Zsidó írók és német művek: antiszemitizmus és a zsidók titkos nyelve

Írta: Sander L. Gilman - Rovat: Archívum, Esszé, Irodalom

Ki ölte meg a még megmaradt zsidókat a német kultúrában?”

Több kiadást megért Németország zsi­dók nélkül című könyvében Bernt Engelmann német újságíró, az antifasiszta el­lenállás volt alakja feltérképezte a zsidók németországi eltűnését, nemcsak fizikai megsemmisítésükről szólt, hanem arról is, miként képződött úr azon a központi helyen, melyet a zsidók töltöttek be Né­metország kulturális, politikai és lelki fej­lődésében a holocaustot megelőző évek­ben. Engelmann, akit nehezen vádolhat­na bárki is a fasizmus iránti rejtett szentimentalizmussal, a legapróbb részlete­kig körvonalazza azt a szerepet, melyet a zsidók a német kultúrában játszottak a 19. század kezdetén induló zsidó eman­cipációtól a nácizmus felléptéig. (A „zsi­dó” szó definícióját szándékosan nyitva hagyja, és a „német kultúra” kifejezést is ehhez hasonlóan igen tágan értelmezi). Engelmann szerint a zsidók a jelenkori német kultúrában nem játszanak szere­pet. Kortárs példákat idézve, olyan zsidó körökből kikerülő szélsőséges személyi­ségeket említ, akik nézete szerint a Szö­vetségi Köztársaságban jobboldali ele­mekkel szövetkeztek. Engelmann szá­mára mind a Birodalom, mind pedig a Weimari Köztársaság zsidói leginkább az angyalokhoz voltak hasonlók, s valójá­ban egy liberális utópia halálát gyászolja. Jack Zipes, akinek politikai nézetei leg­alább annyira „vegytiszták” és határozot­tak, mint Engelmanné, úgy látja, hogy bár a Szövetségi Köztársaság jelenkori szellemi életében jelen vannak a zsidók, de őket távolságtartónak és elhidegültnek ábrázolja. Zipes Engelmann művét „fontosnak” mondja, de nála sokkal reálisabban látja, hogy a zsidó jelenlét poli­tikailag jól elkülöníthető. Mindezek elle­nére – látszólag ellentmondásosan – a zsidók „jelenlétét” a nyugatnémet kultú­rában még Zipes számára is elsősorban „távollétük” jellemzi. Számára a nyugat­német zsidó értelmiség példái: Lea Fleischmann és Henryk Broder- mind­ketten német nyelvű zsidók, akik a ’80-as évek elején az emigrációt választották. Peter Sichrowsky Nyugat-Németországban és Ausztriában élő fiatal zsidókkal készített beszélgetései hasonló helyzetet rögzítenek. Ezek a zsidók idegennek ér­zik magukat, elhidegültek, szellemileg bizonyos fokig terméketlennek nevezhe­tők, és minden jel arra mutat, hogy sem­miképpen sem részesei a német vagy az osztrák Kultúrának (így, nagy K-val).

Ki a zsidó író?

Ebben a cikkben egy meglehetősen egy­szerű kérdésre keresem a választ. Elfo­gadom azt a tényt, hogy vannak olyan zsi­dók, akik a jelenkori német kultúrában főszerepet játszanak. A kultúra fogalmát itt szűkebb értelemben használom: iro­dalmi műalkotások, könyvek létrehozá­sára gondolok, hiszen legalábbis Engelmann számára ez volt az a terület, ami a legnyilvánvalóbban jelez­te a háború előtti né­met kultúrában a zsidó jelenlétet. A kérdésem a következő: mi történt ezekkel a zsidók­kal, vagy legalábbis a zsidó író kategóriájá­val a háború utáni elemzésekben és iro­dalomtörténeti szak­munkákban? Vagy egy­szerűbben: ki ölte meg a még megmaradt zsi­dókat a jelenkori né­met kultúrában?

Egyik általam idézett tanulmány sem vállalta a kockázatot, hogy egy alapvető kérdést feltegyen, így hadd kezdjem most ezzel. Először is sze­retném meghatározni, hogy számomra ki és mi a zsidó – legalábbis a német zsidók­nak a jelenkori német kultúrában játszott szerepét vizsgáló dolgozat keretei között. Zsidó író az, aki személyiségének zsidó­ként való minősítésére és meghatározott­ságára egy művészeti ágban – az iroda­lom közegében reagál ez pedig mind zsidóként, mind íróként a legfontosabb a számára. Zsidó öngyűlölet című munkámban részletesen ismertettem, hogyan vált a keresztény antiszemitizmus egyik alappillérévé az az elképzelés, hogy a zsi­dók egy megrontott és fertőző nyelvet be­szélnek. Rávilágítottam, hogy a zsidók nyelvének rejtett vagy különleges termé­szetéről alkotott elképzelés hogyan ala­kija azon zsidó szövegekben az önábrázolást, melyek beszédük megjelenítésére törekednek. A fenti elképzelésekre adott válaszok – a zsidók megjelenítése és az ő beszédmódjuk visszaadására tett kísérte­tek – sok irodalmi műben megjelennek. E művek rangot jelentenek a zsidónak íróként egy olyan társadalomban, mely becsüli az írókat (pl. németországi, s emellett megerősítik a legendát, hogy az író képtelen e német kultúra beszédmód­jával azonosulni, afelett uralkodni.

Feladatom ezért kettős. Egyrészt be kell mutatnom, hogy a háború utáni kul­túrában a Német Szövetségi Köztársas­ágban, a német De­mokratikus Köztársas­ágban és Ausztriában a német kultúra radiká­lis újjáalakítása ellen­ére is fennmaradt a zsi­dók ábrázolásának az a hagyományos mód­ja, miszerint ők egy sé­rült és veszélyes be­szédmód birtokában vannak. Másrészt olyan német nyelvű zsidó írókat kell felvo­nultatnom, akiknek szövegeiben a „zsidó” beszédmód és kom­munikációs kapcsolat bemutatása főszere­pet játszik. Jó esetben olyan szövege­ket is találhatok, ahol a holocaust utáni korszak íróinak alapérzése – az elide­genedés és kiközösítés – a fenti problé­makörrel összekapcsolódva kerül fel­dolgozásra.

Első célkitűzésem érdekében nagy se­gítségemre volt Tuth Angress nagyszerű elemzése arról a jelenségről, amit ő a há­ború utáni német irodalomban megjele­nő „zsidó problémának” nevez. Bár Ang­ress a kérdést általában a regényre vo­natkoztatta és szűkítette le (sokkal in­kább, mint a lírai költészet területére), én mégis az ő nyomán indulok el, miköz­ben anyagát szíját kérdéseim megvála­szolására összpontosítom. Ami a szer­zők kiválasztását illeti, sok olyan példát említhetnék, akik megítélésem szerint a „zsidó író”. Kategóriájába tartoznak Wolf Biermann-tól Günter Kunert-ig, Stefan Heym-től Rosa Auslander-ig. E szerzők zsidó témákat választottak, és jelentős szerepet játszottak annak az államnak a kulturális életében, melyben éltek. Kö­zülük néhányan Németországban bujdokolva vészelték át a háborús időket, má­sok táborokban szenvedtek, míg mások visszatértek a száműzetésből 1945 után, míg megint mások csak a háború után születtek. Ezen dolgozat céljait szem előtt tartva két, széles körben olvasott szerzőről szólok részletesen: Edgar Hilsenrath-ról, aki túlélte a haláltáborokat, és az Amerikai Egyesült Államokba emig­rált, ahol írni kezdett, majd később az 1960-as években visszatért Nyugat-Németországba; a másik szerző Jurek Becker, akinek Kelet-Berlinből való kiuta­sítását Wolf Biermann kényszerű szám­űzetése kezdetén az enyhítette, hogy hosszabb időre vízumot kapott – ebben státusát meglehetősen ironikusan a kö­vetkezőképpen határozták meg: a fasisz­ta rezsim üldözöttje. Ma mind Becker, mind pedig Hilsenrath Nyugat-Berlinben élnek. (…)

Több zsidó könyv szerzője

A Beckernél majd egy generációval idő­sebb Edgar Hilsenrath 1926-ban Lipcsé­ben született. 1938-ban bátyjával és anyjával Romániába menekültek, ahol 1941-ben a Mogilev-Podolski gettóba küldték őket. Ezt túlélve, 1945-ben csa­lásával Palesztinába, majd innét 1951-ben az Egyesült Államokba emigrált. A 70-es évek végén visszatért a Szövetsé­gi Köztársaságba, és Beckerhez hason­lóan ma Nyugat-Berlinben él. Hilsenrath több „zsidó” könyv szerzője. Első, Éj­szaka című könyvében haláltábori em­lékeit írta le. A kötet 1967-ben jelent meg angol fordításban, ezt követte az 1978-as német kiadás. Azonban az a két regény, amivel én itt foglalkozom, Hilsenrath legújabb művei, az 1980-as Bronsky vallomásai és A náci és a bor­bély, ami angolul jelent meg először, 1971-ben.

Hilsenrathot olyan zsidó íróként érté­kelték Németországban, aki betekintést ad a „zsidókérdés dilemmájába”. A Der Spiegel A náci és a borbélyról közölt re­cenziójában egyszerűen a következőt írta: „A szerző pontosan tudja, miről tu­dósít bennünket: az 51 éves Edgar Hil­senrath zsidó.” Ezt a minősítést több­ször használták Becker. Jákob, a hazug című regényéről írott recenziókban is. Mindkét esetben a szerzők identitását íróként és zsidóként párhuzamba állították. Két legjelentősebb regényében Hilsenrath a korabeli Németországban a német-zsidó identitás lehetőségeit latol­gatja, és úgy látja, hogy a „ki a zsidó” kérdését nem a németországi és az Amerikában élő zsidóknak, hanem kín­zóiknak kell megválaszolniuk. Éppen a zsidókról alkotott elképzelések kritiká­jaként született meg a legutóbbi évek legsikeresebb irodalmi műve: A náci és a borbély.

A Bronsky vallomásai hosszabb és egy szövevényesebb regény. Az Éjsza­kához hasonlóan, ez is egy önéletrajzi elemekkel átszőtt mű, amely lezárja a fent említett műben egyes szám első személyben, egy koncentrációs tábor­ban kezdődött élettörténetet. A regény­ben Jakob Bronsky német-zsidó a hábo­rú után, „hontalan személyként” megér­kezik az Államokba, vagy New Yorkba, vagy Yorkville-be, de ami biztos egy a Brodway és a 86. utca sarkán álló kávé­házba, amit látszólag csak német emig­ránsok és Amerika számkivetettjei láto­gatnak. A mű egy ironikus, 1938-as le­vélváltással kezdődik. Bronsky apja – Natan – egy berlini amerikai tisztviselő­től próbál olyan papírokat szerezni, ami­vel ő és családja elmenekülhetne a náci antiszemitizmus elől. 1939-ben a tisztvi­selő válaszul tudatja vele, hogy a lengyel zsidók számára felállított kvóta szerint 1950 előtt semmiképpen sem folyamod­hatnak amerikai vizűmért. Natan Bronsky válasza erre – egyébként az egyetlen an­gol nyelvű kifejezés a regényben ez volt: „F…k America!” A háború rémségei után az ’50es években Jakob Bronsky és szü­lei megérkeznek Amerikába. A címsze­replőt a német-zsidó emigránsok nabo­kovi világa veszi körül. Megrögzött vágya, hogy élményeit egy regényben írja meg.

A szerző figurájában megrajzolt egois­ta „maszturbáló” alak egy alapvető típusa a Hilsenrath által elképzelt amerikai-­zsidónak. Magányosan, emberi kapcso­latoktól megfosztva, nyelvtelenül, német nyelvűként egy angol nyelvű világban Bronsky a társadalom peremére szorul. Számára a német nyelv a kultúra záloga, és a regény, e kultúra terméke az, ami meghatározza Bronsky világát. Bronskyt annyira gúzsba köti e német nyelv, me­lyen kifejtheti gondolatait a világról és a holocaustról, hogy nem találja meg ön­nön személyiségét egy nem német nyel­vű közegben, még akkor sem, ha ez kellene ahhoz, hogy íróvá váljék. Írói lé­te Bronsky számára a német nyelvet je­lenti, és ennek Hilsenrath életében is szerepe van.

– Tudod nem könnyű egy olyan nyel­ven írni, amin senki sem akar velem be­szélni – mondtam.

  • Senki?
  • …néhány emigráns kivételével, aki­ket véletlenül ismerek.
  • Oh!
  • Ez az egyik legborzasztóbb dolog az életemben.
  • A németről beszélsz?
  • Igen.
  • Akkor miért nem írsz angolul, amit mindenki megért?
  • nem tudok.
  • Csak németül?
  • Igen.
  • Ezt nem értem.
  • Én sem.
  • Te nem zsidó vagy véletlenül?
  • De persze az vagyok.
  • Ajjaj.

Hilsenrath számára a zsidó nyelvhasz­nálat a száműzetés nyelvi problémáival áll összefüggésben, melyek különös élességgel vetődnek fel a nem német nyelvű emigráns csoportok életében 1933 – de főképpen Ausztria megszállá­sa – után. Számára egy titkos zsidó nyelv a német, nem mintha feltétlenül kapcso­lat állna fenn a zsidók és a német nyelv között, hanem amiatt, hogy szereplői, gyerekkora, majd az őt formáló esemé­nyek – a koncentrációs táborok – is eh­hez a nyelvi közeghez kapcsolódnak.

Hilsenrath Amerikája párhuzamos az Éjszaka című regény gettójával, ahol az őket táborba kényszerítő erők a bentla­kókat állati sorba kényszerítik, megfoszt­va őket emberi szükségleteiktől, például az ételtől is. New Yorkot mint az új pok­lot bemutató téma, több holocaust utáni amerikai vízióban, például Saul Bellow Herzogjában is visszhangot kap. Hilsenrath számára azonban ez az érzés az írás és a kapcsolatfelvétel nehézségeivel áll szoros összefüggésben. A regény, mely­nek Grünspan címet adott a történet fo­lyamán megíratlan marad, mégis ez a cím a zsidók nyelvhasználatának fertő­zött voltára utal. Ez a fertőzés annak a vi­lágnak a vak antiszemitizmusából ered, melyben narrátorunk találja magát, és ahol az Éjszaka hősétől eltérően, aki meghal a történet végén, ő megmene­kül. Azonban e világ íróként való túlélé­se csak egy módon lehetséges: a vissza­térésről alkotott fikcióban. A regény egy nagy fantáziái ássál zárul. Ebben Jákob Bronsky elképzeli magáról, hogy újra Németországban van, és e visszatérésre a nyelvhez való ragaszkodása ösztönözte. A nyelvhez való visszatérése szolgál megfelelő közeggel regénye befejezésé­hez, bár kiadót nem talál. Öngyilkossá­got színlel, és könyörög idős anyjának, hogy beszélje rá Max Brodot, Kafka végrendeletének végrehajtóját, hogy olvas­sa fel kiadatlan művét. Ebben a vízióban Brod egy második Kafkaként látja meg Bronskyt, aki ezen a ponton hirtelen új­ra feltűnik és a médiák sztárjává lép elő. Egy álomszerű televíziós interjúban – amely a vízió és egyben a regény lezárá­sát is képezi – Bronsky előadja zsidó író­ként való hányattatásait a jelenkori Németországban.

Bronsky könyve egy németországi zsi­dó könyv marad és az a remény, hogy a közös nyelv egyben megértést is hoz majd, szertefoszlik. Bronsky gettóbeli és amerikai tapasztalatai túl szélsőségesek és élesek ahhoz, hogy a németek is meg értsék, még akkor is. ha ezt a megértést a nyelv nem gátolja. Bár ez az utolsó fe­jezet csak vízió, mégis hasonlóan a gye­rekeknek a s^ját halálukról és feltámadá­sukról való fantáziálásához, az erőtlen­ség és tehetetlenség érzéséből szárma­zik Bronsky New Yorkban marad, Hilsen­rath pedig visszatér Németországba, hogy ezt a megsejtett távolságot építőleg felhasználva olyan nagy regények soro­zatát írja meg mint a Bronsky vallomá­sai. Ezek a művek mind a zsidók sérült beszédmódjáról való német elképzelé­sekről és a zsidók kreatív válaszlépései­ről szólnak. (…)

Mi az oka annak, hogy korunk irodalomkritikája nem beszél német-zsidó irodalomról?”

A háború utáni német művekben azok a jelek melyekről feltételezték, hogy a zsi­dóság megkülönböztetői: a körülmetéltség és a titkos nyelv állandó jelentőségre tettek szert, sőt a zsidókról alkotott né­met elképzelések jelképévé váltak olyan írók számára, mint Hilsenrath és Becker. Látszólag nem is találhatnánk két egy­mástól ennyire különböző szerzőt. Való­jában ami hasonlóvá teszi őket egymás­hoz, az egy feltételezett különleges jelleg­zetességekkel bíró zsidó beszédmodor­nak a .zsidó típusra” való rá vetítése, ez a különleges minőségekkel bíró személyi­ségforma pedig a zsidónak mint a túlélő­nek a típusa – ami néhol dicsőítés, míg másutt megvetettség és elítélés tárgya Minden esetben ezeknek az elképzelt be­szélgetéseknek a nyelvét az író eltávolítja saját világától. Ezzel a döntésével távo­labb kerül a tehetetlenségének jeleivel fertőzött nyelvtől, és egy olyan világba jut, ahol éppen ezt a nyelvet tudja kreatí­van használni. Mind Hilsenrath, mind pedig Becker a zsidók romlott nyelvéről al­kotott elképzeléseket sikeresen a visszá­jára fordították, pontosan azáltal, hogy té­májukká téve szatirizálták azokat.

Zsidóként más a világ?

Mi lehet az oka annak, hogy ezek a mind esztétika-irodalmi értelemben, mind pe­dig az olvasóközönség körében rendkí­vül sikeresnek tekinthető művek nem je­lentek meg, és nem befolyásolták a ko­rabeli Németországban a zsidó szerzők­ről kialakított képet? Mi az oka annak, hogy korunk irodalomkritikaija nem be­szél német-zsidó irodalomról, miközben szabadon elmélkedik az amerikai-zsidó irodalom nagy korszakáról? Érzésem szerint az ’50-es, ’60-as években Grass használta és használhatta a zsidókról al­kotott elképzeléseket, mivel azok első látásra – pozitív sztereotípiák lévén – együtt érzőek voltak. Csak egy részletes analízis (és talán a szükséges történelmi távlat) után láthatja az ember, hogy a va­lódi oka annak, hogy ezek az ábrázo­lások sikeresek lehettek (hasonlóan az ’50-60-as évek liberális szerzőinek más zsidó ábrázolásaihoz) az volt, hogy leg­alábbis részben ezek az ábrázolások az őket megelőző negatív elképzeléseknek éppen a fordítottjai voltak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Grass Stürmer karikatúrákat használ munkájában, de mégis – velük homlokegyenest ellenkező képeket adva is – fenntartja a zsidókkal kapcsolatos mítoszok egyikét – a zsidók titkos nyelvéről.

Amikor olyan írók, mint Hilsenrath és Becker (a listát még sokáig bővíthetnénk), regényeikben zsidókat kezdtek ábrázolni, első feladatuk az volt, hogy le­rombolják a pl. Grass által kialakított el­képzeléseket a zsidókról. Ez az ábrázo­lásmód ugyanis sem az önértékelésük­kel és önészlelésükkel, sem pedig azzal a felfogással nem volt összhangban, aho­gyan ők a maguk – látszólag ellentmon­dásos – identitásával: zsidóként, német­ként és íróként foglalkozni szerettek vol­na. Nem pusztán az történt, hogy az őket körülvevő valóságot elválasztották a zsi­dóktól írott regényeiktől. Ez túl egyszerű lett volna. Egy író miért keverné össze a saját személyiségét regényének alakjá­val? Ezek az írók észrevették, hogy a né­met liberális politika filoszemita légköré­ben az az írói kör, amely felfogásában, közösségi felszólalásaiban és tetteiben olyan német művészek idealizált képét tette magáévá, mellyel fenntarthatta az 1920-as vagy a még korábbi évek libera­lizmusának folytonosságát, mégis képes volt beszennyezett zsidóábrázolásokat al­kalmazni. Amikor maguk a zsidók (bár­hogy is határozzuk meg a szó jelentéstar­talmát) a zsidók ábrázolása felé fordul­tak, ez mind az ördögi erők, mind pedig a jó hatalma felismerésének hátborzon­gató érzését hozta magával. És sejtésük nem volt hibás, ha a zsidóképnek azt a radikális változását vesszük figyelembe, melyet a ’70-es évek baloldali anticionizmusa (vagyis antiszemitizmusa) okozott.

Az anglo-amerikai világ magukat zsidó­nak tekintő írói, pl. az amerikai-zsidó író Philip RothZuckerman regényeiben (1979-86) vagy az angol-zsidó szerző Clive Sinclair tejesen egyedülálló Vérvád című művében (1985), majd különösen 1987-es memoárjában, a Diaszpora Bluesban képesek voltak arra, hogy mű­veikben témaként vessék fel és megfo­galmazzák a zsidók titkos nyelvéről való elképzeléseket. Kibékültek azzal a felté­telezéssel, hogy ők zsidóként másoktól eltérően látják a világot, és ennek ered­ményeképpen szövegeikben „rejtett zsi­dó üzenetek” vannak kódolva. Ezek az írók képesek voltak arra, hogy a zsidókat ért vádakat műveik nyersanyagává alakít­sák. írásaik által megcáfolták a nyugati művekben élő feltételezéseket a zsidók nyelvének különös természetéről. Azon­ban e művek sem jobb, sem baloldali értelmezői gyakran nem ismerték fel az egyetemesség iránti vágyat a partikulari­tás e szatirikus megjelenítéseiben. Az an­golszász állapottól eltérően, ahol Roth-ot és Sinclair-t zsidónak, öngyűlölő zsidó­nak – de legalább zsidónak! – tekintik, Németországban a kulturális közegen be­lül Hilsenrath-tól és Becker-től – zsidóként – egyszerűen minden státust megtagad­nak. Ha azt állítanánk, hogy a zsidók tud­nak úgy zsidó témáról írni, hogy közben mégis túllépnek e téma határain, és így valódi írókká lesznek – vagyis a liberaliz­mus terminológiájával élve olyan írókká, akik egyetemes értékű műveket hoznak létre, akkor rögtön szembekerülünk az­zal a liberális nézettel, mely azt állítja, hogy a partikularizmus minden formája elítélendő. Valakit zsidó író­nak nevezni a jelenkori né­metek (vagy legalábbis a ’70-es, ’80-as évek német és osztrák értelmiségi körei) számára egy elfogadhatat­lan, sőt rasszista kategória. Ha pedig maga az író nevezi magát „zsidónak”, akkor úgy tekintenek rá, mint aki a cio­nizmus bűnébe esett. Miköz­ben azt hitték, hogy a rassziz­mus egyik hajtását irtják ki, elpusztították a zsidó író ideáját. Ha ma nincsenek zsidók a német kultúrában, csak németek, akkor a holo­caust – a minden másság elpusztítására tett kísérlet – sikerrel járt. Vannak olyan új liberális hangok, melyek akarva-akaratlanul a zsidóság kategóriájának teljes felszámolását követelik, összetévesztve a zsidó író német kultúrában betöltött he­lyét azzal a címkével, amivel a nácik a zsi­dó írókat mint „másféléket” bélyegezték meg. A jelenkori német zsidóság témájá­nak sokoldalúságával művészien és ér­tékesen foglalkozó német-zsidó íróktól megtagadják identitásukat, s talán éppen ezért olyan írók, mint Hilsenrath, Becker és mások, azokhoz a témákhoz térnek vissza, ahol bizonyítani tudják, hogy ők egyszerre németek, zsidók és írók. Csak e kiállás által létezhetnek zsidó íróként Németországban, ahol a legláthatatla­nabb szerepek egyikét – a kultúrzsidót – teszik érzékelhetővé műveikben.

1 In: The Jewish Quartely Review, LXXVII. 2-3. szám, 1986. október-1987. január, 119-148.1.

Címkék:1995-10

[popup][/popup]