Zsidó

Isaac Bashevis Singernek

Chopin melankóliája és a kegyetlen légzés

összehajtja lepedőidet,

és emelkedsz, mint enyhén kovászolt kenyér,

mint az összes öreg, köszvényes zsidó, aki a világban

maradt,

sábeszi álmodból.

Felkelsz és letörlöd a megkérgesedett vért

az ajtófélfádról, megcsókolod a ferde mezüzét,

és hálás vagy, hogy megint elkerült

a kór és a tetű,

a jégverés és a repedő föld,

Ábrahám kétélű kése.

Odamész az ablakhoz és ezen élet

zsidó-szemein keresztül nézed a gyerekeket,

ahogy csizmás lábaikkal dobognak a járdán,

a nagymamákat és a nagypapákat, ahogy sárga

csillagot

varrnak kabáthajtókáikra és éhes csontjaikat

a hosszú imaszíjakba burkolják.

1979 van, tudod te is, de úgy aludtál,

mint egy zsidó. És álmodtál, mint egy zsidó. És minden

üldözött zsidó álma (a zsidóké, akiket

az asszírok és a babilóniaiak űztek, a zsidóké,

akiket az egyiptomiak, a rómaiak és a Hare Krisnások

térítettek meg, a zsidóké, akiket a leleményes németek

mint rétest megsütöttek és lámpaernyővé finomítottak),

mint friss sperma úszik álmaid petefészkeibe,

és felébredsz, terhesen és émelygősen zsidóval

és történelemmel

és kétértelmű Isteneddel.

És aztán odamész az asztalhoz,

és (bár soha nem hitted,

hogy az Isten szádon keresztül lépne beléd)

úgy eszel, mint egy zsidó,

érzed a tejet, ami nem akar együtt hálni

a hússal, és a húst, ami nem akar

együtt hálni a tejjel, és valami határozatlan bűn

köveit érzed, az immer Mór gén, Morgen,

a nyugtalan vőlegény, a Végzet,

és a vonakodó menyasszony, az Öröm

köveit érzed, ahogy megfordulnak a gyomrodban,

akár a nehezék valami haszid csónakon,

ami nem hajlandó sabeszkor kifutni.

És mindig sabesz van.

És aztán lefekszel,

és úgy szeretkezel a feleségeddel, mint egy zsidó,

mindenre elszánt nyelveddel és megcsonkított

péniszeddel

és az asszonyiság irigylése oly naggyá nőtt benned

te vagy a legjobb szerető a világon, jobb,

mint Róbert Redford és az összes gój síelő,

jobb, mint a fekete sportolók, gyönyörű,

kerek fenekükkel, melyek mint beolajozott csapágygolyók

forognak feleséged zsidó-gyűlölő álmaiban.

És aztán odamész a verseidhez,

múzeumi tárgyak egy magánantropológiában,

és úgy írsz, mintha az élet egy óriási pogrom volna,

mindig készen, hogy leterítsen, nem feledve

irányítószámodat, szeretőid karját, csavargatja

és szuronnyal döfködi gyermekeid beesett hasát.

És karod megpörkölt szőrszálai elkezdenek egy számmá

kunkorodni, aminek eljött az ideje. És hatmillió

zsidó vagy. És a tenger nem nyílik szét többé

neked. És a vér nem tapad többé

ajtófélfádra. És tetű lesz, kór,

kelés jégverés, éhínség, betegség, mélabú és impotencia.

És sötétség lesz.

És ismét világosság lesz.

És te csak tovább

járod a végtelen sivatagot,

magárahagyott boroskupáiddal, keserű füveiddel,

és engesztelhetetlen emlékezeteddel,

Zsidó most,

és zsidó az elkövetkezendő életben is.

Füzéki Eszter fordítása