Weinstock, halottai között

(részletek)

Mostohaanyám, ó igen!, az ájtatos imádkozók közül való volt. Attól a kegyetlen édességgel emlékezetembe vésődött naptól fogva, hogy sorban második elhalálozott férjének házából kiköltözött, és átlépte egykor boldog családi fészkünk küszöbét – melyre csak apám könyörgése bírta rá, szegény apámé, kinek sovány képzeletét beoltottam a fiatal fiú várható szenvedéseivel, aki nemcsak anyját, hanem egyszerre barátait is elvesztené kiszakítva megszokott életteréből -, egy sarokba fészkelte magát, kis fekete német-héber imádságos könyvét, hogy minden kín­zója jól láthassa, annál a lapnál fölnyitva, melynek tetején, dőlt betűkkel ez állt: „Morgensgebet einer unglücklichen Ehefrau” – Boldogtalan feleség reggeli imája.

Addig ismeretlen volt számomra a zsidó vallás – és maga az Isteni akarat – képlékenysége, hogy milyen készségesen idomulhat egyéni vágyaink, céljaink emberi méreteihez. A szememet mostohaanyám nyitotta föl, aki naponta – sőt, napjában többször is – az örök följebbvalóhoz, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéhez küldte sanyarú sorsát panaszoló sötét fohászait amint szegény apám kitette lábát a lakásból, nyomában az ő nyafogó, kaffogó, pedigrés angol foxterrierjével. Szitkaival, fojtott hangú átkozódásaival kínzott, míg a könnyek meg nem szabadítottak látványától, hogy én, én az elvetemült kis bajkeverő szakítottam el ármányaimmal eme­letes, két hálószobás városi palotájától, a La Guardia Repülőtér előkelő szomszédságából.

Majd egyszerre térdre borult előttem, karjaival gúzsba szorította tehetetlen lábaimat, és arcának szeplővel borított ereszén bőven patakzó könnyek mögül kérlelni, könyörögni kezdett – eszelős kínzó a rabot -, hogy apám előtt hallgassak, egyetlen szót se ejtsek a történtekről… És én hallgattam. Mindent magamba zártam, vállaltam az önkéntes megkukulást az előtt az ember előtt, akit apámnak neveztem, s aki, egyre világosabbá vált, az áruló archetipikus szerepét játssza életemben. Féltettem beteg szívét, és féltem az árva­házat, melynek kapui egyre szélesebbre tárultak gyermeki képzeletem előtt: nem akartam elveszíteni mindent.

Mostohaanyám nem féltette őt: mire apám visszatért a Szőrme Negyedből a kis lihegő, loncsos szőrku­paccal, visszatornázta magát hideglelős őrületébe, hova néhány perc múltán apa is követte céklavörös arccal, egy veszett kutya habzó szájával rohangált föl-alá a lakásban érthetetlen jiddis szitkokat hörögve, tehetetlen dühétől re­megve. Emlékszem, milyen görcsösen kapaszkodtam nadrágszárába ballasztként, hogy fékezzem futását a leg­rosszabb felé.

Mikor végül elfáradtak, kimerültek a lehetetlen és értel­metlen küzdelemben – mostohaanyám ilyenkor kedvenc sarkába húzódott vissza, kedvenc, célzatos imáját lapozgatni, apám pedig kölnivizes zsebkendővel törölgette nyálpecsétes ajkait -, már késő volt. Egy-két nap múltán Dr. Leon Werhter kardiológus rendelőjében néztem meredten, egy ti­zenegy éves szűkölő rémületével, az apám lecsupaszított mellkasára és lába szárára rögzített dróterdőt, mely az elektrokardiográf skáláján morzézta vissza homályos balsejtel­meit.

Üveges tekintettel figyeltem a kijelzőn fölépülő és egymásba következő piramisokat, tűhegyes jégkúpokat, egyeneseket és dőltvonalakat, melyek elektronikus szenvtelenséggel adták tudtul apám négykamrás életszervének egyre gyengülő jeleit.

„Nem tipikus szívinfarktus, de egyre súlyosabb működési zavarok” – hangzott az ítélet, s húsz perc múlva már otthon voltunk, ahol szipogó, kezeit tördelő mostohaanyám lefek­tette a beteget, s ágya mellé húzódva mániákusan lapozni kezdte kis fekete imakönyvét, míg meg nem lelte, amit ke­resett: a Frissen elözvegyült özvegy imáját.

Onnantól kezdve, egészen középiskolás koromig, minden éjszakát a közelítő halál követének hittem, a félelem haj­nalonként kiűzött ágyamból, űzött a sötét lakáson keresztül a szülői hálószoba ajtajáig, ahol apám lélegzetének szagga­tott ritmusát hallgattam: még nem akkreditálták a követet.

*

Az első nő, akit megcsókoltam, Harriet Lieberman volt, ködös Brooklyn keleti negyedéből. 1964-ben történ. Egy fedetlen műjégpályán pillantottam meg először Lakewood, New Yerseyben, ahol szüleim szokásos egyheti téli szabadságukat töltötték egy szállóban, melynek visszatérő közönsége főképpen kikapcsolódásra vágyó csúzos, köszvényes, cukorbajtól nyúzott, angina pectorisos boldog-boldogtalanokból verbuválódott. Egy napon apám, mit sem törődve mostohaanyám monoton kárálásával, bősz tirádákba csapó aggodalmaskodó dohogásával, karon fogott és elvitt – kiragadva önmagát is a kultúrszorongás és koleszterintúltengés eme újvilági Varázshegyének las­sanként tébollyá fokozódó unalmából – az egyetlen helyre, mely 65 alatt és normál vérnyomás mellett némi szórakozást Ígért a környéken.

Ott, miközben tizennégy éves férfiasságom minden ere­jével szánalmasan remegő bokáim meglepő Ficamtáncán igyekeztem úrrá lenni, s kínzó gyomorfájdalmat imitáló görnyedtséggel kecmeregtem előre a pálya külső körén; ott, a fehéren szikrázó jégen pillantottam meg rövid bíborszínű szoknyájában, s szorosan felsőtestére tapadó sportgar­bójában – mely alatt mint két hőlégballon feszültek koraéret­ten duzzadó mellei – Harriet Liebermant, amint nyaktörő sebességgel szelte a fagyott világot. Anyja, özvegy Liebermanné, apám régi vásárlója éber kotlósként tötyögött utána a tömegben.

– Gnädige Frau Lieberman – rikoltotta apám, átrángatva a pálya szemközti felére, ahol kínos imbolygással csókoltam meg az idős hölgy kezét – micsoda öröm (simcha, így mondta), hogy itt látom! Ugye emlékszik még rám? Weinstock, Heinz Weinstock, nálam vette néhány éve azt a gyönyörűséges fekete breitschwanz nercét., aminek az óhazában sincsen páija. Ez itt az én fiam, Martin. Ó, most látom csak, micsoda szépséges lánya van. Isten áldása a kis tüneményen, Isten áldása.

Milka Lieberman emlékezett – hogyan is ne em­lékezett volna? -, s hamarosan arra is fény derült, apám legnagyobb örömére, hogy anya és lánya ugyanabban a Sunnyside Hotelben szálltak meg, ahová mi temetkeztünk szüleimmel – újvilági Davosba, szanatóriumi lábadozók közé – a világ zavaros tekintete elöl. Már azon az estén, apám fortélyos közbenjárására, ott szorongtunk egy asztalnál Liebermannékkal, mely a következő három napon tantaloszi kínjaim színhelyévé vált: minden más látványra vakon, elhomályosuló tekintettel, sültnémán sütkéreztem Harriet duzzadt teliholdjainak felém bólogató fényében.

Utolsó este azután – töprengésre késztetve egynémely csoda kézzelfogható természetéről a későbbiekben – Harriet rám borult csókjaival a felvonó mögötti szűk fordulóban. így történt, hogy, zsebemben telefonszámának sietősen papírra vetett misztikus számkombinációjával, addig ismeretlen ön­tudattal léptem át Washington Heights-i lakásunk küszöbét, és léptem be a gyerekkort a kamaszkortól elválasztó titokza­tos ajtón egyetlen évvel a bár micva után – mely engem, Martin Weinstockot rituálisan is férfivé nyilvánított-, s túl a beavatási szertartáson, melynek neve ősidők óta egy: a nő.

*

Elvakultan, szinte vallásos megszállottsággal vetettem magam friss szenvedélyem után. Mit számított akkor apám aggodalmaskodó gajdolása, és mostohaanyám beszédes hallgatása, mely mögött, titkon, az a remény bu­jkált, hogy egy napon szerelmi dühöm áldozatává leszek! Bizonyára nem a választ kereste az a fehér fiú, aki szombat esténként, egyedül a feketék és hispaniolák vészt jósló tömegében, fölszállt a New Lots Avenue-i állomáson Brooklyn hírhedten legveszélyesebb buszjáratára, hogy nem sokkal később ott pihegjen mamlaszul, kábán a New Lots Avenue 228-as számú házának 14F feliratú csengője előtt, melynek kis háromszögletű nyomókáján úgy ragyogott a Lieberman név, mint egy Szent Grál-libidó.

Abban az időben minden kamasz, aki a nyugati kultúrkör­ben tengette tízes éveit, a Beatles popimáját, az „I want to hold your hand” (Szeretném megfogni a kezed) kezdetű slágert dúdolta félhangosan az utcákon:

Hey, hey, I’ ll tell you somethin’

I think you’ll understand

Well you have got that somethin

I wanna hold your hand

I wanna hold your haaaaaaand

I wanna hold your hand.

Én azonban egyáltalán nem á kezeit szerettem volna megfogni Harriet Liebermannak. Ó, azok a dúsan rengő, búsan belémbólogató, tejszagú virágot termő, duzzadtan hívogató, remekbeszabott, hús-vér emlők, szememet kápráztató, bőtermő bimbók! Hétről-hétre ismétlődő kínzatásom visszatérő képe: miután anyja eltűnt a porondról, dühödt rohammal az ebédlő falának szorítom Harriettet, s miközben haragos kígyóként tekergő nyelvemet torkának réséig préselem, rémülten kapaszkodom – mint fuldokló tengeri utas a felszínen lebegő mentőövbe – óriási méretű melltartója acélkeretes sáncába.

S mi volt az eredmény? Tizedmásodpercnyi tapintás, ér­zéki csalódás – „ipi-apacs-tapi”, ahogy akkoriban nevezték -, valóságosnak alig nevezhető érintése a hideg poliészter buroknak, s egy hevületemet vastagon odakozmáló rendreu­tasítás, hogy „várj, még ne!”. Végül, leforrázva, meg­szégyenülve, utolsó pisla reménysugárként, hogy valamiképp közelebb juthatok vágyaim páros szervéhez, egy szomorú vasárnap délután elhívtam Harriettet a Washington Heights-i lakásunkhoz közeli Highbridge Atlétikai Sport- centrum uszodájába. Az elgondolás lényege az volt, hogy Harriet, a teste különböző nyílásain és kitüremkedésein be és körbefolyó üde, csiklandó víz által felborzolt érzékekkel, megpillantva engem a feszes fürdőnadrágban – melyet belül­ről szuszpenzor bélelt ravaszul -, végül beadja a derekát szüleim remélhetőleg üres kéglijében. (Apám és mosto­haanyám vasárnaponként rendszerint temetésre mentek.)

Úgy is ment minden, mint a karikacsapás. Harriet levendulakék bikiniben jelent meg a női öltöző ajtajában, melynek felsőrésze a megsarkantyúzott képzeletem által odaálmodottnál is Ígéretesebb és súlyosabban ringó idomokat fogott közre. Megbűvölten álltam, lestem mozdu­latait, hipnotikus ragadozó kéjesen borzongó áldozataként – Harriet láthatólag elszánta magát erotikus leigázásom végső, összevont hadműveletére. Apró, pipiskedő léptekkel az ugródeszkához tipegett, majd, végső erődemonstrációként, egy végtelenül hosszúnak tetsző percre megállt lábujjhegyen és billegni kezdett a szélén, miközben mellei finoman ráz­kódtak a kupola alatti szűrt fényben. Összeforrt szájjal figyeltem a medencéből.

Végül, mikor egész lényem egyetlen fájdalmasan lüktető húsdarabbá zsugorodott, lágyan a levegőbe emelkedett, egy hattyú kecsességével ott lebegett egy tűnő pillanatig, majd habtestű Aphroditéként – legalábbis úgy tűnt akkor, rövidlátó, víziszonyos szemeim káprázatában – eltűnt a feszes, hűs vízfelszín alatt.

Vártam, lélegzetvisszafojtva vártam, hajszálnyira életem első valóságos orgazmusától, hogy Harriet Lieberman delfinteste fölvetődjék a habokból az üd­vözölt fénybe. Könyörtelen rabtartóm kívánatos, dombor­művű teste helyett azonban – a medence körül állók leg­nagyobb mulatságára – két penészfehér, hátborzongatóan ismerős formájú, kúp alakú szivacspárna tört fel a mélyből zubogva, s bókolt, bukdácsolt a pezsgés, gyűrűzés lankadtával, mint két dióhéjladik a csendesedő vízfelszínen.

A várakozás bódulatában, a remény kővé meredt szob­raként, én fogtam föl utolsóként a történteket. A homályos balsejtelemből lassanként szárnyat bontó szégyen, s az elárvult-elárultság már ismerős érzésének szivárvány­játékában egyszer csak megértettem: Harriet Lieberman mellei táncolnak a vízen, tőlem karnyújtásnyira.

Sz. Stein Imre fordítása