Zsidó kereskedők szerepe a magyar polgárosodásban

Beszélgetés Bácskai Vera gazdaságtörténésszel

Szolgál-e a történelem tanulsággal? Közhely az igenlő válasz, és legtöbbször – sajnos – a tanulság is az: közhelyek, pózok ismétlése más helyzetekben. Pedig segíthet másként gondolkodni, a jelenségek mögött emberi érdekek, törekvések kölcsönhatásaiban meglátni a váltózások mozgatóerőit, s fél szemmel a jelenre tekintve abban is ezeket keresni. Jó két évtizede a – hamar befagyasztott – gazdasági reformremények légkörében ilyen érdeklődéssel olvastuk Bácskai Vera levéltárakból kibányászott adattömegre alapozott írásait a hazai polgárosodás kezdeteiről. Ma emellett más jelenkori felhangok miatt is érdemes felidéztetnünk vele e kort.

– Déry Tibor életrajzában olvastam, hogy szegedi nagyapja büszke volt részvételére a múlt századi szabadságharcban. Ez, ma divatos szóval, nemzeti identitástudatára vet fényt. Polgárosodás, polgári nemzetállam, nemzettudat kialakulása közös folyamat. Hol kezdődött?

– A felvilágosodás az az eszmei anyag, amelyből Magyarországon is táplálkozott a polgári mentalitás. Persze a polgárság, a polgári mentalitás kétféle: a régi városok rendi körülmények közt polgárjoggal rendelkező lakosságáé, amely ragaszkodott középkori értékeihez, céhes formáihoz, jóllehet őt is megérintette az új eszmevilág, illetve a szóban forgó történelmi folyamatban kialakuló új polgárságé. Tehát azoké a rétegeké, amelyek kimaradtak a céhes, testületi kötöttségekből. Ha a polgári tevékenységeket – akár az iparűzést, akár a kereskedelmet – tekintjük, ezek nemcsak Magyarországon a céhes, feudális kötöttségektől mentes, némiképpen kívül rekedt vagy kívülálló rétegek körében terjedtek ki. így nálunk a XVIII. században elsősorban az úgynevezett görög kereskedők – valójában balkáni görögkeleti vallású, jórészt szerb kereskedők – szélesítették ki a kereskedelem nem hagyományos ágait. Gabonával, állatokkal és emellett török árukkal kereskedtek. A törökökkel kötött szerződések értelmében kedvezményeik voltak, családjaik jobbára balkáni területen, esetleg Bécsben éltek, s e kapcsolatokat jól tudták kamatoztatni hitelszerzésben. Ez mindaddig így volt, amíg a Habsburg alattvalói esküt le nem kellett tenniük, s családjukkal együtt itt letelepedniük. Akkor helyzeti előnyüket elvesztve egy részük földvásárlásra, nemességszerzésre fordította pénzét, más részük – nem a legsikeresebbek – tovább kereskedett.

– Mikor jelent meg a zsidó kereskedő réteg?

– Voltaképpen akkor, amikor az említettek kedvező lehetőségei megszűntek. A kereskedelemnek általuk felhagyott ágaiban jelentek meg a zsidó kereskedők. Családjaik a XVIII. század óta főleg a Dunántúlon elég nagy közösségeket alkottak, egyébként túlnyomóan cseh és morva földről, illetve bizonyos osztrák területekről telepedtek be. Hiszen például morva területen a zsidó családokból csak az elsőszülött fiú maradhatott. Itt általában vidéken telepedtek meg földesurak védelme alatt, mivel ott voltak olyan foglalkozások, amelyek számukra életlehetőséget adtak, s mivel a szabad királyi városok nagy része nem is fogadta be őket egészen II. Józsefnek a letelepedésüket csupán a bányavárosokra korlátozó rendeletéig.

– A polgárosodásban közvetlenül a városokban megjelenve mutatkozhatott meg a szerepük. Hogyan alakult számuk, arányuk itt?

– A legtöbbet a pest-budai zsidóságról tudunk. Itt már a XVIII. századi vásárokon is szerepet játszódtak, de a kamarai birtokon, Óbudán telepedhettek le. A XVIII. század végén indul meg pesti letelepedésük. Családtagjaikkal együtt 1793-ban 500-ra rúgott a számuk, 1818-ban 3000-re, 1828-ban 4500-ra, 1837-ben 6500-ra, és 1848-ban már 13 300-an voltak. Eközben az összlakosságban 2-ről 3 százalékra nőtt az arányuk. Közülük a legtöbb kereskedő volt. Külföldi és vidéki családi összeköttetéseik és a bécsi gyárakkal való közvetlen kapcsolataik révén jobb hitellehetőségeik, olcsóbb áruik is voltak. Elterjedésüket a városi tanács a konkurencia nyomására ugyanolyan módon igyekezett korlátozni, mint korábban a görög kereskedőkét. Becsukatták boltjaikat, ha meg nem engedett árukkal kereskedtek, igyekeztek kötelezővé tenni, hogy egy kereskedő csak egy kereskedelmi ágban tevékenykedjen és csak egy boltja lehessen.

– Ennek ellenére hogyan érvényesültek?

– Elsősorban azáltal, hogy tevékenységüket, a terménykereskedelmet nem kötötték hagyományos keretek, korlátozások. A konjunktúrától függően váltani próbálták a terményekkel és a gyári árukkal való kereskedést. Arányukat számba véve a nagy- és terménykereskedők körében azt látjuk, hogy a XIX. század első felében sem volt olyan domináns, mint eddig képzeltük. Arányuk a 40-es évekig egyre csökkent, mind többen tértek át a textilkereskedelemre. Nem a vásárra érkező nagykereskedőktől, hanem közvetlenül a bécsi gyárakból vásároltak, s ez adta helyzeti előnyüket, lehetőségüket a kedvezőbb árusításra. Egyébként a pesti zsidó társadalomban a 40-es években mintegy félszáz valódi nagykereskedő volt, a többség kiskereskedő vagy iparos.

– S hogy élték meg helyzetüket, szerepüket a hazai polgárosodásban?

– Az ország gazdasági felemelkedése fontos politikai kérdéssé vált. Ezt ők úgy élték át, hogy a hitelteremtéssel, a kelendő áruk és a magyar termények vagy termékek forgalmazásával – egyebek közt gyapjút vittek még holland s angliai piacra is -, korabeli szóhasználattál, a hon felemelkedését szolgálják, hazafias tettek ezek.

– Egybevágtak a reformkori jelszavakkal…

– Annál korábban is: amikor még nem hangzik el, hogy nemzet, de a haza tudata megvan, azt a tudatot, hogy a haza gazdasági életét lendítik föl, hogy kenyeret adnak sok embernek, ezt élték át. Egyébként az akkori pesti zsidóság jóval nagyobb része, mint korábban véltük, már itt nőtt föl, Óbudán született. így aztán az is természetes volt – hogy a kiinduló kérdésre visszautaljak -, hogy valóban jelentős számban harcoltak a honvédseregben 1848-49-ben. Másrészt a forradalomtól a teljes egyenjogúsítást várták, amit ugyan azután csak a kiegyezés után kaptak meg, de már akkor napirenden volt. Tehát tudatukban természetesen összekapcsolódott a két érdek, s az is kétségtelen, hogy végbement egy természetes asszimiláció, amelynek következtében úgy érezték, hogy miután anynyit tettek ezért az országért, egyenjogú polgáraivá válhatnak. Függetlenül attól, hogy még a század második felében is az otthoni nyelv jórészt a német volt, bár ebben nem különböztek a városi polgárság jelentős részétől, amely német polgárság volt, s még akkor is gyarapodott német nyelvterületről. Érdekes azonban, hogy például Pesten a zsidók közül nagyobb volt a helyben születettek aránya, mint a német nagykereskedők körében.

– Mi mozgatta ezt a városba áramlást, polgárosodást?

– A lehetőségek mögött nyilván bizonyos társadalmon kívüliség. Valószínű, hogy a családi nevelésben is ez, a befogadásra irányuló presztízsteremtés vágya működött. Egyébként nemcsak a zsidóknál, hanem más – hogy úgy mondjam – kisebbségeknél is megfigyelhető volt. Így a vállalkozó típusú nagykereskedők között jelentős az evangélikusok száma is, akik főként a Szepesség felől jöttek. Gyakori jelenség, hogy a vidéki fiú kitanulja városon a kereskedést, s ha tehetséges és szerencséje van, beházasodik a cégbe. A családi, rokoni kapcsolat vagy egyáltalán az, hogy „földi”, jelentősebbnek mutatkozik e városba telepedésben, előbbre jutásban a bármilyen szempontból kisebbségi helyzetét érzők közt, nyilván mert emiatt fontosabb, hogy segítsék egymást. Különben érdekes az is, hogy a század elején a keresztény nagykereskedők gyermekeiknek még inkább katonatiszti vagy tisztviselői pályát szánnak. A napóleoni háborúk konjunktúrájában felemelkedett terménykereskedő üzletvitelében, mentalitásában polgári, de gyermeke pályájával a feudális uralkodó osztályhoz kíván hasonulni. Akik viszont rosszabb időben, már a dekonjunktúra idején jutnak előbbre a polgárosodásban, gyermekeiket is az üzleti életre, a céhbe nevelik. A zsidó családoknál ezt és egyúttal a mozgást is ösztönözte az, hogy a türelmi rendelet folytán csak egy gyermek örökölhette az apa „türelmi jogát”, a többinek tehát máshol, külön cégeknél próbálták ezt megszerezni. Hadiszállítóként a helytartótanács révén igyekeznek jogot szerezni, adót fizetnek, amikor még nem is kellene, hogy ez is jogalap legyen. Ez persze szintén a cégek szaporodására hatott a 30-as, 40-es évekig, amikor aztán általában már szabadabban telepedhettek le.

– Volt-e antiszemitizmus, illetve megkülönböztetés?

– Antiszemita pogromok elszigetelt jelenségként 1848 idején fordultak elő szűk körben, s kimutathatóan a konkurenciaharcból eredtek.

– Egyes mesterségekben, főként a ruházkodási szakmákban az elszegényedő mesterek heccelték a legényeket. Ugyanis voltak zsidó kézművesek is, és főként az ócskaruha kereskedelem jelentett konkurenciát azért is, mert ez voltaképpen nemcsak használt cikkek kereskedelme volt, hanem egyfajta korai konfekció bedolgozó szegényebb szakmabeliekkel. Ilyen összetűzések voltak. Más kérdés a megkülönböztetés. A század elején szó volt Pesten gettó alakításáról, de nem valósult meg. Az a törekvés végig megvolt, hogy korlátozni kell a zsidókat, de a zsidó közösségben is volt korlátozó törekvés: az illegálisan betelepülők ellenőrzése, rendszeres – igen tanulságos – összeírások. Egyébként a zsidóság – de ilyen törekvés protestáns felekezetbelieknél is mutatkozott – egy-egy tömbben települt. Korábban, mint említettem, Óbudán. Sokat tudhatnánk meg róla, ha lenne, aki „megfejti” a Fővárosi Levéltárban és a Zsidó Múzeumban található nagyrészt héber betűkkel, de jiddis nyelven lejegyzett iratanyagot! Pesten pedig a Király utca kör­nyékén települtek meg. A lebontott Orczy-ház, több száz lakásával, üzletével, két zsinagógával vagy a 60-as években lebontott Erzsébet téri Marokkói udvar sajátos jelenség volt. Aztán a 30-as, 40-es évektől főleg a nagykereskedő réteg a Lipótvárosba telepedett, míg a kisebb egzisztenciák maradtak a Teréz- és Erzsébetváros határvidékén.

– Hogyan összegezhetnénk e fél évszázadot a zsidóság szemszögéből?

– Ez volt az az időszak, amikor a városok német nyelvű polgársága is elkezdte gyermekeit magyarul taníttatni. Az ugyanezen közegben élő zsidóság kétszeresen is érdekelt volt a nemzetbe integrálódásban. A feudális kötöttségektől mentesülve kaphatott szabad teret a polgárosulásra, és az egyenjogúságot kívánta kivívni. Tudhatta, hogy önmagában erre képtelen, de bízott abban, hogy a korabeli politikai életben döntő szerepet játszó nemesség reformnemzedéke meghozza ezt. A szabadságharcai ez az illúzió elveszett, másokéval együtt.

Németh Ferenc