WROCLAW – A terepszín levétele

WROCLAW

A káderhiány ellenére a wroclawi zsi­dó iskola élére sikerült helyi erőt találni: Lucyna Rojzen ahhoz a rendkívül cse­kély létszámú csoporthoz tartozik, amelynek tagjai 1968 után is vállalták zsidóságukat, mégis szakmai karriert fu­tottak be. A zsidó iskola jelenlegi igazgatónője 1997-ig középiskolai tanár volt. Ebben az évben indult meg az is­kola szervezése, a kiszemelt épület rendbehozatala, a tanárok és a vállalko­zó kedvű szülök verbuválása. Az egyko­ri zsidó utcában fekvő épület (amely úgy öleli körül a zsinagógát, mint ná­lunk a Hegedűs Gyula utcában) az egy­kori zsidó közösségé volt. Néhány éve sikerült egy részét a várostól visszavere­kedni – a zsinagógával együtt, amelyet a nagy antiszemita kampány után, 1970-ben szintén államosítottak. Jó eszten­deje láttak neki a templom felújításá­nak – alighanem hónapokkal az összedőlés előtt. A zsinagógát körül­vevő masszív háztömb nagyobb részét magánlakások foglalják el, kisebb része üresen, elhagyatottan áll. Az üresen álló részbe költözött be 1998-ban az iskola.

A jelenleg két osztállyal működő isko­la alig néhány helyiséget foglal el a hatal­mas épülettömbből: ezt a részt újíttatta föl és rendezte be iskolának a Lauder Alapítvány. Az első és második osztály­ban tanuló 28 gyereknek ez elegendő, és még elfér itt a szeptembertől induló har­madik évfolyam is, de a további növeke­dés ebben a néhány szobában már nem lehetséges, és a bővítés is csak középtá­von megoldás, mert az épületben a ma­gánlakások gátat szabnak a terjeszke­désnek. Márpedig a következő évfolya­mok utánpótlása is biztosítottnak látszik.

Mivel jelenleg 3-4 éves gyerekek szülei is jelentkeznek: a megfelelő időben majd az ő gyereküket is vegyék föl az iskolába Az iskola népszerű, a varsóihoz hasonló okok miatt: kisebb osztálylétszám, jobb felszereltség, elsőtől folyó angoloktatás. A tanárok – a pesti Lauder-iskola elemijé­hez hasonlóan – délutánig foglalkoznak a gyerekekkel. Tánc, ének, színházasdi, számítógépezés a választék a napközi­sek számára. Mindez bennfoglaltatik a havi százdolláros tandíjban. Az igazga­tónő 12 osztályos tanintézetről álmodik, de erre csak akkor van reménye, ha a zsidó közösség visszakapja egykori isko­láját, amelyben jelenleg fogyatékos gye­rekek otthona működik.

A csöpp iskola diákjainak fele zsidó, de ők sem mind a közösség nyilvántar­tott tagjainak gyermekei. Hogy miért? Ta­lán a durva asszimilációs kényszer követ­keztében: a közösségnek természetesen csak zsidó tagja lehet, de a zsidó iskolá­ba járó gyerek apja nyugodtan mondhat­ja magáról, hogy ő katolikus, aki csupán jó oktatást kíván adni gyermekének. Az­tán majd egy őszinte pillanatban meg­súgja az egyik tanárnak, hogy az ő csa­ládjuk is… De ezt el ne árulja senkinek!

*

Ismét Varsó. Az amerikai Yale Reisner, a varsói Zsidó Történeti Intézet munkatársa eltakarítja a papírhegyeket az egyik székről, hogy le tudjak ülni. Yale-nek és két lengyel munkatársának az a feladata, hogy bárkinek rendelkezésé­re álljon, aki egykori lengyelországi zsi­dó rokonairól, felmenőiről szeretne vala­mit megtudni. Az alapítvány által finan­szírozott háromfős team eredetileg az amerikai érdeklődők kiszolgálására alakult meg, akik körében manapság igen nagy divat a családfakutatás. Az ameri­kai érdeklődők mellett azonban hamarosan megjelentek a lengyelországiak is, akik eltűnt hozzátartozóikat vagy éppen saját gyökereiket keresték. Néha több nemzedéken átívelő asszimilációnak próbál véget vetni egy-egy „ügyfél”. Yale meghökkentő történeteket mesél.

Egy nap köztiszteletben álló lengyel tá­bornok volt a vendége. Elmesélte törté­netét. Zsidó családban született. Fiatal fiú volt, amikor a németek lerohanták Lengyelországot. Szüleitől, testvéreitől elszakadva sikerült átszöknie a szovjet oldalra, ahol azonnal beállt katonának. Hamis lengyel nevet, hamis születési adatokat mondott be – zsidósága miatt többé ne legyen baja. A háború poklá­ban nemigen nyílt mód az adatok el­lenőrzésére, a fiút azonnal a frontra küld­ték. Végigharcolta a háborút, amelyet 1945 májusában Berlinben fejezett be, számos kitüntetéssel a mellén, magas katonai rangban. Kitalált lengyel nevén, kitalált lengyel identitásával átvette őt az újonnan alakuló kommunista lengyel hadsereg, ahol – ragyogó előéletével, ki­tűnő káderként – egészen a tábornoki rangig vitte. Rokonai után azonban nem mert tudakozódni, mert akkor kiderült volna származása, eltitkolt előélete. A so­rozatos antiszemita kampányok, melyek során számos bajtársa kényszerült el­hagyni az országot, őt nem érintették, mert eredeti nevéről, családjáról egy lé­leknek sem szólt így élt le fél évszáza­dot Az 1990 után megváltozott világban aztán úgy érezte, a prés, ami eddig szorí­totta, már nem fojtogatja annyira. Sza­baddá vált a világ, a zsidóság már nem tabu, és ő egyébként is nyugdíjas, akinek a hivatalosság már nem tud ártani. Besé­tált hát Yale irodájába, és megkérte, pró­bálja kideríteni, mi történt háború előtti családjával. Az eltűnt hozzátartozók sor­sát nem sikerült kideríteni, de hosszas kutatás után rábukkantak egy családi fényképre, amit átadtak a tábornoknak, aki kezében a fotóval sírva fakadt.

Havonta mintegy százan kopogtatnak be Yale szobájába, ennél több levelet, telefonhívást, e-mailt kap a világ min­den sarkából. Az ilyen és hasonló törté­netek erősítik benne azt a tudatot, hogy nem hiába dolgozik.