Megfontolások a felejtésről

YOSEF CHAIM YERUSHALMI

Megfontolások a felejtésről*

Tapogatózó előjáték

Hónapokkal ezelőtt hallottam említe­ni valamit egy azalatt megrendezésre kerülő konferenciáról, amikor én ép­pen Franciaországban leszek majd, de mivel semmi többet nem hallottam ró­la, el is felejtkeztem az egészről.

A tényleges meghívás pontosan akkor ért utol New Yorkban, amikor befejez­tem a szemesztert a Columbián, és ké­szülni kezdtem, hogy első ízben adjak elő az École des Hautes Études-ön. A té­ma: „Usages de l’oubli” – „A felejtés gya­korlata”. Nem, nem olvastam félre…

A tapogatózásképp rám kiosztott té­ma: „Az emlékezet hipertrófiája; A tör­ténelem elfelejtése.” Ezt el kell utasíta­nom. Ha egyáltalán, akkor már inkább „Az emlékezet atrófiája; A történelem hipertrófiája.” De jobb, ha egyáltalán nem adok címet, vagy legalábbis a le­hető leghomályosabbat. Szívem mé­lyén valójában sokkal jobb néven ven­ném, ha a felülmúlhatatlan Jacques Le Goff beszélne, én meg csak némán hallgatnám. De hát ez reménytelen. Mi­után az emlékezetről már írtam, most nyilván a felejtésről beszélve kell veze­kelnem elbizakodottságomért. Reszket­ve hajtom meg fejemet a sors előtt. Mit is mondhatnék olyat, amit írásaimban még ne mondtam volna el?

Kezdeti rémületemen valamit csilla­pított egy véletlen egybeesés, melynek babonás módon a kedvező ómen értel­mezését adtam.

Mindössze néhány nappal azt meg­előzően, hogy a konferenciáról szóló értesítés eljutott volna hozzám, meg szereztem és szélsebesen magamba kebeleztem a nagy orosz pszichológus, Alexander Romanovics Luria két köny­vét. Az egyik: The Man with a Shattered World: The History of a Brain Wound (Ember szétzúzott világgal: egy agysé­rült története). A másik: The Mind of a Mnemonist: A Little Book about a Vast Memory (Egy emlékezőművész elméje: kis könyv egy roppant emlékezetről).1 Mint talán tudják, mindkettő esettanul­mány, a pszichiátriai irodalom klasszi­kusai. Egymás tükörképeit alkotják. Hős, legalább lesz miről gondolkod­nom a Párizs felé tartó repülőgépen…

I.

A szétzúzott világú ember a második világháború alatt kapott fejlövést a szmolenszki csatában. Bár sebesülését túlélte, elveszítette emlékezetének nagy részét, magát az emlékezésre való ké­pességét. Rettenetes akaraterővel és hi­hetetlen erőkifejtéssel elkezdett írni, naponta csupán néhány mondatot, va­lami huszonöt éven keresztül. Lassú, kínkeserves munkával képessé vált visszaszerezni töredékeket a múltjából, s még valamelyest értelmes keretbe is tudta rendezni őket. Jóllehet e tevé­kenység valamilyen törékeny kapcsola­tot biztosított számára az élettel, a nor­mális élet megtagadtatok tőle. Egy adott ponton így kiált fel: „Nem emlék­szem semmire, abszolúte semmire! Összefüggés nélküli információmor­zsák… ez minden! Semmilyen valósá­gos tudásom nincsen semmiről. A múl­tam egyszerűen ki lett törölve!”

Vele szemben az emlékezőművész gyermekkora óta olyan bámulatos emlé­kezettel lett megáldva, amely megdöb­bentette mind az őt tanulmányozó pszi­chológusokat, mind a közönségét, amely csodájára járt színpadi teljesít­ményeinek.

A szmolenszki sebesült tragédiája nem lep meg bennünket; hozzászok­tunk, hogy az amnéziát patologikus je­lenségnek lássuk. Ám az emlékezőmű­vész jelensége nem kevésbé patologi­kus. Míg az agysérült katona nem volt képes emlékezni, az emlékezőművész felejteni nem tudott. S így az olvasás a legnagyobb nehézségeket okozta neki, nem azért, amiért a szmolenszki sebe­sültnek, aki elfelejtette a szavak jelen­tését, hanem mert valahányszor olvas­ni próbált, más szavak és képek hullá­mai áradtak fel a múltból, s fojtották el a kezében tartott szöveg szavait. Az ál­tala „S”-nek nevezett emlékezőművésszel kapcsolatban Luria tömören így foglalja össze a problémát:

„Közülünk sokan bajlódnak azzal, hogyan javíthatnának emlékezőképes­ségükön; egyikünket sem foglalkoztat az a kérdés, hogyan felejtsünk. ’S’ ese­tében azonban pontosan az ellenkező­je az igaz. Számára az a legnagyobb kérdés, s egyben a legkínzóbb is, ho­gyan tanulhatna meg felejteni.”2

Kikerülhetetlenül Nietzsche ötlik az eszünkbe, aki már 1874-ben a beteg­ség terminusaiban hirdette meg a historicizmus válságát: „…mindannyian sorvasztó történelemlázban szenvedünk, és legalább annyit fel kellene is­mernünk, hogy szenvedünk tőle.”3 Majd tovább: „…az azonban teljesség­gel lehetetlen, hogy felejtés nélkül egy­általán éljünk.”4 S végül, e kezdeti kitörések után a higgadt megfontolás: „…hogy tudunk-e ugyanúgy kellő idő­ben feledni, ahogyan kellő időben em­lékezni; hogy erős ösztönnel kiérezzük-e, mikor szükséges történetien, s mikor történetietlenül érzékelnünk. Pontosan ez az a tétel, amelynek vizs­gálatára az olvasót meghívjuk: a törté­neti és a történetietlen egyaránt szük­séges valamely egyén, nép vagy kultú­ra egészségéhez.”5

Hát igen. Az olvasó egyetértőén rábó­lint, hiszen az állítás voltaképpen köz­helyet fejez ki. A dolog bizonyítottnak is látszik. Azt mondhatnánk, az egész­ség valahol az emlékezőművész és a szmolenszki sebesült között található. Ám ha valóban szükség van mind az emlékezésre, mind a feledésre, hol hú­zandó meg köztük a határ? Ezen a pon­ton Nietzsche cserben hagy minket. Mennyi történelemre legyen igényünk? És miféle történelemre? Mire emlékez­zünk, mennyi felejtést engedélyezhe­tünk magunknak, mi az, amit el kell felednünk? Ezek a kérdések ma éppoly megoldatlanok, mint amilyenek akkor voltak; csak talán még sürgetőbbekké váltak. S attól tartok, rövidesen megtár­gyalandó okokból itt sem fogjuk meg­oldhatni őket, ahogyan a belátható jö­vőben sem.

II.

De máris túlságosan előresiettünk. Az általunk használt fogalmi nyelv még éretlen: a „feledés” fogalmához mind­addig nem tudunk egyértelmű jelen­tést rendelni, míg egyidejűleg nem tisz­táztuk, mit is értünk pontosan „emlé­kezésen”. Ezért ideiglenesen különb­séget fogunk tenni emlékezet (mnémé) és visszaemlékezés (anamneszisz) között. Szándékunk szerint emlékezet­nek tekintjük a lényegileg megszakítat­lan, folyamatosan meglévő emléke­zést, anamnézisnek pedig az arra törté­nő visszaemlékezést, amit elfelejtet­tünk. Rendes zsidó szokás szerint e terminusokat természetesen a görö­göktől kölcsönöztem, jelesül Platóntól, akinél nem a történelemre, hanem az örök ideák filozófiai megismerésére vonatkoznak. Figyelmen kívül hagyva azt az igen csekély számú embert, akiknek lelke az ideák világának szüle­tés előtti emlékezetéből megőrzött né­mi nyomot, minden igazi megismerés anamnézis, minden igazi tanulás az ar­ra való visszaemlékezés erőfeszítése, amit elfelejtettünk. Ennek egy nagyon érdekes párhuzamát találjuk a Talmudban (Niddah traktátus), ahol azt olvas­hatjuk, hogy az anyaméhben nyugvó magzat még ismeri az egész Tórát, és belátja a világot egyik végétől a mási­kig. Ám a megszületés pillanatában egy angyal érkezik, aki kezével meglegyinti a gyermek száját (a későbbi le­genda szerint megcsókolja), mire az nyomban elfelejt mindent, és (sajna) újra kell tanulnia a Tórát. Mivel a jelen­levők közt számos tudós akad, aki sok­kal jobban ismeri a görögöket nálam, szokásom szerint a zsidókkal fogom kezdeni, és csak azután fogom magam kifelé dolgozni mind általánosabb megfontolások felé.

III.

„A felejtés gyakorlata.” A héber Bib­liában hiába keressük. A Biblia egyedül a feledéstől való rettegést ismeri. Itt a felejtés, az emlékezés ellentéte, mindig valami negatív, a voltaképpeni bűnnel azonos, amiből az összes többi bűn fa­kad. A locus classicus valószínűleg a Deuteronomium nyolcadik fejezetében található:

„Vigyázz magadra, hogy el ne felejt­kezzél az Úrról, a te Istenedről, meg nem tartván az ő parancsolatait, végzé­seit, rendeléseit… Fel ne hivalkodjék akkor a te szíved, és el ne felejtkezzél az Úrról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság­nak házából… Ha pedig teljesen megfe­lejtkezel az Úrról, a te istenedről… bi­zonyságot teszek e mai napon tiellene­tek, hogy végképpen elvesztek.” (Deut. 8:11, 14, 19)

Azt a meghökkentő feltevést, misze­rint egy egész nép nem csupán figyel­meztethető az emlékezésre, hanem fel­tétel nélkül felelőssé is tehető a feledé­sért, szövegünk magától értetődőnek tekinti. Annyi bizonyos, hogy a kollek­tív felejtés legalább olyan problemati­kus fogalom, mint a kollektív emléke­zet. Ha tisztán pszichológiai értelem­ben fogjuk fel, jóformán értelmetlenné válik. A szó szigorú értelmében véve népek, embercsoportok csak a jelent képesek elfelejteni, a múltat nem. Ez annyit tesz, hogy a csoportot alkotó in­dividuumok megfeledkezhetnek azok­ról az eseményekről, amelyek a saját életük során estek meg; de képtelenek elfeledni az őket megelőző múltat, a szónak abban az értelmében, ahogyan egy individuális emberi lény feledkezik meg saját élettörténetének megelőző korszakairól. Amikor azt mondjuk, hogy egy nép „emlékezik”, valójában azt mondjuk, hogy a múltat tevékeny módon továbbadták a jelen nemzedék­nek, s az ezt a múltat jelentéssel bíró valamiként a magáévá fogadta. S meg­fordítva, a nép „felejteni” fog, ha az a nemzedék, amely jelenleg a múltat bir­tokolja, nem nyújtja azt át a következő nemzedéknek, vagy ha e következő nemzedék elutasítja, amit kap, és nem adja tovább, ami ugyanezt jelenti. A továbbhagyományozás megtörhet hirte­len, vagy egy felmorzsolódási folyamat során is. De az elv nem változik: egy nép soha nem „felejthet” el valamit, amit előzőleg nem vett át.

Így hát a szmolenszki sebesült és az emlékezőművész csak bevezető meta­forákként szolgálhattak számunkra, a továbbiakban már nem tarthatnak igényt arra, hogy kitartsunk mellettük. Amiképp a „nép élete” egy biológiai metaforát alkot, a „nép emlékezete” egy lélektani metaforát – hacsak nem fogjuk fel a csoportot egy kollektív lé­lekkel felruházott organizmusnak, amelynek működése minden ponton megfelel egy emberi személyének – vagyis hacsak nem olvassuk a történel­met Freud szemével, amikor is szem­benézni kényszerülnénk a mára már diszkreditált pszicho-lamarckizmus kö­vetkezményeivel.6

IV.

Kollektív értelemben azt nevezzük feledésnek, amikor egy emberi csoport – szándékosan vagy csupán tétlenül, lázadásból, közönyből vagy tunyaság­ból, vagy valamilyen, az összefüggése­ket széttépő történelmi katasztrófából kifolyólag – elmulasztja múltról való tu­dásának továbbadását az utódok felé. Mindazok a figyelmeztetések, amelyek a zsidó népet „emlékezésre” intik, s óva intik a „feledéstől”, tökéletesen hasztalanok lettek volna, ha a rítusokat és történeti elbeszéléseket nem kano­nizálták volna „Tórává” – betű szerint „tanítás”, a kifejezés legtágabb értel­mében – s ha a Tóra nem újult volna meg mindig újból mint „hagyomány”.

ELSŐ SZÖVEG:

„Mózes kapta a Tórát a Szinájról és továbbadta Josuának, és Josua a vé­neknek, és a vének a prófétáknak, s a próféták továbbadták a Nagy Gyüleke­zet férfiúinak.”

Ez az Avot című misna nyitó monda­ta, amely meghirdeti a „hagyomány lán­cának” (salselet ha-kabalah) farizeusi felfogását, amely meghatározó volt a teljes talmudi koron keresztül egészen a középkor végéig. Amilyen lakonikus a megfogalmazása, olyan lényegi módon tűnik számomra megragadni a kollektív emlékezet természetét mint elfogadás és továbbadás kettős mozgását, amely folyamatosan hajtja magát előre a jövő felé. Ez a folyamat a csoport mnémé-jének, emlékezete folytonosságának a kovácsa, amely a láncot alkotó láncsze­mek folytonossága, nem egy selyemfo­nalé. A zsidók nem voltak emlékező­művészek. Készséges elfogadók és nagyszerű továbbadok voltak.

MÁSODIK SZÖVEG (Babilóniai Talmud, Sabbat traktátus 138a):

„Mikor tanítóink beléptek Javne sző­lőskertjébe, azt mondták: elfeledtetik a Tóra Izraeltől, mert megmondatott (Amosz 8,11:) Ímé napok jőnek, azt mondja az Úr Isten, és éhséget bocsátók e földre. Nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után.”

E sötét passzus egészen váratlanul, szinte rémítően hat. Nem magyaráz­ható meg pusztán az általa idézett bib­liai szöveg elkerülhetetlen értelmezé­seként. Megértésének kulcsát az az idő és hely rejti magában, amely e hagyo­mányt szavakba foglalta. A „Javne sző­lőskertje” a Rabbi Jochanan ben Zakkaj által éppen akkor alapított tanházra utal, amikor a rómaiak elpusztították a Második Szentélyt, a zsidó emlékezet minden helye közül a legdöntőbbet. Javne volt a feledés ellen emelt erődít­mény. Ott mentették meg a hagyo­mányt, ott tanulmányozták, és ott for­málták olyanná, amely biztosította fo­lyamatos fennállását az eljövendő idők­ben. Nem ismerek semmit, ami tömö­rebben és elevenebben foglalná össze Javne korokon átnyúló hatalmát annál a ténynél, mint hogy miközben a pszi­chológus Freud, aki az öntudatlan ismétlés láncának kedvéért elvetette a „hagyomány láncát”, mint zsidó Freud még nagyon is értette és érzékelte an­nak a távoli eseménynek a jelentését. 1938 augusztusában, amikor az Anschluss nyomán éppen menekülőben volt bécsi Jeruzsáleméből, ösztönösen Javnéhoz nyúlt vissza világos vigaszpéldá­zatért, amelyet Anna Freudon át kül­dött a párizsi tizenötödik nemzetközi kongresszusra összegyűlt pszichoanali­tikus diaszpórának: „…a (zsidó) nemzet politikai balsorsa megtanította őket arra, hogy egyetlen megmaradt tulajdonukat, szent irataikat megfelelően értékeljék. Közvetle­nül azután, hogy Titus elpusztította a jeruzsálemi Templomot, Jochanán ben Zakkáj rabbi engedélyt kért, hogy Jabne-ban megnyithassa az első tóraisko­lát. Ettől kezdve a Szentírás és a vele való foglalkozás tartotta össze a szét­szórt népet.”7

Pontosan így. Annál is különösebb­nek tűnik ezért, hogy ama rettentő elő­rejelzést, miszerint a Tóra feledésbe merül majd, éppen azok tették, akik a jövő számára történő továbbhagyományozását megalapozták. Ők persze nem sejthették, hogy művük mennyire maradandó lesz majd. Amivel itt szem­besülünk, nem is annyira előrejelzés, mint inkább a feledés veszélyében for­gó Tórát illető saját egykorú félelmeik­nek a kivetülése. De hát mit is jelentett a Tóra Javne bölcsei számára? Mindent egybevetve, a Tanítás bőségesen magá­ba foglal történelmet is. Mégis, mint a rákövetkező vitákból nyomban kivilág­lik, félelmeik nem erre a „történelem­re” irányulnak, hanem a halachára, a Törvényre, ezt féltik a feledésbe merü­léstől. Hogy számukra mit illet elsőbb­ség, az világos: az elsődleges érték a halacháé. S valóban, egyedül a halacha értékrendszerét érintő történelem az, amit az emlékezet megőrzött. A többit tekintetbe sem vették, „elfeledték”.

HARMADIK SZÖVEG (Babilóniai Talmud, Szukah traktátus 20a):

„…kezdetben (a múltban), amikor fe­ledésbe ment a Tóra Izraeltől, fellépett Ezra Bábelből, és megalapította azt, és ismét feledésbe ment, és fellépett a bá­beli Hillél, és megalapította azt, és is­mét feledésbe ment, és felléptek Rabbi Chija és Fiai, és megalapították azt.”

A hagyomány tehát három alkalom­ról is tud, amikor a Tóra – egészében vagy részeiben – valósággal is feledés­be merült, majd helyre lett állítva. Az általános jelentés nyilvánvaló: amit a nép „elfeledett”, az bizonyos feltételek között visszaszerezhető. A felhozott há­rom példából az első a legismertebb és a legjelentősebb. Nechemja (Nehémiás) könyvének nyolcadik fejezetében Ezra egybegyűjti a népet Jeruzsálem­ben, a Vizek kapujánál, egy olyan ese­ményre, amelyet leginkább a nemzeti visszaemlékezés gyakorlatának hívhat­nánk. De mint minden kollektív anamnézis esetében, amit visszanyernek, az egyben át is alakul. A sátoros ünnep hét napja során Ezra és kísérői első íz­ben olvassák fel hangosan a Tóra teljes szövegét – a kifejezés itt Mózes öt könyvét jelenti – mint egyetlen folyama­tos „könyvet” (széfer), nyilvánosan, az egész nép előtt, miközben a leviták el­magyarázzák annak jelentését. Arról van itt szó, hogy a történelemben első ízben lett szent szöveg egy nép közös tulajdonává, s nem pusztán annak pap­jaié. Szentírás született. Exegézis szüle­tett. Az ókori Izrael vallása judaizmussá lett, és ezzel Javne lehetségessé vált.

V.

Mi nem a Vizek kapujánál, hanem Royaumont-ban gyűltünk egybe, s nem ter­helem Önöket tovább ősrégi szövegek­kel. Azért tártam őket Önök elé, hogy mintákként – igaz, hiányos mintákként – szolgáljanak a kollektív emlékezet mű­ködésére, a feledés válságára, a kollek­tív anamnézisre – mindezek egy jelleg­zetes hagyományon belül, ahol az emlé­kezés és feledés problémája mindig is kiemelkedő szerepet játszott. Szövege­ink vonatkoztatási terjedelme korláto­zott: nem fedhetik le a felejtés egész te­rületét. Nyilvánvalóan volt a felejtésnek olyan fajtája is, amelyet természeténél fogva forrásaink soha sem említenek, hiszen voltak olyan dolgok is, méghoz­zá hatalmas dolgok, amelyekről való­ban és végérvényesen megfeledkeztek. Hogy csak egyetlen példát említsek: mi­helyt a monoteizmus meggyökeresedett az ókori Izraelben, a pogány Közel-Kelet mitológiájának egész gazdag és félelmetes világa el lett fojtva és feledve, addig a mértékig, hogy az emlékezés nem őr­zött meg belőle egyebet, mint prófétai karikatúráját, a merő bálványimádást, a fából és kőből készült élettelen alakok előtti lebomlást.

Szövegeinket alkalmas mintáknak te­kintem, mert az általuk felvetődő té­mák túllépnek a zsidó összefüggése­ken, mivel a kollektív emlékezet és fe­lejtés fenomenológiája lényegileg azo­nos minden társadalmi csoportban, ha a részletek nagyfokú változatosságot mutatnak is. A múlt bizonyos alapele­mei – történetiek vagy mitikusak, gyak­ran mindkettő együtt – minden nép szá­mára „Tórává” válnak, szóbelivé vagy írottá, kanonizált, közös, konszenzust parancsoló tanítássá. S csak ha ez a „Tóra” „hagyománnyá” válik, csak ak­kor maradhat fenn. Minden csoport­nak, minden népnek megvan a maga halachája, mert a halacha nem „Tör­vény”, nem nomosz a szó alexandriai, végképp nem páli értelmében. A héber főnév a halach, „menni, járni” igéből származik, ezért a halacha – az ösvény, amin az ember halad, az Út, a „Tao” – a rítusok és hiedelmek mindazon összes­sége, ami egy népnek az identitás és cél érzését nyújtja. A múltnak csak azo­kat a mozzanatait adják tovább, ame­lyeket alakító erejűeknek vagy példaszerűeknek éreznek a népnek a jelen­ben megélt halachaja szempontjából. A „történelem” többi eleme, mintegy a szó betű szerinti értelmében, lemarad, s eltűnik az „út szélén”.

Bizonyos válságokkor a népek anamnézisre is képesek, noha nem a cso­port az, amelyik elindítja a folyamatot, hanem kiemelkedő egyénei vagy elitjei – az Ezrák és leviták, ha úgy tetszik. Minden „renaissance”, minden „refor­máció” gyakran egészen távoli múltig nyúl vissza, hogy ott elfeledett vagy semmibe vett elemeket derítsen fel, melyekkel hirtelen megérzi az azonos rezgésszámot, a beleérzés azonossá­gát, az egymásra ismerést. Valamennyi efféle visszaemlékezés természetesen elkerülhetetlenül át is alakítja a vissza­szerzett múltat valami újjá. Könyörtele­nül befeketíti a közbeeső múltat, fele­désre méltóvá változtatja. Mindeneset­re, ha teljesítménye nem ítéltetik tisza­virág életűvé, magának is hagyo­mánnyá kell lennie, mindazzal együtt, amivel ez jár.

Noha a modem történetírás azt a tévképzetet sugallja, hogy ő egyszerre mnémé és anamneszisz, valójában sem kollektív emlékezetnek, sem visszaemlékezésnek nem tekinthető a fent tárgyalt értelemben, hanem merő­ben új vállalkozás. Az általa szakadatla­nul előállított múlt alig felismerhető mindannak számára, ami még megma­radt a kollektív emlékezetből. Az a múlt, amit visszahoz, valóban elveszett múlt, de nem az, amiről úgy érezzük, hogy elvesztettük. Erről persze éppen eleget írtam a Zakhor-ban, nem szüksé­ges itt kifejtenem.

A modern történész leválása a cso­portjáról és annak emlékezetéről, nem egyszerre következett be? Amikor a 19. század történésze munkához látott, még mélyen gyökerezett népének orga­nikus életében s az általa is osztott össz-európai kultúrában, az utolsó simításokat, csiszolásokat végző, emléke­zetrestauráló munkásnak érezhette ma­gát. Nem annyira tudósnak és történet­írónak, mint inkább – s nem minden jo­gosultság nélkül – a történelem cselek­vő részesének tudta magát. Útja során azonban módszerei olyan anamnesziszre is képessé tették, amely messze túllépi csoportjának felfogóképességét. Vizsgálódásai számára az egész múlt megközelíthetővé vált, s e totális múlt kutatásának nem lehet ellenállni. A tu­dományos objektivitásra irányuló nö­vekvő vágya ugyanakkor megkövetelni tűnt tőle, hogy mind jobban távolodjék csoportjának eleven szükségleteitől, s valójában saját tárgyától. Visszatekint­ve, mindkét tendencia szinte elkerülhe­tetlennek látszik. így lett a történelem szakmává, független, mind lendülete­sebb száguldássá, míg végül Nietzsche fel nem állította a rosszindulatú daga­nat diagnózisát. Betegséggé lett, ami gyógyításként indult. S a sok hasonló közül ez csak az egyik.

A kérdés, amellyel fejtegetéseinket indítottuk – mekkora emlékezésre és mekkora feledésre van szükség – soha nem lesz megválaszolható magán a szaktudományon belülről, hiszen ez utóbbi nem az emlékezettel foglalko­zik. Ez nem jelenti, hogy a modem tör­ténetírás ne volna szelektív, csupán annyit jelent, hogy válogatási elveit bel­ső tényezők határozzák meg – a feltárt terület állapota, a bizonyítás koheren­ciája, a tárgyalás szerkezete. Elvileg te­kintve azonban, magának a szaktudo­mánynak a belső perspektívájából te­kintve, a múlt egyetlen aspektusa sem méltatlan a kutatásra és a publikálásra, beleértve az egészen rejtett, apró részleteket is. S ennek természetesen így is kell lennie. Hiszen ha a múlt megisme­résére törekszünk, ki szabhatná meg a priori, melyik tény az, amelyik értékte­len? Melyik gyakorló történésszel nem fordult még elő, hogy valami száraz és obskúrus monográfiában lelt rá arra a parányi, de életfontosságú láncszemre, amelyre átfogóbb témája miatt volt szüksége? A történész számára Isten valóban a részletekben lakik, noha az emlékezet tiltakozását nyújtja be az el­len, hogy a részletek válnak istenekké. Ebből a zsákutcából nincsen kiút, mert a lényeg valahol másutt rejlik.

Igazi problémánk az, hogy nekünk nincsen halachánk. Kafka vidéki em­beréhez hasonlóan vágyakozunk a Tör­vényre, de az immár nem megközelít­hető számunkra. Amit hosszú ideig a historicizmus válságának hívtak, csu­pán kultúránk, szellemi életünk válsá­gának egyik visszfénye volt. Ha a rossz­indulatú betegség valóban fennáll, for­rásait nem a történeti kutatásban kell keresnünk, hanem annak a halachá- nak az elvesztésében, amely tudja, mi az elsajátítandó, és mi a mögöttünk hagyandó, vagyis az értékeknek az a közössége, amely képessé tenne min­ket a történelem emlékezetté változta­tására. Ezt a történész egyedül nem ké­pes véghezvinni. Képes megírni a fe­lejtés egy eddig megíratlan történetét – ha így elöntöttem volna, egy rövid feje­zetét ma Önök elé tárhattam volna, de nem mondhatja meg nekünk, mit kell elfelejtenünk, mert ez a halacha kiváltsága.

Disszonáns epilógus

E késői órán hirtelen félbeszakítom magam, s azon elmélkedem, miért okoz ilyen szokatlan nehézséget ne­kem ennek az előadásnak a megírása, miért ez a szakadatlan küzdelem. Az idő sürgetése, a New Yorkból Párizsba való átkelés nem magyarázza meg ki­elégítően. Mint már oly sokszor megtet­tem, újra elismétlem magamban a kon­ferencia címét, s ekkor váratlanul – úgy érzem – rájöttem, miért. Vállalom a koc­kázatát, hogy nyilvánossá tegyem.

„A felejtés gyakorlata.” A cím elbű­völ, leheletnyi paradoxonával tantalu­szi kínokat okoz, talán parányit mester­kélt is, de biztosan eredeti. Ám túl ké­sőn figyelek csak föl arra, hogy valami egészen mélyen mindvégig berzenke­dett bennem ez a cím ellen. Egy belső hang azt suttogja: el tudsz képzelni egy efféle konferenciát Prágában vagy San­tiago de Chilében?

S legnagyobb aggodalmamra, azon kezdek tűnődni, hogy vajon – akaratla­nul és közvetve – nem járultam-e hozzá magam is e téma felmerüléséhez, amely most ilyen erős ellenérzéseket vált ki belőlem.

A Zakhor vége táján magamnak sajá­títottam ki Jorge Luis Borges Funes, az emlékező-jét – Luria emlékezőművé­szének regénybeli testvérét – a modem történetírás mértéktelenségének példá­zataként. Azóta arra lettem figyelmes, hogy némely olvasóm az egész könyvet úgy értette, mintha az a történelmi vál­lalkozás önmagában vett elvetése vol­na részemről, vagy mintha valamiféle nosztalgia volna a történeti megisme­rés premodern módja iránt. Természe­tesen semmi ilyesmi nem állt a szándé­komban, s gondom volt rá, hogy ezt nyíltan kifejezésre is juttassam. A Zakhor-ban az volt a célom, hogy éles kü­lönbséget tegyek a kollektív emlékezet és a történetírás között, s kétségtelenül az is, hogy hangsúlyozzam az utóbbi hipertrófiáját. Mindebből mit sem kívá­nok visszavonni. De egy olyan konfe­rencia esetében, amely „A feledés gya­korlata” címet viseli, a világosság ked­véért ennek az utóiratnak kiegészítés­képpen itt a helye.

A történetírás, emellett továbbra is kardoskodnom kell, nem pótolhatja a kollektív emlékezetet, továbbá annak jeleit sem mutathatja, hogy valamilyen alternatív hagyományt teremthetne, amelyben egy közösség osztozhatna. Ám a történeti hivatás lényegi méltósá­ga ettől még megmarad, s morális im­peratívusza számomra sürgetőbbnek tűnik, mint valaha. Mert abban a világ­ban, amelyben élünk, nem pusztán a kollektív emlékezet megfogyatkozása és a múlt tudatának hanyatlása a kér­dés, hanem a valamilyennek megma­radt emlékezeten elkövetett agresszív erőszak, a rögzített történeti emlékek szándékos elferdítése, mitologikus múltak koholása is a sötétség erőinek szolgálatában. A felejtés ügynökei el­len, a dokumentumok szétszaggatói, az emlékezet gyilkosai, az enciklopédiák átszerkesztői, a hallgatás összeesküvői ellen, mindazok ellen, akik Kundera emlékezetes képe szerint képesek fes­tékszóróval addig retusálni valakit egy fényképről, míg csak a kalapja marad – egyedül a történész állhat helyt, a té­nyek, bizonyítékok, tanúbizonyságok iránti szigorú szenvedélyével, melyek hivatásának központi elemei.

A helyzet tehát úgy fest, hogy nem tudjuk meghúzni a határt a túl sok tör­téneti kutatás és a túl kevés között, mi­vel önmagunkon túl nem rendelkezünk halachá-val. Ha ennyi a választásunk, én a „túl sok” mellett tenném le a voksot inkább, mint a „túl kevés” mellett, mert a felejtéstől való félelmem na­gyobb a túl sok emlékezéstől való félel­memnél. Hadd sokasodjanak tovább a múltról megismert tények halmai. Emelkedjék csak tovább a könyvek és monográfiák árja, még ha egyedül a szaktudósok olvassák is őket. Heverje­nek csak sok-sok könyvtár polcain az olvasatlan másolatok, ha valamelyiket elpusztítják vagy elköltöztetik, mások megmaradnak majd. így ha valaki szük­ségét látja, rátalálhat, hogy ez vagy az a személy élt, ezek vagy azok az esemé­nyek valóban megestek, ez az interpre­táció nem az egyetlen. S ha valakik egy­szer valamikor képesek lesznek egy új halachát kikovácsolni, lesz mit átrostál­niuk, és visszaszerzik, amire szükségük van.

Röviddel azelőtt, hogy elhagytam vol­na New Yorkot, Pierre Birnbaum bará­tom elküldte nekem a Le Monde egy oldalát, amely beszámol egy felmérés­ről azzal kapcsolatban, vajon bíróság elé kell-e állítani Klaus Barbie-t. A fő­kérdés a következőképpen hangzott: „Des deux mots suivants, oubli ou justice, quel est celui qui charactérise le mieux votre attitude face aux événements de cette période de la guerre et de l’Occupation?” (A következő két szó közül, felejtés vagy igazságosság, me­lyik jellemzi jobban az Ön hozzáállását a háború és a megszállás ezen idősza­kához?)8

Lehetséges volna, hogy az újságírók véletlenül valami fontosabba botlottak, mint amit talán felfogtak? Lehetséges, hogy a „felejtés” ellentéte nem is az „emlékezés”, hanem az igazságosság?

Tűnődéseimet nyugtalanságban és magányosan jegyeztem le. Lehet, hogy igen távol esnek e konferencia tervezői­nek elképzeléseitől. Ha így áll a hely­zet, látogassa meg őket hamar a Feledékenység Angyala.

Tatár György fordítása

Jegyzetek

1. A. R. Luria, The Man with a Shattered World, ford.: Lynn Solotaroff, Olivér Sacks előszavával (Cambridge, Mass., 1987), uő.: The Mind ofa Mnemonist, ford.: Lynn Solota­roff, Jerome Bruner előszavával (Cambridge, Mass., 1987).

2. Luria, The Mind of a Mnemonist, 67. o.

3. F. Nietzsche, A történelem hasznáról és ká­ráról, Budapest 1989, 28. o. (ford.: Tatár György).

4. Uo. 31. o.

5. Uo. 32. o.

6. Freud, Totem és tabu, Rossz közérzet a kul­túrában, és mindenekelőtt Mózes és az egy- istenhit. Lásd még a mindmostanáig eltűnt „metapszichológiai” szöveget 1915-ből, amely röviddel ezelőtt jelent meg Übertragungsneurosen: Ein bisher unbekanntes Manuskript címmel, ed. Ilse Grubrich-Simitis (Frankfurt 1985). Kétnyelvű kiadása: A Phylogenetic Fan- tasy, ford. Axel Hoffer és Peter T. Hoffer (Cambridge, Mass., 1987). A lamarckizmus kritikája általában, és Freud pszicho-lamarckizmusa különösen bőséges irodalmat sarjasztott. A leglényegesebb témákhoz lásd Stephen Jay Gould, Ontogeny and Phylogeny (Cambridge, Mass., 1977), 155-61. skk., vala­mint Frank J. Sulloway, Freud, Biologist of the Mind (New York 1979), 274. sk., 439. skk.

7. Freud, aki túl öreg és beteg volt már a rész­vételhez, csupán egy rövidke részt juttatott el Annához a Mózes, az ember és az egyistenhit című mű harmadik részéből („A szellemiség kiteljesítése”), amely az általunk idézett mon­datokat tartalmazza. Lásd Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse und Imago, 24 (1939), 6-9. o., valamint a kongresszus prog­ramját: Korrespondenzblatt (uo. 363. sk.). A magyar idézet helye: S. Freud, Mózes, Buda­pest 1987, 178. o. (ford. F. Ozorai Gizella).

8 Le Monde, 1987. május 2., 9. o.

* Részletek a szerző „Zakhor: Emlékezz!”cím­mel a téli könyvvásárra, az Osiris Kiadónál megjelenő könyvéből, mely a Haraszti György által szerkesztett Judaisztika sorozatban jelenik meg. Az itt közölt részlet előadásként hang­zott el 1987. június 3-án, Royaumont-ban.