Zsidó iskolák Magyarországon I.

Alábbi írásunk egy kutatás összegzésének első része. A kutatás célja a magyarországi zsidó iskolák föltérképezése volt, szponzora a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Főosztálya.

Gadó János
Versenyképes ideológia-e a zsidóság?
A zsidó oktatás szellemi „erőtere” Magyarországon

Az 1989 utáni magyarországi zsidó reneszánsz hullámai nyomán a már régóta műkö­dő Anna Frank Gimnázium mellett két új iskolát alapítottak a fővá­rosban1. A magyar zsidó történelemben szinte páratlan ez a helyzet: három önálló, egymástól független, egészen eltérő indíttatású zsidó gimnázium mű­ködik az országban.2 E mai oktatási megújulás annál figyelemreméltóbb, mert az új zsidó iskolák közül az egyik a vészkorszak idején nagyobbrészt el­pusztított, majd a „népi demokrácia” negyven esztendeje alatt emigrációtól tizedelt és asszimilációval sújtott zsidó­ság autentikus terméke. Az alábbiak­ban arra teszek kísérletet, hogy feltér­képezzem: a mai magyarországi zsidó iskolák milyen ideológiák kereszttüzé­ben állnak.

I.1. Uralkodó eszmék
Koronként váltakozó uralkodó esz­mék (divatos terminológiával élve „nagy narratívák”) alakítják időről időre az emberi társadalmak dinamikáját. Ezen eszmék a világ egészére kívánnak magyarázatot adni. Híveik hite szerint segítségükkel a világ minden jelensége megmagyarázható, helyére tehető, egy­séges rendszerbe foglalható, felhaszná­lásukkal a kizökkent világ helyrebillent­hető, az univerzális magyarázatból min­dig le lehet vezetni az éppen aktuális problémára vonatkozó cselekvési algo­ritmust.
A zsidóság az európai történelem na­gyobb részén át egyedül állt abban, hogy saját, az uralkodó eszméktől elté­rő narratívája volt, egy öntörvényű, igen részletesen kimunkált, gyakorlati életbe jól átültetett hitbéli és cselekvé­si rendszer, amely biztosította a nép különállását, egyszersmind lehetővé tette a befogadó népekkel való békés együttélést. A zsidóság – a diaszpóra kétezer évén keresztül uralkodó felfo­gása szerint – nép: ennek számtalan attribútumával. Ez a rendszer zárt, kül­ső legitimációra nem szorul. A külvilág­gal fenntart érintkezési csatornákat, ám ezek inkább a technikai együttélést, a mindennapi élethez nélkülözhetetlen jó viszonyt szolgálják, saját legitimációt érintő impulzust nem engednek be, és nem bocsátanak ki. (A zsidó közegben oly nagy súlyú hagyomány a középkor­tól kezdve még a Talmud tanítását is til­totta a „gójoknak”, mivel utóbbiak a ki- kényszerített hitviták során nemegyszer éppen a Talmud szavait forgatták ki zsi­dóellenes vádjaik igazolására.)
A kiválasztott nép öntörvényű ideoló­giája alapján elkülönülő társadalmat sa­ját, fejlett infrastruktúra tartotta fenn, amely gondoskodott a közösség min­den tagjának taníttatásáról, szükség esetén szociális ellátásáról, házasításáról és eltemetéséről. (Mindez persze csupán elvi cél volt: jogosultsága a kö­zösségben vitán felül állt, de a minden­kori anyagi körülményektől és a szemé­lyes tényezőktől függött, hogy mennyit sikerült belőle ténylegesen megvalósíta­ni.) Az infrastruktúra működésének és az egyén életvitelének hallatlan részle­tességgel kidolgozott szabályrendszerét az V. században Babilonban kodifikált Talmud foglalta össze. Az elkülönültsé­get biztosító szabályrendszert a fiúgyer­mekek ötéves koruktól tanulták. Ez nem ért véget soha olyan formális ak­tussal, mint a nyugati egyetemek diplo­maosztása, doktorrá avatási szertartása – a hagyomány szerint a férfi élete végé­ig tanul. A zárt közösségekben, ahová a külvilág értékmérői nem szivárogtak be, a legfőbb érték a tanulás volt, a társa­dalmi hierarchia csúcsán a szent iratok­ban és az azok kommentárjaiban jártas ember állott. Az infrastruktúrában is en­nek megfelelően kulcsfontosságú volt az oktatás.

I.2. Az öntörvényű rendszer feltörése
A zsidóság ethoszát a keresztény Eu­rópában több mint ezer éven át vissza­térően támadták, időről időre megpró­bálták felszámolni, de az ebben rejlő legitimáció oly mélyen gyökerezett, hogy e kísérletek (amelyek az egyének egyikénél-másikánál esetleg sikerülhet­tek) a zsidóság egészénél rendre kudarc­cal végződtek. A népként való különál­lásnak mindaddig nem volt alternatívá­ja, míg a befogadó társadalmakban uralkodó hitvallás a zsidóság hitében a konkurencián kívül mást nem látott. A változás lehetősége akkor csillant föl először, amikor a XVIII. század vége fe­lé a vallás kezdte elveszíteni legitimáló funkcióját. A helyébe lépő ráció számá­ra már nem volt leküzdhetetlen elvi akadálya a zsidók egyenjogúsításának. „Csupán” életmódjukat, foglalkozásu­kat kívánták megváltoztatni, a kor ural­kodó gyakorlatához illeszteni (ez volt a zsidók „polgári megjavítása”), valamint nyilatkozatukat hallani, hogy az adott nemzet fiai lesznek, és annak törvénye­it magukra nézve kötelezőnek ismerik el, akkor is, ha ez a hagyományos zsidó joggal ellentétben áll. Miután az érintet­tek számára a gazdanépekkel való együttélés mindig is elvi alapokon nyu­godott, a hűségnyilatkozat halachikusan megoldható probléma volt3. A zsi­dóság vallássá nyilvánítása az államha­talom felé „zárójelbe tette”, a magán­élet szférájába szorította vissza az ősi törvényeket; a zsidóságért aggódók pe­dig megnyugodhattak abban, hogy csu­pán a befogadó társadalmaknak mindig megteendő engedményekről van szó ezúttal is – a lényeg sértetlen marad.
Ám az öntörvényű zsidó életfelfogás nehezen fér meg egy másik modern, di­namikus nemzettudattal. A modern vi­lágba való beilleszkedés feltörte a ha­gyományos zsidó közösségek zárt rend­szerét. Ott, ahol a két világ találkozott (a XVIII. század végétől kezdve egyre szélesebb körökben, Európa egyre több országában) megindult a zsidók átáramlása a gettó világából a széle­sebb társadalomba.4 A nacionalizmus diadalmas eszméje erősebb volt a pusztán felekezetié szűkült zsidóság­nál; a ráció kikezdte a vallást; az eman­cipáció, a kecsegtető karrier ígérete el­homályosította a gettó akolmeleg, ám­de dohszagú világát; a ráció diadalmas eszméje által legitimált modern tudo­mányok mellett hitelét veszítette a szőrszálhasogatónak bélyegzett Talmud; a zsidó páriasorsból való mene­külés vágya gyakran erősebb volt, mint az ősi közösség iránti hűség. A zsidó közösség „felszívódásától” ekkor persze még nem tartottak; az előítéletből, társadalmi távolságból, a viszonylag nagy létszámú közösség tehetetlenségi erejéből és a zsidóság megroppant, ámde el nem tűnt legitimációjából fennmaradó válaszfalak még álltak, ép­pen csak hogy egyes darabjaik kezdtek letöredezni. Ám egyfelől a legitimáció megroppanása, a zsidóság öntörvényű narratívájának visszaszorulása, másfe­lől a környező társadalomba beillesz­kedni vágyók oly gyakori visszautasítá­sa bőven adott ideológiai „muníciót” az emancipációval elégedetlenek, a csaló­dottak számára.
E súlyos konfliktusra zsidó részről számos válasz született5. Ezek közül egyesek fenntartották a „nagy narratívát”, az öntörvényű zsidóság eszméjét. Az ortodoxia – a nem zsidókkal való együttélés terén tett külsődleges en­gedmények mellett – elutasította a má­sik nemzethez tartozás gondolatát és fönntartotta a zsidó nép ethoszát6. Az egész probléma nem érintette meg a keleti ortodoxiát és főként a haszidizmust, amely nem akart tudomást venni a nyugati világ fejleményeiről. Nem uta­sította el a kihívást, hanem elvégezte a szintézist a cionizmus7 és a bundizmus, amelyek a kor uralkodó eszméi­ből és a hagyományos zsidó ethoszból gyúrtak új, átütő erejű narratívát – előb­bi az ideologikus nacionalizmust, utób­bi a pragmatikus, baloldali nemzeti ön­rendelkezési elvet vegyítve a zsidó öntörvényűséggel.
Az önálló zsidó narratíva tudatos el­utasítását választotta a reformzsidóság – főleg történetének korai, XIX. század közepi szakaszában, mikor zsidó tuda­tát messzemenően alárendelte a befo­gadó nemzet iránti hűségnek.8
A XIX. század közepétől a holocaus­tig tartó korszakban zsidóság és moder­nizáció találkozásának főáramában – legalábbis közép-európai nézőpontból – a konzervatív, Magyarországon neo­lógnak nevezett zsidóság helyezkedett el. Ez az irányzat a két narratíva egy­más mellé rendelésével próbált vála­szolni a kihívásra. Amint azonban ezt fentebb láttuk, a harc egyenlőtlen volt; a „felekezeti” státuszba visszaszorított és más eszmei fogódzót nem kereső zsidóság a kor diadalmas eszméivel szemben nehezen állta a sarat.9

II.1. Az oktatási rendszer és a „nagy narratívák”
A modern korban minden nagy célo­kat kitűző közösségi vezető kulcsfon­tosságúnak tekintette az oktatási rend­szert. Az üdvözítő célok érdekében végső erőfeszítésekre mozgósított kö­zösség erőforrásaiból gyakran éppen az iskolákra áldoztak aránytalanul sokat, hiszen a megfelelő indoktrinációval csak ezek biztosíthatták az adott kö­zösségszervező elv fennmaradását, le­gitimációjának továbbörökítését.
A magyarországi keresztény egyhá­zak még a XVIII. században, abban a korszakban alapozták meg fejlett isko­lahálózatukat (1901-ben 22 evangéli­kus, 25 református és 45 katolikus gimnázium)10, mikor a protestáns és a katolikus felekezet éles harcot vívott egymással, a vallásháborút folytatva békésebb eszközökkel. A korszak ural­kodó eszmeiségének megfelelően a vallás állt az azonosságtudat közép­pontjában és a legdinamikusabb kö­zösségszervező erő is ez volt. A XIX. században ez a történet megismétlő­dött, midőn a magyar uralkodó elit a kor uralkodó eszméje, ezúttal a nacio­nalizmus impulzusának engedve sor­ban állíttatta föl a magyar gimnáziumo­kat a nemzetiségi területeken, a ki­sebbségeket asszimilálandó. (Az iskolarendszer kiépítésének elsődleges politi­kai funkcióját mi sem jelzi jobban, mint hogy az uralkodó elit a színmagyar területeken – így pl. az Alföldön – ko­rántsem buzgólkodott ennyire az isko­laépítésben.)11

II.2. A magyar neológia és az oktatási rendszer
Az iskolaépítés politikai „terheltségé­nek” tudatában már jobban érthető, miért nem törekedett a neológ magyar zsidóság széles körű oktatási hálózat kiépítésére. Az oktatási rendszer teljes vertikumát lefedő iskolahálózat létre­hozása olyan nagyszabású vállalkozás, egy közösség erőit oly végletesen igénybe vevő feladat, hogy ennek kivi­telezését a „lenni vagy nem lenni” kér­dés, egy korszak uralkodó eszméje mindennél erősebben motiválja.12 A vizsgált korban a nacionalizmus a zsi­dóságot a magyarság felé hajtotta: a zsidóság számukra nem „faj” volt (e szó akkor még – a nácizmus fellépése előtt – nem volt szalonképtelen), nem nemzetiség, hanem vallás. Az „izraelita vallású magyar” szóösszetételnek a má­sodik része volt dinamikusabb: a kor­ban elsődleges nemzet „ütötte” a má­sodlagos vallást.13
Karády Viktor e témában írott tanul­mányai14 adatok tömkelegével bizo­nyítják, hogy miközben a neológ zsidó­ság iskolázási hajlandósága messze az összes többi felekezet előtt járt, saját modern oktatási hálózat kiépítésében korántsem buzgólkodott ennyire. 1918 előtt a zsidó elemi iskolásoknak csu­pán 33 százaléka járt saját felekezetűk iskolájába, ami a legalacsonyabb arány a „bevett felekezetek” között. Adatai­ból az is kiderül, hogy a zsidók eseté­ben a magyar társadalmi hierarchia centrumához való közelség egyenesen arányos az iskoláztatási alapossággal, viszont fordítottan az önálló iskolarend­szer kiépítésének igényével. A főváros­ban élő zsidóság iskolázottsága a leg­magasabb, ugyanakkor itt járnak a zsi­dó gyerekek legkisebb arányban saját felekezetűk iskoláiba. A neológia asszi­milációs hajlandóságát azonban még e szám sem illusztrálja hitelesen: a 33 százalékban benne foglaltatik a fejlett nyugat-magyarországi ortodox iskolahá­lózat (lásd alább). Még az izraelita fele­kezeti iskolák jobb felszereltsége, pe­dagógusokkal való jobb ellátottsága15 és az innen továbbtanulók magasabb aránya16 sem bizonyult vonzónak a zsi­dó szülők nagyobb része számára.
Egészen más a helyzet, ha a zsidóság öntörvényű jellegét fenntartó, nagy narratívákra épülő közösségek oktatási rendszerét figyeljük.
– A modern világban élő, de a zsidó nép eszméjéhez ragaszkodó észak-ma­gyarországi ortodoxia (melynek hagyo­mányosan a Chatam Szofér neve által fémjelzett, hírneves pozsonyi jesiva volt a szellemi központja) fejlett iskolahálózatot épített ki a Dunántúlon és a Felvidék (később Szlovákia) nyugati ré­szén, melynek sűrűsége a korban e té­ren elöljáró evangélikus egyházéval ve­tekedett17.
– A keleti ortodoxia és a haszidizmus a modern oktatás követelményeiről nem vett tudomást, fenntartotta a ha­gyományos ismereteket oktató héderek sűrű rendszerét – ignorálva az ilyen iskolákat illegálisnak nyilvánító állami határozatokat. (1920 után a magyar ok­tatásnak ez a problémája megoldódott, mivel a hagyományhű zsidóság döntő többsége a trianoni határokon kívülre került.)
– A zsidóságot a nemzeti eszmével szintetizáló cionista irányzat Tarbut mozgalma a két háború közötti Len­gyelországban 129 elemi iskolát, 20 gimnáziumot és 5 tanítóképzőt működ­tetett, erőteljesen törekedve a modern héber nyelv használatára. A konkurens autonomista irányzat, mely a jiddist te­kintette nemzeti nyelvnek, az ott élő zsidóságot pedig éppoly nemzetiség­nek, mint a lengyeleket, szlovákokat, ukránokat, 95 iskolát, 4 gimnáziumot és egy tanítóképzőt mondhatott a ma­gáénak. ( A fenti kettő együttes létszá­mát is meghaladta a lengyelországi or­todoxia hédereit és jesiváit látogató bócherek 60 ezres létszáma.)18
A felekezeti státuszú neológ magyar zsidóság különösen nehéz helyzetben volt, mikor a zsidó iskolákon kívül ma­radó fiatalságot próbálta elérni.19 Intéz­ményes eszköze erre mindössze az ál­lami tantervekben előírt heti két hittan­óra maradt. Természetesen eleve kér­déses, hogy heti két órában miként le­het egy átfogó értékrendet és világ- szemléletet a gyerekekbe plántálni, de a zsidóság esetében ez minden bizonnyal még kevésbé működhetett, mint más felekezeteknél. Egyrészt az iskola, ahol a diákok napjaikat töltötték, természet­szerűleg közvetítette a keresztény szo­kásokat, ismereteket, értékrendet – a külvilág életritmusa a keresztény ha­gyományokon nyugodott (keresztény ünnepek, vasárnapi pihenőnap, stb.) Másrészt a zsidóság – amely eredeti for­májában népi közösség, önálló érték- és szokásrend, hagyományok sűrű szö­vete, külön „életvilág” – átörökítése heti két órában komolytalan kísérlet, ha a szülői ház ebben nem igazán part­ner. A hagyományos zsidóság életét ter­mészetszerűen szőtte át a közösségi tu­dás ezer szála, amit a fiatal e közegben otthon, az utcán, a szomszédoknál el­sajátított. nép, kultúra, vallás (és gyak­ran a nyelv) teljesen összefonódtak. A héderben és a jesivában tanultak erre épültek. A jesiva-oktatás családias, is­mételgető, „rendetlen” légköre, ahol a közösséghez tartozás nem kérdés, ahol „félszavakból is értik egymást”, ahol az olvasott anyag a tanító kommentárja, bensőséges útmutatása nyomán válik érthetővé – mindez igen erősen eltér a modern oktatás szigorú logikai menet­rendjétől, explicit magyarázataitól.
Zsidóság és magyarság neológ felfo­gás szerinti egymás mellé rendelése azt hozta magával, hogy az állami iskolák hittanóráin gépiesen egymás mellé tet­ték a hivatalos magyar oktatási curriculumot és a hagyományos zsidó neve­lést. Mikor azonban a zsidó vallástaná­rok automatikusan a jesiva-oktatás stí­lusát folytatták a heti két órába zsúfolt – és ezért rendkívül intenzív munkát megkívánó – hittanórákon, az ered­mény előreláthatóan a teljes kudarc volt.20 A módszer és a mondanivaló egyaránt a levegőben lebegett, kicsú­szott mögüle a hagyományos közösség legitimáló háttere. Az Izraelita Tanügyi Értesítő hasábjain évtizedeken át visszatérő téma, miként hasznosítsák a lehető leghatékonyabban a hagyomány tanítására rendelkezésre álló csekély időt. (Az imákat tanulják-e, vagy a bib­liát, érdemes-e külön héber grammati­kát tanulni, stb.) A többnyire komoly pedagógiai szaktudásról és empátiáról tanúskodó hozzászólások, viták, melyek során sokféle javaslat fölmerült, azonban mindig szigorúan az adott ide­ológia keretein belül maradtak. A ma­gyar tudat-zsidó tudat „arányát”, a zsi­dóság felekezeti voltát, a korban gyen­ge legitimációját nem kérdőjelezték meg az eszmecserék során. (Ebben persze valószínűleg az is szerepet ját­szott, hogy a lap gazdája, az Izraelita Ta­nítóegylet, az országban egyedülállóan, ortodox és neológ irányultságú tanítók közös testületé volt, így az együttműkö­dés feltételeként az ideológiai kérdése­ket „jegelni” kellett.) Végigolvasva a lap két háború közötti számait, azt látjuk, hogy a viták nem ültek el, ami arra utal, hogy a kérdést nem sikerült megnyug­tatóan rendezni. A visszás helyzetet jól illusztrálják a kortársak visszaemléke­zései, amelyek a hitoktatás komolyta­lanságát, eredménytelenségét idézik fel.21 Mindennek következtében a zsi­dóság széles tömegei kerültek a „bent sem vagyok, kint sem vagyok” állapotá­ba, amikor a közösséghez tartozás el­sősorban már nem a belső indíttatá­son, hanem a külvilág távolságtartásán múlott. Erre az állapotra illik rá Sartre híres mondata: „A másik ember tekin­tete az, ami zsidóvá tesz.”

III. Szükségből erényt – a zsidó gimnázium 1919 után
A zsidó felekezeti oktatás elemi isko­lákon túli, középszintű intézményei ke­vés kivétellel 1919 után, a korszak an­tiszemita kurzusának nyomása alatt születtek.22 A nem zsidó oktatási intézményekbe (nem csak az egyetemekre) a felvétel megnehezült, a zsidó tanulók helyzete a többi iskolában gyakran rosszabbodott. Hiányzik a rendszeres statisztikai áttekintés arról, hogy a zsi­dó iskolákba járó fiatalok mennyiben futottak be más pályákat, mint az állam és a többi felekezet iskolájában tanuló zsidók. Karády Viktor szerteágazó munkássága a zsidóság magyar társa­dalomba, annak intézményeibe való beilleszkedését kíséri figyelemmel, Fel­kai László részletes monográfiája a bu­dapesti zsidó fiú- és leánygimnázium­ról23 az itt végzettek további pályáját nem vizsgálja statisztikai rendszeres­séggel. Karády Viktor szerint a zsidó gimnázium a pesti zsidóság tanulási stratégiájában alárendelt szerepet ját­szott, hiszen fiataljainak csak egy töre­déke végezte itt tanulmányait. Ez való­színűleg így van. Azt is hozzátehetjük, hogy még az itt tanulók közül is soka­kat a kényszer hajtott ide. (1938 és 1944 között ehhez nem is férhetett két­ség.) E gimnázium diákjai közül jóval kevesebben kívántak továbbtanulni, mint a zsidó átlag – feltehető, hogy olyan szülők küldték ide gyerekeiket, akik az egyetemi taníttatásról eleve le­mondtak. Ez kontraszelekciót sejtet, ám a tanulmányi versenyek eredmé­nyei, egyes diákok további pályafutása, az intézmény tanárainak magas fokú tudományos tevékenysége (1945 után többeket azonnal az Akadémia tagjává választottak) egészen mást bizonyít. Felkai László könyvéből olyan iskola képe bontakozik ki, amelyet diákjai (és volt diákjai) nagyra értékelnek. Ez tük­röződik egyebek közt a gimnázium öregdiákjainak hajdani nagylelkű ado­mányaiból.
Hogy a zsidó gimnáziumban milyen szellemi energiák voltak az antiszemita kurzus által lefojtva, azt illusztrálja az 1945 utáni néhány szabad esztendő története, mikor az intézmény az orszá­gos tanulmányi versenyen első lett (1947-ben) vagy az első helyek egyiket szerezte meg (1945-ben). Mindezt a ná­ci megszállás és a nyilas uralom hatal­mas vérvesztesége után!
Nehéz arról adatot gyűjteni, vajon a zsidó gimnázium végzettjei nagyobb arányban maradtak-e hűségesek a kö­zösséghez, mint más iskolákban vég­zett társaik. Az alma mater iránti ragaszkodás fakadhat a diákévek iránti nosztalgiából is. Ám bizonyos ténye­zők az előbbi feltételezést támasztják alá. Az antiszemita kurzus légkörében felnövő fiatalok a zsidó gimnázium óvó melegét élvezhették – még akkor is, ha a hivatalos kurzushoz az iskola vezetősége mindvégig ragaszkodott. A zsidó környezet lehetővé tette a ha­gyományok (pl. ünnepek) megtartá­sát, amire a nem zsidó iskolákba járó fiatalnak legfeljebb otthon nyílott alkalma. Igaz ez akkor is, ha a hittanon kívül a zsidóságot más, modernebb formában itt sem oktatták. A gimnázi­um tanárainak kiemelkedő szellemi teljesítménye, a tanulmányi versenyeken elért jó eredmények ebben a kör­nyezetben kétségkívül a zsidóság presztízsét erősíthették a fiatalokban.
A gimnázium ideológiájából a Két há­ború között a zsidóság számos legiti­mációs eleme ki volt rekesztve: a zsi­dóság népi-nemzeti értelmezése (cio­nizmus), a modernkori szellemi teljesítmények jelentős része (pl. a két há­ború közt a baloldali gondolat jeles képviselői nemigen juthattak be a kincstári pantheonba), de egy jól mű­ködő, összetartó, külső kényszer és fenyegetettség által is „összepréselt” közösség számára a „maradék” is elég lehetett a hitelességhez. Ez a mara­dék a vallás volt, az ünnepek, vala­mint a zsidó történelem azon esemé­nyei illetve személyiségei, amelyek a kor ideológiájának szemüvegén ke­resztül nézve is „szalonképesek” vol­tak (pl. Majmonidész, Spinoza, Kis Jó­zsef). Míg azonban a nem zsidó isko­lába járóknak ez nem sokat jelentett, nemigen tudták tartalommal megtöl­teni, addig a zsidó gimnázium szelle­mi elitből verbuválódott tanárai még e „kiherélt” zsidó tudatot is tartalom­mal töltötték meg, még ezen a kes­keny ösvényen haladva is tudtak ere­detit és hiteleset nyújtani.

IV. A zsidóság legitimációja 1945 után
A soá irtózatos tapasztalata után az európai zsidóság legitimációs rendsze­re számos országban romba dőlt. Ami eddig marginális volt (a cionizmus) az hirtelen a középpontba került, ami kö­zépponti volt (bizalom a befogadó nemzetben) azt a szemétre kellett vet­ni. Talán mindennél inkább így volt ez Magyarországon. Az 1945 utáni néhány szabad esztendő a zsidóság hallatlan szellemi felpezsdülését hozta. A formá­lis és informális cenzúra korlátai ledől­tek. Az 1944-es tapasztalatok után a maradék magyarázatot keresett a tör­téntekre és egyben új utakat kutatott. A zsidó hitközségben, melyet nem bék­lyózott többé a kurzus iránti hűség, ide­ológiai platformok alakultak.
A vészkorszak utáni útkeresés, a ma­gyarázat elemi erejű igénye a pusztulás okaira, ismét az egyetemes eszméknek kedvezett. A kommunizmus és/vagy a cionizmus átfogó magyarázattal szolgál­tak a náci népirtásra, és radikális recep­tet ígértek hasonló esetek megelőzésé­re. Az ideológiai sokszínűség a zsidó gimnáziumot is elérte, aminek jele, hogy az iskolai ünnepélyeken a Him­nusz mellett a Hatikva és az internacionálé is elhangzott.24

V. A legitimáció megszűnése
A pluralizmus korszaka 1948-ban vé­get ért. A cionizmus hívei érthető okok­ból elhagyták az országot, és őket kö­vette a vallásos zsidóság maradéka. Akinek még voltak illúziói a népi demokrácia zsidósággal szembeni tole­ranciájáról, az új, demokratikus Ma­gyarországról, az 1956-ban ezekkel az ábrándokkal leszámolt. Aki zsidó akart lenni, akár cionista, akár vallásos felfo­gás szerint, az nagy valószínűséggel el­ment az országból. Az itt maradó zsidó­ság ideológiai bázisa úgy összeszűkült, hogy abból semmiféle hitelt érdemlő kép nem állhatott össze. Cionizmusról szó sem lehetett, de közösségről sem nagyon, hiszen a határon túl élő hittest­vérekkel kapcsolatot tartani igen ne­hézkes és gyakran veszélyes volt. Az uniformizáló rezsim a vallásgyakorlás minimális feltételeit sem biztosította (kóser étkezés, szombat és a többi ün­nepek megtartása). Az e körülmények között felnövekvő új nemzedék csak az asszimiláció útját ismerte, felmenőinek hagyományairól gyakran még azt sem tudta, hogy létezik.
A pártállami nyomás persze nem ele­gendő magyarázat a zsidóság szinte el­lenállás nélküli felmorzsolódására, után­pótlásának teljes elapadására. Elvégre a keresztény egyházak is hasonló nyomás alatt álltak, mégsem véreztek ki ennyire. Még a soá irtózatos vérvesztesége sem ad választ mindenre, hiszen a túlélő két­százezer fős budapesti közösség még mindig számottevő bázisa maradhatott volna a zsidó életnek. A magyarázat a magyar zsidó közösség legitimációjának elenyészésében rejlik. Míg katolikusok vagy protestánsok továbbra is magától értetődően vallották magukat magyar­nak, és ezért, ha kellett, áldozatot is hoztak, a zsidóságnál ez a motiváció megszűnt. A zsidóság új központjai, legi­timációjának új forrásai Európán kívülre kerültek. Cionizmus, vallás, közösségi érzés – egyiknek sem volt többé köze az „izraelita vallású magyar” fikcióhoz. Aki az ősi közösséghez ragaszkodott, az lel­kifurdalás nélkül elmehetett – a soá után nem létezett többé olyan értékrend, amely zsidóként Magyarországhoz kötöt­te volna. A hivatalos felekezet hallgatása a zsidóság új központjairól (legfőképp Izraelről), ragaszkodása a kiürült, hitelü­ket vesztett formákhoz (a „magyar zsidóság”) minden őszinte tartalom nélkül (hi­szen a magyarok felelősségét a feleke­zeti sajtó burkoltan nemegyszer emleget­te) az egész közeget hiteltelenné tette. A felekezet így csupán saját tartalékait élte föl materiális és átvitt értelemben egy­aránt. A gépezet saját tehetetlenségi ere­jénél fogva forgott még, de egyre lassab­ban – új impulzust már nem fogadott be és egyre kevesebbet bocsájtott ki.
E hanyatlás tökéletesen visszatükrö­ződött a zsidó gimnázium tanulóinak létszámában: 1956-ban a diákok há­romnegyed része elhagyta az országot, a hetvenes évek közepén pedig a tanulók összlétszáma tíz fő körül mozgott. Ez volt a mélypont: ettől kezdve a poli­tikai olvadás lassan emelte a tanulói létszámot is.

VI. A „nagy generáció”
A magyar zsidóság távozni nem kí­vánó része a kommunizmus univerzá­lis eszméjét választotta, amely a zsidó lét problémájára az egyetemes emberi üdvtant, a szekuláris megváltást aján­lotta válaszul. Ennek fényében min­den partikuláris csoporthoz tartozás jelentéktelennek tűnt – a zsidóság szörnyű terhétől szabadulni kívánók megelégedettségére. A fényes szelek szárnyán ringatózó zsidó nemzedék gyerekeit e szellemben nevelte. Min­dez persze nem jelenti azt, hogy a ma­radás mellett döntő százezernyi zsidó mind kommunista lett volna. Többsé­gük valószínűleg nem volt az. A kom­munista modell azonban az ő életükre is rányomta a bélyegét: a zsidó alter­natívák bezárultak, ezek közlésére a rendszer nem nyitott kommunikációs csatornákat. Az itthon maradottakban pedig már nem volt kívánság és/vagy erő, hogy ezeknek utat törjenek, mint ahogy az ellenzéki gondolat utat tört a hetvenes évektől kezdve. Zsidó tuda­tukat, mely elsősorban szorongások­ból állott, gyermekeiknek gyakran ép­púgy nem adták tovább (legalábbis tu­datosan nem), mint a kommunista hitűek, hiszen az – e tekintetben szinte hermetikusan zárt – rendszerben ezzel a kérdéssel úgysem lehetett mit kez­deni. Ez az állapot addig maradt fenn, amíg a kommunista alternatíva az asszimiláció útját járók számára hite­lesnek tűnt. 1968 után ez a hit alapja­iban rendült meg. Az egyetemes kom­munista világmagyarázat egyre lyuka­sabb lett, e lyukakon pedig bekandi­kált az addig irrelevánsnak vélt zsidó­kérdés.25 A szülői házban, a kortárs csoportban elejtett megjegyzések X vagy Y zsidó voltáról, az elérhető ol­vasmányok (elsősorban a soáról, majd egy évtizeddel később Bernard Malamud vagy Sólem Áléchem regényei), a XIX-XX. századi magyar történelem, kultúra és tudomány számtalan sze­replőjének zsidó származása (melyről persze többnyire szintén csak infor­mális csatornákon át lehetett értesül­ni) – ezek voltak a témáról elérhető in­formációk. Mindez inkább csak arra volt elegendő, hogy az érintetteknek konfúzus, szorongásos zsidó identi­tást adjon, melyben az uralkodó elem a hajdani kirekesztettség elfojtott, fel­dolgozatlan emlékeiből táplálkozó másság-tudat volt. A zsidóság mozgósí­tó erejű, öntörvényű narratívája e bi­zonytalan identitástól mérhetetlen tá­volságra volt. A 70-es 80-as évek „kultúrzsidói” erős idegenkedéssel tekint­ettek vallásra, cionizmusra, a nagy narratíva lehetséges kiindulópontjai­ra.26 Mikor a 80-as években a politikai mozgástér kissé kitágult, e morálisan és intellektuálisan igényes nemzedék irodalmi és társadalomtudományi mű­vek (a 90-es évekre valóságos áradat­tá bővülő) sorával próbálta meg saját konfúzus tudatát „kibeszélni magá­ból”. E művek tárgya a zsidó szárma­zású egyének beilleszkedése a magyar társadalomba, a magyar történelem­ben, kultúrában betöltött szerepük, fogadtatásuk a többség részéről – egy­szóval: a zsidóságból á magyarságba való átlépés, (amely a vizsgált korszak dinamikáját hűségesen tükrözte). E roppant ellentmondásos, ragyogó és sötét pillanatokkal egyaránt megter­helt, végül tragédiába fúló történet volt a zsidóságtudat alapja, ez adta a „nagy generáció” zsidó tagjainak iden­titását.27
Az identitás problémáival birkózó, ar­ra hiteles választ kereső középnemze­dék és a létét kincstári alapon problémátlannak bemutató hivatalos zsidó­ság között szinte semmi kapcsolat nem volt. Előbbi a szekuláris tudományok­ban magasan kvalifikált, a modern tár­sadalom kérdéseiben igen járatos, de a hagyományos tudás terén jószerével analfabéta közeg volt, míg az utóbbi „üzemi szinten” még őrizte a hagyo­mányt, de a modern világ dolgairól semmilyen mondanivalóval nem bírt. A kapcsolat hiányát mindennél jobban il­lusztrálja ezt az Anna Frank Gimnázium tanulóinak száma: a zsidó gimnázium, csakúgy, mint a többi zsidó intézmé­nyek nem jelentettek alternatívát a kö­zépnemzedék számmára.
Mind a két „félre” jellemző ugyanak­kor, hogy 1989-ig egyáltalán nem érin­tették meg őket az 1945 utáni zsidó vi­lág változásai, amelyekhez hasonlót pe­dig keveset ismer a zsidó történelem. Ezen írás kereteit természetesen túlha­ladja e nagyszabású történelmi trendek részletes bemutatása, csupán a magyar zsidóságra gyakorolt hatásuk végett té­rünk ki rájuk.

(Kitekintés)
Izrael állama, a cionizmus megvalósult víziója, a testet öltött nagy eszme, a soá traumája után sorsát önön kezébe vevő, cselekvő zsidóság szimbóluma 1948 (és főleg 1967) után a zsidó világ normatív központja lett. Az alija lépett elő legitim magatartássá, amelyet a diaszpórával szemben Izrael képviselői mindig fölem­legettek és számon kértek.28 A diaszpó­rában (mindenekelőtt az Amerikában) élők válaszukban ilyenkor az Izraelbe va­ló vándorlás technikai nehézségeire hi­vatkoztak, ékesen bizonyítván ezzel a ci­onista ideológia normatív fölényét a di­aszpórával szemben. Izrael állam köz­ponti szerepének megszilárdulásával a nagy narratíva ismét megjelent a zsidó­ság eszmevilágának horizontján.
A második jelentős fejlemény a zsi­dóság nemzetközi politikai befolyásá­nak hallatlan megerősödése volt. Ez mindenekelőtt a befolyásos (többsé­gükben a konzervatív vallási irányzat­hoz tartozó) amerikai zsidó szervezetek súlyának volt köszönhető. Ennek tuda­tában egyes országok zsidó szervezetei is jóval nagyobb súllyal tárgyalhatnak saját országuk kormányaival. (Ezt leg­jobban az Európa számos országában napjainkban zajló kárpótlási tárgyalá­sok bizonyítják.)
A harmadik nagy trend a zsidóság éle­tében az ultraortodoxnak nevezett (va­lójában igen sokféle irányzatból álló) ré­teg megerősödése. A zsidóság e cso­portjának nagy központjai ezelőtt hat­van évvel még Közép-Kelet-Európában voltak, így a náci uralom évei után írmagjuk is alig maradt. De ez a maradék a háború óta eltelt két emberöltő alatt végbevitte a csodát: újrateremtette az elpusztított lengyelországi, litvániai, ma­gyarországi, stb. közösségeket – Izrael­ben és az Egyesült Államokban. E kö­zösségekben az európai modernizáció előtti felfogás, a zsidóság öntörvényű, szigorúan a hagyományra épülő nagy narratívája (a „magában lakozó nép”) a szervező erő, amely a külvilág impulzu­sainak közösségen kívül tartását, illetve a vele való érintkezés szigorú korlátozá­sát írja elő (önálló lakónegyedek, a mo­dern tömegkommunikációs eszközök hiánya a lakásokban, stb.). A csak a zsi­dóság számára érvényes „külön bejáratú” világmagyarázat, amely két évszá­zaddal ezelőtt, a felvilágosodással ví­vott csatában vereséget szenvedett, most állja a sarat: a modern világ meg­annyi megválaszolatlan gondjával szem­ben a hagyomány minden problémára gyógyírt ajánló elvét kínálja a zsidók­nak. Ez a közeg ma a zsidó világban of­fenzív magatartásáról ismerszik meg: míg a modern világban otthonosan mozgó reformzsidóság és konzervativizmus demográfiai gondokkal, pénzügyi bajokkal küzd és gyakran saját magával van elfoglalva, a kemény ortodoxia kö­reiben erős a missziós tudat (természe­tesen csak a zsidóság felé), küldöttei sokkal gyorsabban eljutnak a zsidóság nagy központjaitól távol lévő, asszimilá­ciótól fenyegetett kisközösségekhez.29

VII. A zsidó narratíva föltámadása 1989 után
A gyenge, szervezetlen és legitimáci­ós problémákkal küszködő magyar zsi­dóságra 1990 után rázúdult a jól (és gyakran túl-) szervezett nemzetközi zsi­dó establishment és a kőkemény legiti­mációval bíró ideológia. Az „erőviszo­nyokra” jellemző, hogy ma már a Ma­gyar Zsidó Kulturális Egyesületen kívül egyetlen olyan hazai zsidó szervezet sincs, amely ne valamely nagy nemzet­közi hálózat hazai lerakataként működ­ne. A szervezeti betagolódást kísérte az eszmei igazodás is: a magyar zsidóság vezetői hol a cionizmus50, hol az orto­doxia31 mellett kötelezik el magukat, tanúsítván, hogy a modern zsidó világ eszmei pluralizmusában egyelőre nehe­zen igazodnak el.
A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, az asszimilációból visszautakat kereső középnemzedék „terméke” viszont e betagozódásból kimaradt – szervezeti és eszmei értelemben egyaránt. A kö­zépnemzedék a magyar társadalomba, kultúrába és közéletbe mélyen betago­lódott, önképét az 1989-es változások, majd az 1990 utáni antiszemita hullám csak megerősítették. Ez a nemzedék, amely – ellentétben a hivatalos zsidó­sággal – nem volt híján a legitimációnak, a cionizmus nagy narratíváját rokonszenvvel, de kritikus attitűdjét meg­őrizve fogadta, a vallás megváltó üze­netétől pedig tisztelettel ugyan, de tar­tózkodott.
Ebben a közegben indult útjára 1989-90-ben a három zsidó iskola. A Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola a középnemzedék kezdeményezéséből született; a Wesselényi utcai Mszoret Avot Amerikai Alapítványi Iskola a zsi­dóság öntörvényű rendszerét őrző (el­sősorban amerikai) ortodox zsidóság „terméke” volt; az Anna Frank Gimnázi­um pedig a tápászkodó hitközség admi­nisztratív kötelékében, de annak bár­milyen szellemi iránymutatása nélkül fogadta a zsidóság iránt újra intenzí­vebben érdeklődő Fiatalokat.
Az 1990 utáni szabadság légköré­ben, mikor a szülőkorba lépő középnemzedék szemével nézve a zsidóság a maga sajátos világával a sokféle alter­natíva egyike volt a választható szubkultúráknak – e kivételes pillanatban e bizonytalan identitású töredék rétegek három olyan zsidó iskola között vá­laszthattak, amelyek radikálisan eltérő szellemiség szülöttei voltak.

Jegyzetek
1. A Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola és a Mszoret Avot Amerikai Alapítványi Iskola. A há­rom gimnázium mellett négy (!) zsidó óvoda is működik Budapesten.
2. 1919 és 1944 között formálisan ugyan szintén három zsidó gimnázium volt a fővárosban, de mindhárom a neológ hitközség felügyelete alatt állt: a Pesti Izraelita Hitközség csak adminisztra­tív tekintetben különálló fiú- és leánygimnáziu­ma, valamint az Országos Rabbiképző Intézet gimnáziumként (is) működő alsó tagozata. A vi­déki városok közül egyedül Debrecenben műkö­dött zsidó gimnázium.
1938 és 1944 között, a “hongyarapodás” zsidó­ságra gyászos hét esztendejében a visszacsatolt területekkel együtt négy további zsidó gimnázi­um is gyarapította a hont, egy ötödik pedig gyorsan újjáalakult (egynek tekintve a hivatalo­san elkülönülten működő fiú- és lánygimnáziumokat.) Mindezeknek azonban – elsősorban a Holocaust, másodsorban az ismételt határátszabdalások következtében – nem volt számottevő hatása az 1945 utáni magyar zsidóságra. Lásd: Sí­ró Béla A zsidó gimnáziumok történetéhez (1919-1944) In: A zsidó iskolaügy története Ma­gyarországon. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzem, Budapest 1996.
3. Formális “hűségnyilatkozatot” a világi államhatalomnak a zsidóság képviselői csak egyszer tettek: a Napóleon által 1807-ben összehívott “Nagy Szanhedrin” válaszolt megnyugtatóan a császár által feltett, az állam iránti lojalitásukat firtató kérdésekre, lásd: The Jewish Enigma The Open University, London, 1992.
4. Arthur A. Cohen – Paul Mendes-Flohr: Contemporary Jewish Religious Thought. Collier Macmil- lan Publishers, London. 1988. 153.oldal.
5. A zsidóság különböző reflexiói a modern világ­gal való találkozásra, ez ebből kitermelődő ideo­lógiák – mindez könyvtárnyi szakirodalom tár­gya. Ehelyütt csak két könyvre utalok:
Jacob Katz: Kifelé a gettóból. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport
The Jewish Enigma, lásd a 4. számú jegyzetet.
6. Jonathan Sacks: Traditional Alternatives. 1989. Jew’s College Publications.
7. Slomo Avineri: A modern cionizmus születése. Osiris Kiadó, 1993.
8. A reformzsidóság radikális asszimilációs törek­vései (pl. a Szombat áthelyezése vasárnapra, a körülmetélés elvetése a keresztény környezet hagyományainak megfelelően) kezdeti fellépésük óta sokat szelídültek. Ma már ez az irányzat is vallja a különálló zsidó nép tételét, de a viszo­nya a hagyományhoz sokkal “lazább”, a vallás­gyakorlás és a környezethez való alkalmazkodás terén komoly engedményeket tesz. Walter Jacob (ed.) Contemporary American Reform Responsa. Central Conference of American Rabbis 1987.
9. Nemzet és felekezet erőviszonyához egy ada­lék: Az I. világháború vérzivataros éveiben az Egyenlőség, a neológ zsidóság legtekintélyesebb orgánuma külön rovatot indított a hazáért har­coló zsidó honvédek bemutatására (A háború körül). Több tudósítás emlékezik meg az ellensé­ges hadseregek egyenruháját viselő zsidó fog­lyokkal történő találkozásról és a velük való szív­élyes bánásmódról – ám olyan cikk nem olvasha­tó a lapban, amely a lövészárok túloldalán eset­leg kioltott zsidó életek miatt aggályosnak talál­ná a háborúban való részvételt.
10. Karády Viktor: Felekezeti státusz és iskolázási egyenlőtlenségek. In: Lackó Miklós (szerk.) A tu­dománytól a tömegkultúráig. Budapest 1994.
11. Karády id. mű.
12. Az erdélyi magyarság napjainkban is folyó áll­hatatos harca iskoláiért és a kolozsvári magyar egyetemért ugyancsak erre utal: Romániában az erdélyi magyarság még nem léphetett a poszt­modern korszakba, mert a minimális feltételek ehhez még nem adottak.
13. Részlet a Magyar Zsidó Szemle című cionista lap 1921 július 15-i számából: “…a zsidó egyete­mi hallgatók legnagyobb része az én időmben (ti. 1914 előtt. G.J.) galileista volt és egy kisebb része cionista, Tertium non Datur. A galileista rész (s ide tartozott a plutokrata réteg, sőt, az összes felekezeti kapacitások, a rabbikat sem vé­ve ki, fiai) túlhaladott álláspontnak tartotta a felekezetiséget s így a felekezetiségnek beada­golt zsidóságot is.” (idézi a Szombat 1996 évi 6. száma, 30.oldal)
14. Karády: idézett mű. valamint: Karády Viktor: Zsidók és lutheránusok a magyar iskolarendszer­ben. Protestáns szemle, 1994/2.szám.
15. Karády: Felekezeti státusz…
16. Izr. tanügyi értesítő, 1928. augusztus-szeptem­ber. “…a népiskolát végzett növendékeknek csak 25%-a megy a középiskolába. A mi iskoláink IV. o. növendékei közül pl. 60% megy az idén polgári iskolába vagy gimnáziumba.”
17. Karády: idézett mű.
18. Henri Minczeles: The Educational Golden Age of Yiddish language in interwar Poland. In: Colloquy on Yiddish Culture, proceedings. Council of Europe. 1996.
Izr. Tanügyi Értesítő, 1928 december, 153.oldal.
19. Izr. Tanügyi Értesítő. 1919 január-február. A héberoktatás a községi elemi iskolákban. A cikk szerzője – elmondása szerint – 500 elsőosztályost kérdezett végig vallási tudásukról. A ‘Sabosz’ szót számosán ismerték, az ‘El melech’ kezdetű imát 40-en tudták, áldást viszont egyikük sem tu­dott mondani. Mindez arra utal, hogy a családok többsége a hagyományból még valamennyit őr­zött, de a napi imádság (El melech) már csak ke­vesebb, mint egytizedüknél volt szokás, az áldás­mondás pedig, amely naponta számos alkalom­mal ismétlődik és így valóban a hagyomány “sű­rűje”, már egyáltalán nem fordult elő. (Az írás­ból nem derül ki, hogyan válogatta ki a szerző az 500 gyereket, így reprezentatívnak a minta semmiképpen nem tekinthető.)
20. Héber oktatás az elemi iskolákban… Izr. Tan­ügyi Értesítő. 1922 január-február (Idézi a Szom­bat 1997. márciusi száma. 26.oldal.)
21. Körmendi Balázs: Zsidó gyónás. Budapest, 1990. 61-65 oldal. A jelenség egyébként aligha­nem mindenütt fellelhető volt, ahol a zsidóság felekezeti státuszban élt. V.ö. Gershom Scholem: Von Berlin nach Jerusalem. (Suhrkamp, 1977,, p 51.) ahol a vallásoktatás teljes hatástalanságáról számol be. Részletek olvashatók a műből a Szombat 1995. novemberi számában (31 .oldal).
22. Moskovits, Áron: Jewish Education in Hun­gary. (1848-1948). New York, 1964. Bloch. 280-281 oldal.
23. Felkai László: A budapesti zsidó fiú- és leánygimnázium története. Megjelent az Anna Frank gimnázium gondozásában, Budapest, 1992.
24. Felkai: id. mű. 118.oldal.
25. Erős Ferenc, Kovács András, Lévai Katalin: “Honnan jöttem rá, hogy zsidó vagyok?” (Inter­júk.) Medvetánc, 1985, 2-3 sz. pp. 129-144
26. Sándor, Anna: A Note on Jewish Identity. Soviet Jewish Affairs, vol 15. no. 2 1985.
27. E témát elsősorban Erős Ferenc és Kovács András tanulmányai járják körül. Lásd pl. Erős Ferenc: A zsidó identitás szerkezete Magyaror­szágon a nyolcvanas években. In. Kovács M. Mária-Yitzhak M. Kashti-Erős Ferenc (szerk.) Zsidó­ság – identitás – történelem. T-Twins Kiadó, 1992. (85-97 oldal) Kovács András: Asszimiláció, antiszemitizmus, identitás. A zsidóság a mo­dern magyar társadalomban. In. Vigh Mónika (szerk.) “Hogyan éljük túl a XX. századot?” Bu­dapest, 1992. Századvég. 262-285. oldal.
28. Gideon Shimoni: The Centrality of Israel: The Current Debate. Moment, 1991 oct. pp 24- 27.
A.B. Yehoshua: The Golah as a Neurotic Solution. Fórum, 1979 35. p 18.
29. A misszionálásban a lubavicsi haszid közösség jár az élen, amely e tevékenységet hivatalos ide­ológiájának részévé is tette. Missziós tevékenysé­gét az érdeklődők egyebek közt a Lubavitch In­ternational c. periodikájukból kísérhetik figye­lemmel, de a kor szavának megfelelően már az interneten is bőséges anyagot találhatunk róluk.
30. Lásd: Turán Tamás: Egy járóbeteg panaszai. (Szombat 1992. március.) és az arra érkezett vála­szok (Szombat 1992 április.)
31. Lásd Somré Emuná. A rabbikar nyilatkozata Új Élet 1996. március 1.