verni a szerelvényt, mutatva, hogy ők is adnának a rendőröknek. Ez kis ide­ig lekötötte őket, de szükség volt egy új ellenségre. Az egyik izomagyú elüvöltötte magát:

– Az a mocskos zsidó lesz megint a bíró! Én rúgom fejbe először!

A többinek se kellett több. Talán még csodálkoztak is, hogy a mocskos zsidó ellenfél csapat eddig eszükbe sem jutott. Ráadásul a bíró, az a meg­kent, zsidó bérenc, aki annak fúj, aki több pénzt ad.

Erre aztán végképp elszabadult mindegyik. Eddig a kocsi másik végé­ben voltak, de immár az egészet el­kezdték módszeresen aprítani. Ferit is csak most vehették észre, de nem fog­lalkoztak vele, hozzá se szóltak, mint­ha ott se volna. Még abba a székbe is belerúgtak, amin Feri ült.

Feri teljesen megmerevedett. Le­vegőt is alig mert venni. Félt, hogy meghallják össze-vissza kalimpáló szívét. Azt kívánta, bárcsak ne is do­bogna. Rettegett attól, hogy hozzá­szólnak. Erezte, hogy nem lenne ké­pes válaszolni. Egy szótag, még annyi se jutna ki a torkán. Miközben teste görcsös mozdulatlanságban volt, agya tudta, mit kéne tennie. Arra gondolt, hogy a legközelebbi megállónál, az aj­tók záródása előtti utolsó pillanatban kirohan a kocsiból, így még követni sem tudják.

Már a Gyöngyösi utcai megálló kö­vetkezett, az ajtók kinyíltak, a dallam megszólalt, Ferinek ugrania kellett volna, de nem tudott. Befuccsolt.

Senki sem mert abba a kocsiba szállni, ahol a vandál sereg randalíro­zott. Feri továbbra is egyedül maradt a felbőszült vadállatokkal. A félelmén túl, már önmarcangolásba is kezdett.

Belülről harapta a száját, hogy vala­hogy, talán a fájdalom által engedel­mességre bírja testét. Érezte, hogy hi­deg izzadtságtól nyirkos a bőre. A te­nyere jéghideg volt és csúszós. Mindeközben az egyik, eddig viszonylag csöndben lévő férfi rákezdett a „megy a vonat, megy a vonat Auschwitzba” című nótára. Ferit abban a pillanatban kirázta a hideg. A félelmen túl már gyűlöletet is érzett. Elképzelte, aho­gyan valamely csodás tulajdonságával megöli az összes vadállatot, és „dolga- végezte” kilép a kocsiból.

Mindeközben a Forgách utcai meg­állóhoz értek. Feri már ugrott volna, de csak a jobb lába mozdult meg. Me­gijedt saját bizonytalanságától, és még merevebb testhelyzetbe kényszerítette magát. Mérgében, hogy gyávasága miatt még egy megállót kell végigret­tegnie, elharapta a száját. Egyszerre megérezte vérének az ízét. Ekkor ha­talmas reccsenést hallott. Az egyik ab­lakot betörték. A nagydarab kopasz diadalittasan emelte magasra vérző kezét.

– Mocskos zsidók! – hangzott a fel­kiáltás.

Feri tudta, hogy a következő megál­lónál le kell szállnia. Az Árpád híd kö­zeledésével érezte, hogy lábait már meg tudja mozdítani. Csak az ajtóra összpontosított.

A világos megálló hirtelen bukkant elő a sötétségből. Feri ugrásra készen várta a megfelelő pillanatot. A metró lassan megállt, az ajtók kinyíltak. Már csak másodpercek választották el a megfelelő pillanattól. Ekkor megszólalt az ismerős dallam. Feri egy pillanatra tétovázott, de látta, hogy semelyik sem figyel rá. Felpat­tant és kirohant a kocsiból. Lába be­leakadhatott valamibe, mert óriásit esett a padlón. Ekkor meghallotta az ocsmány zsidózást, majd a csattanást, ahogy a metró ajtajai bezáródtak. Nem mert hátranézni, csak felugrott és átrohant az aluljárón, be a lakóte­lepre, a toronyházba, felfutott a ne­gyedik emeletig, a bejárati ajtónak esett, és dörömbölt.

A következő pillanatban anyukája nyitotta is az ajtót, és már kezdte vol­na fia leszidását, hogy hol volt ilyen sokáig, de minden szó elakadt a tor­kán, amikor meglátta a vérző szájú, iz­zadt Ferit.

Feri édesanyjához ugrott, görcsösen átölelte és ezt suttogta, „ugye nem va­gyok mocskos, ugye nem?”

A Szombat diák-novellapályázatán máso­dik helyezést elért írás.

Címkék:2006-11

[popup][/popup]