Zsidó közösségek Finnországban

„Otthon érzem magam mindenütt és sehol”

 A helsinki hitközösség 1092 tagja közül 1986-ban 833 élt Finnországban és 259 külföldön, a turkui hitközség 217 tagja közül pedig 159 Finnországban és 58 más orszá­gokban. Az elmúlt 5-6 esztendő lényeges változást nem hozott, tömeges kivándorlás ugyan már nincsen, de a ha­lálozáshoz viszonyítva a születések száma csekély. A las­sanként általánossá váló vegyes házasságok következté­ben a betértek számával valamelyest gyarapodtak ugyan a hitközségek, Gideon Bolotowsky, a helsinki hitközség elnöke ír égis aggódik a finnországi zsidók elvilágiasodása miatt.

Honnan jöttek

A finnországi zsidók többsége a cári orosz hadsereg katonáinak leszármazottja. II. Sándor cár 1858-ban fel­szabadította a katonai szolgálat alól azokat a zsidókat, akiket már egészen kis gyerekkorukban elszakítottak családjuktól, és a birodalom különböző részeiben levő kaszárnyákban katonáskodásra kényszerítettek. Nem ritkán 25-30 évet töltöttek egyhuzamban távol ottho­nuktól, s gyakran már csak azért sem térhettek vissza, mert szeretteik az Oroszországban dúló pogromok ál­dozataivá váltak.

A hadseregből elbocsátott, úgynevezett kantonisták három helyőrségi városban telepedtek le: Helsinkiben, Turkuban és Viipuriban (Viborg), és itt is alakultak ki az első hitközségek. Később, a századfordulón és különö­sen az első világháború után Oroszországban és főleg a Baltikumból származó zsidó családok is letelepedtek Finnországban, ők azonban nem katonacsaládok le­származottai voltak, hanem kereskedők.

Az 1850-es években Finnországban letelepedett zsi­dókat a finn hivatalos szervek nem fogadták örömuj­jongással. Iskolázottságuk, szaktudásuk hiányos volt, a nyugati kultúrához viszonyítva elmaradott környezet­ből jöttek, és nem beszélték az ország nyelvét.

Az oroszországi zsidótörvények rájuk nem vonat­koztak ugyan, jogi helyzetük azonban meglehetősen bi­zonytalan volt. Énnek rendezésére az első lépést Lep Mechelin polgári képviselő tette meg az 1872-es országgyű­lésen, megkísérelvén a zsidókra vonatkozó régi svéd törvények hatályon kívül helyeztetését. Ezzel évtizede­kig tartó nyilvános vita kezdődött a zsidók helyzetéről és jogairól. Ez részben nyelvi háború volt, részben pedig politikai harc, nem kevés antiszemita felhanggal. A libe­rális svéd nyelvű sajtó a zsidó emancipációt támogatta, a fennománok azonban ellenezték, többek között azért, mert a finn nemzeti ébredés egyszerre volt svéd- és oroszellenes, a Helsinkiben és a Turkuban élő zsidók viszont svéd nyelvűek voltak, s amellett a cári hadsereg katoná­inak leszármazottai. Az 1890-es években új törvény szü­letett, melynek alapján a hivatalnokoknak jogukban állt megtagadni a zsidóktól a tartózkodási engedélyt, sőt szá­műzni őket az országból. E törvények következménye­ként több százzal csökkent a zsidó közösségek száma. A finnországi zsidók helyzete paradox módon a finnek ál­tal gyűlölt Bobrikov főkormányzó kinevezésével eny­hült, aki oroszoknak tekintvén őket, megfelelő jogokat követelt számukra. 1904-ben meggyilkolták Bobrikovot, s 1907-ben a finn szenátus elé került a javaslat, melyet a zsidókérdés rendezésére már tíz évvel korábban benyúj­tottak. A határozatban gyakorlatilag már szerepelt a zsi­dók állampolgárságának megszavazása, ám a kérdés végső rendezését a háború megakasztotta.

Sorsközösség a bajban

1917. december 12-én fogadták el véglegesen a tör­vényt, amelynek alapján a kantonisták utódai a szabad Finnország teljes jogú állampolgárai lettek. 1918-ban a finn fehérgárdisták és a szovjetek által is támogatott vö­rösgárdisták közötti harcban a zsidók nem vesznek részt. Annál fontosabb a finnországi zsidók szempont­jából az 1939. november 30-tól 1940. március 13-ig tartó téli háború, majd az 1941 nyarán meginduló folytatóla­gos háború, amely asszimilációjuk utolsó láncszeme, lojalitásuk súlyos áldozatokkal járó bizonyítása, bizony­sága. (A kétszáz hadköteles zsidó közül 23 esett el.)

A téli háború alatt antiszemita jelenségek nem vol­tak, a sorsközösség megerősítette a finnek és a zsidók kapcsolatát. A zsidók lojalitásának igazi próbaköve a folytatólagos háború volt, amikor Finnország, a néme­tek fegyverbarátjaként a Szovjetunió ellen harcolt. Ám bizalmuk a finn kormány és a finn politikai iránt vé­gig rendíthetetlen maradt, szolgáltak a finn hadsereg­ben, a hátországban pedig gondoskodtak a fronton lé­vők családjáról és a menekültekről. A finnországi zsi­dóknak nem esett bántódásuk, bár 1942-ben Himmler többször is járt Finnországban, és állítólag kiadatásu­kat követelte. Mannerheim marsall azonban úgy véle­kedett, hogy amíg egyetlen zsidó is finn egyenruhát visel, senki egy újjal sem nyúlhat hozzájuk. Ez a lojali­tás sokakban feldolgozhatatlan lelkiismereti válságot okozott. Talán ezzel magyarázható, hogy a második világháború befejezése után oly sokan vándoroltak Iz­raelbe, hogy a függetlenségi háborúban részt vegye­nek.

„Az én Jeruzsálemem”

Finnországban interjút készítettem a finn kultúra ismert személyiségeivel, írókkal, rendezővel, lapszerkesztőkkel. Volt, aki elsősorban finn-nek vallotta ma­gát. Elis Sella, a hitközség kántora így fogalmazott: „Ha külföldön vagyok, feltétlenül finn-nek tartom magam, akkor is, ha Izraelben vagyok. Zsidó vallású finn-nek.” Hasonlóképpen vallott Boris Grünstein író is, aki Zsidónak lenni Finnországban című önéletírásá­ban a kettős kötődés lehetőségeit veszi sorra a német finn fegyverbarátság idején. Fia, Raoul Grünstein, az Image című folyóirat kiadója, a hitközség tagja ugyan, de ateistának vallja magát. „A hitközség tagjának len­ni az én esetemben azt is jelenti, hogy a hagyományt megőrzőm, és továbbadom a következő generáció­nak. Annak a kérdésnek megválaszolására, hogy finn vagyok-e, vagy zsidó, szerencsére sosem kényszerül­tem, de foglalkoztatott”. Daniel Katz író fiatalon ki­vándorolt Izraelbe, de néhány esztendő múlva vissza­tért, mint mondta, honvágya volt.

Eeva Odrischinsky viszont, bár Finnországban él és dolgozik, nem talált otthonra Finnországban: „úgy ér­zem, hogy éppen a mozgékonysághoz kötődöm, nem pedig egy bizonyos helyhez. Ez nem jelent feltétlenül gyökértelenséget. Olyan helyzetre vágyom, ahol ellent­mondások és kereszteződések, különféle dinamizmu­sok vannak. Nekem voltaképpen anyanyelvem sincs; anyám anyanyelve orosz volt. Akkor érzem magam ott­hon, ha egyik nyelvből elmozdulhatok a másikba.”

Karmela Bélinki író, újságíró, irodalomtörténész s közelmúltban megjelent esszékötetében, melynek cí­me Az rá Jeruzsálemem, így fogalmaz: „A zsidóknak ké­tezer esztendeig nem volt földjük, és országról-országra űzték őket. Ahhoz, hogy életben maradjanak, a szel­lem világában kellett oltalmat keresniük maguknak, ezoterikus otthont teremteniük, saját Jeruzsálemet, akár Szibéria vadonjában is. A finn ember föld nélkül ott­hontalannak érzi magát, legyen az a földdarab akár csak egy zöldségeskert nagyságú. Az én földdarabom bárhol lehet a világon, otthon érzem magam mindenütt és sehol. A finn finnek szemében alighanem otthonta­lannak számítok. Otthonomat a zsidóságban, a zsidók­ban találom…”

Pap Éva