Zsidó, magyar, osztályidegen…

A mecénás

״Van olyan, aki bőven adakozik, / és. annál inkább gazdagodik; és a ki / megtartóztatja a járandóságot, de ugyan szűkölködik… / ki mást felüdít, maga is / üdül.” (Példabeszédek könyve 11.24.)

A mecénás írók, költők reménysége. Az utóbbi években több alkotás az ő támogatásával látott napvilágot. Csengeri Imrét a gazdagság, a mecénási szerep némileg veszélyezteti, de tetszik is neki, hogy politikusok, írók, művészek, újságírók barátja.

Az erdélyi Szilágysomlyón születtem 1920-ban – kezdi a beszélgetést. A családfámat messzire vissza tudom vezetni, és büszke vagyok arra, hogy legrégebbi felmenőm is Csengeri volt, nem magyarosított a nevünk. Román iskolába jártam, tizenhárom éves koromban hagytam ott, mert lezsidóztak. És hogy valóban azzá legyek, elmentem négy évre egy jesivába. Utóbb kerültem be az üzleti világba. Édesapámnak Zilahon érdekeltsége volt egy építőanyaggyárban. A másik tulajdonossal vezettem a céget – 18 éves lehettem akkor.

1941-ben, miután Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, behívtak katonai szolgálatra, Rövid idő után le kellett vennünk az egyenruhát, jött a sárga karszalag, majd Ukrajna, Mathausen, Gunskirchen. 1945 májusában szabadultam fel.

-Családod?

Szüleim és két testvérem elpusztult, egy megmaradt. Kezdetben nem láttam értelmét az életnek, majd beletemetkeztem a munkába. Ha sajátodnak érzed, amit teremtesz, szenvedéllyé válik. Néha irracionális az ember…

Jött az új rendszer, ismét ellenség lettél, mint burzsuj.

Államosították a gyárat. Nekem szerencsém volt, a Duna-csatorna kényszermunka-tábora helyett a fővárosba küldtek, ahol a Szeszmonopolnak lettem az igazgatója.

Rendszerek jöttek-mentek, te maradtál igazgató.

Igen. Én egész életemben csak igazgató voltam. S ebben a legsötétebb sztálini korszakban egy legalább négyezer embert foglalkozta-tó vállalat élén álltam. Ha új káderes került a vállalathoz, az első dolga volt, hogy rohant feljelenteni: a Csengeti bankár volt, gazdag családból származik, zsidó, magyar, osztályidegen… De a pénzügyminiszter mindig megvédett. És ezt csak a munkámnak köszönhettem, mert semmiféle kapcsolattal nem rendelkeztem. Engem soha senki nem szólított elvtársnak. Talán én voltam az egyetlen ״úr” Bukarestben. Rengeteget dolgoztam, sikereket értem el. De tudtam, és nem is titkoltam, hogy ki fogok vándorolni.

-Miért?

Tudtam, ha élve meg akarom úszni, el kell mennem. Az utolsó fél évben már nem dolgoztam, csak tanultam, napi tizenhat-tizenhét órát héberül. A feleségemmel, a másfél éves kisfiámmal és egy húszkilós ládával 1951-ben érkeztem meg Erecbe.

-Mihez kezdtél ott?

Egy mosávában helyeztek el, közel Tel-Avivhoz. Kiderült, jobban tudok héberül, mint a főnök. Ő éppen keresett valakit az irodába. Rövidesen én lettem a községi titkár. Boldog korszak volt ez az életemnek. De elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy befejezzem tanulmányaimat. A tel-avivi egyetemen jogot, közgazdaságtant és államtudományt hallgattam hét évig. Nappal az Új Kelet igazgatójaként dolgoztam, este az egyetemen tanultam. Pont a fiam barmicvójakor doktoráltam.

Nem maradt itt ki valami? Hogyan lettél az Új Kelet igazgatója?

Amikor kijöttem a mosávából, Izraelt súlyos élelmezési gondok gyötörték. Létezett egy valutás bolthálózat, amely külföldről hozta be az árukat. Kezdetben a kikötőből a városba tartó szállítmányokat vigyáztam, majd a vállalat igazgatója lettem, s mikor a cég meg- szűnt, jött az Új Kelet. Az ötvenes évek közepén indult a nagy iparosítási hullám Izraelben. Felkerültem arra a listára, ahonnan a későbbi vezetőket választották. Óriási elismerésnek tartottam ezt, mert a többiek magas rangú katonatisztként szolgáltak a negyvennyolcas háborúban, miközben én a ״szocializmust” építettem. Szóval egy befektetési cég élére kerültem, ipari vállalatok tartoztak hozzánk, még mindig büszke vagyok, hogy én építtettem az első telefon- és rézhuzalgyárat Izraelben. Aztán a kormány eladta a részvényeit, az új tulajdonosok stratégiát váltottak, s én likvidáltam az ipari vállalatainkat. Kialakult egy új szakma, ami a nehéz helyzetbe került vállalatok megmentésével foglalkozott. Az üzlet egyre jobb eredményeket ért el. Egyszerre tartottam fent irodát Tel-Avivban, Bankokban, Rióban, Genfben, Párizsban és Rómában. A munkám vitt New Yorkba is. Ott maradtam. Építési, fejlesztési vállalkozásom működik az Egyesült Államokban.

Szóval te gazdag ember vagy. Megengedheted magadnak, hogy a magyar s a zsidó kultúrát támogasd.

Ahogy Salamon király mondta: Az ember nem élhet csak kenyéren. Kell valami lelki táplálék. Egyszer eljött hozzám egy nagyon tehetséges héber költő, aki egyébként

Szarvasról indult, és megmutatta azokat a verseket, amelyeket huszonöt év alatt fordított le magyarról héberre. Az egyszerűség kedvéért csak annyit mondok: az egész magyar költészetet. Akkor arra gondoltam, ha akad egy ilyen bolond, akkor kell hogy legyen egy másik őrült, aki lehetővé teszi a megjelenést. (A Csodaszarvas antológia három kötete Itamár Jáoz-Keszt fordításában mutatja be a magyar költészetet. A szerk.)

Tetszik neked a mecénási szerep?

Nemhogy tetszik, élvezem, szeretem, tanulok belőle. Zavar azonban, amikor azt mondják nekem: Itt ez a könyv, ezért meg azért nagyon fontos lenne kiadni, hajlandó lennél-e erkölcsi támogatást nyújtani. Akkor én már tudom, hogy az én erkölcsi támogatásom a pénz.

-Mint minden rendes zsidónak.

De túl ezen semmi. Én végeredményben dilettáns vagyok.

Milyen érzés dilettánsként jobb irodalmi, tudományos körökben forogni?

Nagyon zavar, hogy nem egyszer csak azért hívnak, mert sok a pénzem. Rengeteg alkalmat hárítok el, pedig néha nagyon vágyom rá, hogy ott lehessek. De megemlítik azt a réztáblát, amit kaphatok a pénzemért, és már el is ment a kedvem az egésztől.

Sok szerző próbálkozik nálad ?

Rengeteg. Főleg mióta elterjedt a híre, hogy ez a Csengeri…

Fotó: Gervai Tamás

Dési János