We want Messiah now*
„Ha megfeledkeznél arról, hogy zsidó vagy, egy keresztény majd emlékeztet rá.” A háború utáni, illetve a holocaust utáni szlovákiai zsidó kultúráról – amelyben igen jelentékeny volt és ma is meghatározó jelenség az asszimiláció – valószínűleg nem gondolkodhatunk anélkül, hogy eszünkbe ne idéznénk a fenti mondatot. De miként gondolkodhatnék róla én? Sok szlovák írótársam, akik – noha félzsidók – nem akarják, hogy zsidó íróként aposztrofálják őket, a fenti mondást némiképp módosítva hányhatnák a szememre: „Ha megfeledkezel róla, hogy zsidó vagy, egy zsidó majd emlékeztet rá.”
Zsidó ismerőseim és barátaim – szlovák írók – fanyalgása az önkéntes asszimilációnak abból a hagyományából táplálkozik, amely szerint az egyénnek mint szabad embernek elvitathatatlan joga van önnön identitása megválasztásához. Ennek vágyát még a holocaust tapasztalata sem ingatta meg, annak ellenére, hogy a transzportok összeállításában semmiféle szerepet nem játszott az, miként gondolkodtak magukról maguk a zsidók. (Mesélik, hogy sokan – és meglepő módon nem azok a frissiben kikeresztelkedettek, akik ezzel akarták megúszni, hogy az üldöztetés óriásgépezetének fogaskerekei elnyeljék őket, hanem a kereszténynek született zsidók, akiknek felmenői már réges-rég kikeresztelkedtek – a szó szoros értelmében tiltakoztak, és külön vagonokat meg egyéb privilégiumokat követeltek maguknak.)
Sokkal jobban meglep, hogy az asszimilációba mint végleges megoldásba (Endlösung) vetett hitet nem foszlatta szét az ötvenes évek elejének ugyancsak meghatározó eseménye, s itt a CSKP KB főtitkárának, Rudolf Slánskynak a perére gondolok.
Slánsky 1945-től (csoportjának a moszkvai emigrációból való visszatérésétől) 1951-ig töltötte be a kommunista párt vezéri funkcióját. Ekkor aztán először elmozdították tisztségéből, és megválasztották a Csehszlovák Szocialista Köztársaság miniszterelnök-helyettesévé, majd lecsukták, elítélték és kivégezték. Slánsky minden kétséget kizáróan vallástalan asszimiláns volt, meggyőződéses kommunista, a sztálinizmus időszakának sikeres apparatcsikja. Vele együtt perbe fogott és kivégzett elvtársaihoz hasonlóan őt is – érthetően – zsidó származása, nem pedig tényleges gondolatai és tettei miatt végezték ki.
Őszintén szólva, ha Slánskyékat egy demokratikus társadalomban, független bírák ítélték volna el a sajnálatos módon sikeres 1948-as kommunista puccs előkészítése és végrehajtása meg a kommunista hatalmi monopólium könyörtelen megvalósítása miatt, kétségtelenül sok-sok évtizednyi szabadságvesztést érdemeltek volna (halálbüntetést azonban nem). Csakhogy e perben a tegnapi elvtársak a vádat nem Slánsky valódi gondolataira és tetteire alapozták, melyek egyébként kétségtelenül a kommunisták malmára hatották a vizet. Máskülönben a kommunista bíróságnak minden valószínűség szerint nemcsak hogy fel kellett volna őt mentenie, hanem a legmagasabb állami kitüntetést kellett volna Slánskynak adományoznia. A vádat természetszerűleg fiktív gondolatokra és tettekre alapozták: Slánsky Achilles-sarkát megcélozva az egykori főtitkárt egy állítólagos cionista összeesküvés előkészítésében találták bűnösnek.
Ha tehát szlovák zsidó írótársaim óvakodnak ma műveiket a diaszpórában élő zsidó írók műhelyéből kikerülő termékeiként aposztrofálni, ennek egyebek közt az az oka, hogy azt szeretnék, ha – a Slánsky-féle esettel ellentétben – az olvasók és az irodalomkritika valóságos irodalmi alkotásaikat és irodalmi tetteiket értékelné, nem pedig zsidó származásukat firtatná, ami egy látensen antiszemita hangoltságú társadalomban szükségszerűen előítéletek mellékzöngéjét pendíti meg. Abban az esetben, ha munkájukban a zsidó téma még jelzésszerűen sem jelenik meg saját maguk számára elegendő érvnek tűnik ahhoz, hogy mások szemében úgy jelenhessenek meg, mint akik megszabadultak a beléjük ivódott faji élmények terhétől.
Ami engem illet, eleinte verseket írtam (A tűztől a tűzvészig című kötetem 1982-ben jelent meg). Amikor a verseken töprengtem, nem jutott eszembe, hogy a zsidóságomon gondolkozzam. Amikor aztán a zsidóságról kezdtem gondolkodni, áttértem a verses tragigroteszk dialógus formára (A Don Quijote a pokolban című könyvem 1989-ben látott napvilágot). Így jutottam el végül a prózához, az elbeszélésekhez. 1984-ben, a verseskötet és a tragigroteszk közti időszakban Goethe Faustja kultúrfilozófiai elemzésének szenteltem magam (1983-ban publikáltam A világ Goethe szerint című kötetet).
A zsidósághoz (először mint egzisztenciális kérdéshez) akkor jutottam el, amikor komolyabban kezdtem vizsgálgatni zsidóságomnak az évek során egyre sokasodó traumáit. Vagyis egyszerűen szólva, eljutottam saját identitásom problémájához. Érzékenyebb kortársaim, akik Csehszlovákia 1968-as megszállását követően kezdtek eszmélni, kivétel nélkül feltették a „ki vagyok én?” kérdését: szlovákiai szlovákok, szlovákiai magyarok, szlovák zsidók és szlovákiai németek. (Sajnos nincsen semmilyen információm a szlovák roma értelmiség köreiben zajlott beszélgetésekről.) S minthogy az idő tájt legsajátabb módon a szépirodalomban tudtam kifejezni magamat, önazonosságom problémáját is irodalmi formában jelenítettem meg. Első elbeszélésem megjelenésétől fogva (az 1988-ban írott, A halál hamburgere című novella), mind gyakrabban és intenzívebben zsidó önazonosságomnak a kommunista rezsim keretei között megélt problémájára összpontosítottam, és mindinkább a rezsimmel való szembenállásom került előtérbe.
1989 elején Milan Simecka barátomnak átadtam egy kéziratot a Fragment K szamizdat folyóirat számára. A kézirat a Nem merek félni címet viselte, s azonos címet viselő befejező novellája egy Szlovákiában élő fiatal zsidó gondolkodás- és érzelemvilágát tárta fel, aki ama a kérdésre kereste a választ, ki is ő valójában. Az írásnak a Rossz úr jó tanácsadója című középső részében a főhős léthelyzetét azzal tettem bonyolultabbá, hogy félzsidóként ábrázoltam (anyja zsidó származású volt, apja plédig katolikus szlovák). Ráadásul, hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, megemlítettem, hogy az anya a II. világháború idején kikeresztelkedett és evangélikussá lett. Az apa és az anya már lelkes kommunista párttagként ismerkedett meg egymással. Az öt „baráti hadsereg” 68-as megszállását követő időszakban főhősöm apját úgy mutattam be, mint akit a kommunista pártból állítólagos ellenforradalmisága miatt kizártak. A meggyőződéses kommunista, aki őszintén hitt a kommunizmus világméretű győzelmében, a pártból való kizárása után súlyos pszichózisba esik, úgy érezve, hogy igazságtalanul megfosztották attól a lehetőségtől, hogy részese lehessen az emberiség – úgymond – leghaladóbb részével karöltve eme óriási győzelemnek. A sértettség érzéséhez később üldözési mánia társult, az apa attól félt, hogy elvtársai megmérgezik. Ettől végképp összeomlott, s egy időre a bolondokházába került.
A kéziratot 1989 nyarán lestencilezték. A kötést és a terjesztést az év végére tervezték. Azonban 1989 novemberében a kommunizmus építménye Csehszlovákiában összeomlott, és ami feltárult, az nem az alap volt, hanem az az űr, amit a felépítmény évtizedeken át eltakart. A kommunizmus összeomlása után, a fordulat eufórikus légkörében látszólag értelmüket vesztették az én emigrációt fontolgató gondolataim is, ugyancsak szükségtelenné vált kéziratom szamizdat kiadása, hiszen azt lehetett gondolni, ettől kezdve már legálisan is megjelenhetnek könyvek, tartalmuktól függetlenül. A kézirat végül 1990 nyarán látott napvilágot az akkor már legálisan megjelenő Fragment K folyóirat könyvsorozatának első köteteként.
1991-ben három elbeszélést írtam. Valamennyinek képzeletbeli kortársam, egy David Goldberg nevű félzsidó fiú (apja zsidó, anyja szlovák) volt a főhőse. Mindhárom elbeszélés megjelent folyóiratban, és meglepetésemre kettőt magyar íróbarátaim a Kalligram című folyóiratban is közöltek (1993, 1995).
Kétségtelen, hogy őket is, mint minden érzékenyebb, kisebbségben élő emberi lényt, kínozza saját önazonosságuk problémája. Noha ők, tőlünk, szlovák zsidóktól eltérően anyanemzetük közelében élnek. Bár más állam keretei között, de azzal közeli szomszédságban, hátukat anyanemzetük szuverén állama hátának vetve.
A sokasodó események nyomására fokozatosan felhagytam az irodalommal. Egy ideig még csak nem is olvastam szépirodalmat, sőt zenét sem hallgattam. Ez idő tájt főleg politizáltam. Eleinte amatőrként, mint a nyilvánosság az erőszak ellen elnevezésű kommunistaellenes mozgalom alapító tagja és a mozgalom koordinációs központjának tagja. Közülünk, nem kommunisták közül, akkortájt senkinek sem volt praxisa a hatalomgyakorlásban. Hogyan is lehetett volna, amikor a kommunisták mindent megtettek azért, hogy ne is tehessünk szert effélére. Később mégis hivatásos politikussá lettem: Václav Havel pozsonyi köztársasági elnöki irodájának helyettes vezetőjeként, majd 1992 áprilisától a föderáció felbomlásáig vezetőjeként dolgoztam.
1993-ban politikai esszéket írtam, amelyek 1994-ben jelentek meg A kommunizmus bukása Szlovákiában címmel. 1994-ben ismét a hivatásos politika mezejére léptem állami tisztviselőként, mint a miniszterelnök tanácsadója Jozef Moravcík nagykoalíciójában. Miután Vladimír Meciar harmadszor tért vissza a hatalomba (1994 decemberében), azt ajánlották, hogy szívódjak fel a magánvállalkozói szférában. De amellett, hogy megismertem a professzionális pénzcsinálás számomra totálisan íj világát, valamiféle önvédelmi gesztusként 1996-ban írtam egy új könyvet is, amely politikai esszéket közölt Szlovákia: merre a kommunizmustól? címmel. Minek tagadnám, mindkét könyv egyszerűen azért született meg, mert létfeltételeim radikálisan megváltoztak (a kommunizmus megbukott, majd felbomlott a cseh-szlovák koalíció, elbukott a novemberi fordulat nyomán létrejött államrend, amellyel lelkileg is azonosultam, s amellyel nyilvánosan is közösséget vállaltam). Emiatt ismét meg kellett fogalmaznom, ki is vagyok valójában. Úgy éreztem, hogy ha nem kezdek el azonnal és behatóan ezzel a kérdéssel foglalkozni, elnyel a sehonnan sehová sem tartó kaotikus mozgás áramlata. így hát az önazonosság témája jelen van – még ha áttételesen is – e két könyvben is.
Hogy összefoglaljam, a holocaust után született szlovák zsidó vagyok, aki (a maga számára sem egészen érthető okból, hiszen a kommunista éráiban ez nemhogy pénzt és dicsőséget nem, de törvényszerűen csak bejt hozott) eddigi életében Irodalmi szövegeket is írt, amelyek – hogy is lehetne másként – saját létproblémáira adott válaszok is voltak. Nem tudom, hogy ez önmagában elegendőd ahhoz, hogy úgy aposztrofáljanak, mint a zsidó diaszpóra irodalmának egyik képviselőjét (az én esetemben ez Szlovákia területével és történelmével összefonódott zsidó irodalmat jelent). Ugyanígy problémát okoz számomra az is, hogy egyértelműen írónak nevezzem magam.
Az író szerintem az, ciki irodalmi szövegeket hoz létre, nem pedig az, aki ilyen-olyan szövegeket ír vagy szándékozik írni. Én az utóbb négy évben a szépirodalomhoz (s nemcsak az íráshoz, hanem az olvasáshoz) hozzá sem jutottam. Ezért mondtam nemet Krasztev Péternek, akit csak telefonhangjáról ismerek, s aki egész jó angolsággal igyekezett makacsul rávenni, hogy írjak valami irodalmi esszéfélét a szlovákiai zsidó irodalomról a magam szemszögéből. Azt a megoldást választottam, hogy elküldtem néhány korábbi novellámat. A telefonhang azonban nem hagyott nyugton, egyre nagyobb nyomást gyakorolt rám, ami végül, magam sem tudom, miért, egy idő után váratlanul találkozott egy sürgető benső szükséglettel, hogy újra írjak valami olyasmit, ami irodalminak nevezhető.
Mindez után a nagyjából négy év után egy óvatlan pillanatban ismét leültem novellát írni. A novella szerencsére még nincsen kész. Ha ez a körülmény nem állna fenn, azaz ha még nem csupán nyers vázlat volna, ez a szöveg sem született volna meg, bár ettől még nem dőlne össze a világ. Mindenesetre őszinte köszönettel tartozom érte Krasztev Péternek. Azt, hogy az olvasók is hálásak lesznek-e e szövegért, persze nem garantálhatom.
Az én (holocaust utáni) közép-európai zsidó kisebbségi írónemzedékem, véleményem szerint, a kommunizmus és a kommunizmus utáni társadalom élettapasztalatának élményével gazdagíthatja az egyetemes zsidó irodalmat. A holocaust élménye a modem zsidó irodalom minden ágában jelen van (az amerikai szerzőktől kezdve az izraeliekig), még ha az USA zsidó íróinak, amennyiben nem a háború utáni emigrációhoz tartoztak, nem is volt lehetőségük közvetlenül megtapasztalni és belülről átélni a holocaustot. Ezzel természetszerűleg nem kívánom megkérdőjelezni az írónak azt a jogát, hogy a Marson zajló életről ima nélkül, hogy ott élne. Szerencsére az én nemzedékemnek, a mai harmincasoknak sem volt lehetőségük arra, hogy megtapasztalják a holocaustot. Amit nekünk módunkban állt megízlelni, az a holocaust utáni trauma nagyon is valóságos élménye volt a hetvenes-nyolcvanas évek úgynevezett létező szocializmusa idején. Ami a zsidó nemzet fizikai megsemmisítése helyett az egykor erős és nagyszámú zsidó közösségek maradékának pszichikai és szellemi megsemmisítését jelentette. Természetesen önmagában ez az élmény, a közösségre kívülről és belülről nehezedő asszimilációs nyomás bárminő autentikus ábrázolása önmagában nem elegendő. A témán felül jó irodalmat is kell csinálnunk.
A szlovák vagy tágabb értelemben a közép-európai zsidóság mai léthelyzetéről és irodalmáról való elmélkedés bizonyára nem lett volna számomra annyira vonzó, ha nem fogalmazódott volna meg bennem, legalábbis futólag az, ami sokak számára a legfájdalmasabb: a látszólag kétségbevonhatatlan fundamentum kétségbevonása, vagyis magának a zsidóság létének megkérdőjelezése.
1959-ben, a kommunizmus sűrűjében születtem és harmincéves koromig nem is ismertem más rendszert. Annak ellenére, hogy Hitler minden valószínűség szerint visszavonhatatlanul vereséget szenvedett, mindkét nagymamám titokban és külön-külön, a biztonság kedvéért megkereszteltetett. Úgyhogy kétszeresen is katolikus vagyok, annak ellenére, hogy keresztény templomban még sohasem imádkoztam, csak zsinagógában. Kettős, avagy kétszeres meg- kereszteltetésem tényét anyai nagyanyám csak közvetlenül halála előtt tárta fel előttem (ő néhány évvel túlélte apám anyját). Azt mondta: „Én meg az öreganyád restelltünk egymásnak erről szólni, így csak akkor tudtuk meg, hogy a másik mit tett, amikor már késő volt.
De mégis, Milenko, ha véletlenül újra Hitler jutna hatalomra, siess ide és ide, ott van a te keresztleveled. Ha pedig nem jutnál el oda, menj arra a helyre, ahol a másik keresztleveledet találod.”
A nyolcvanas évek végén – csak azért, hogy szó ne élje a ház elejét – megosztottam ezt a titkomat egy közeli barátommal, aki gyakorló katolikus és ma jelentős szlovák keresztény politikus. Főként az érdekelt, jelent-e az számomra valami különleges kiváltságot, hogy kétszeresen megkeresztelt katolikus vagyok. Barátom szomorúan elmosolyodott, és ezt mondta: „Hát tudod, hogy őszinte legyek, először is gyanús vagy te katolikusnak. Egy rendes katolikussal nem történhet az, hogy kétszer keresztelik meg. Ilyesmi csakis egy zsidóval eshet meg.” Válasza olyannyira kimerítőnek tűnt számomra, hogy többé eszembe sem jutott a téma.
Másodszor 1991-ben voltam kénytelen ezen a kérdésen eltöprengeni, akkor már a szlovákiai zsidó hitközségek szövetségének elnökségi tagjaként. Hivatalos tárgyaláson vettem részt az 1989-es novemberi fordulat utáni időszak egyik legjelentékenyebb baloldali politikusával, akinek nemcsak arcberendezése jellegzetes, de ráadásul zsidó vezetékneve van. (Bár a tárgyszerűség kedvéért hangsúlyoznom kell, hogy ezt a vezetéknevet nemcsak a szlovák zsidók, hanem a szlovákiai németek is előszeretettel használták.) Mos, az elnökség egyik tagja nyíltan, minden kertelés nélkül nekiszegezte a kérdést – még ha félig-meddig tréfásan is -, vajon köze van-e a zsidósághoz. A politikus zavarában csak hápogott. „Kérem, én garantáltan nem vagyok zsidó. Még a fasiszta szlovák állam idejéből van igazolásunk arról, hogy keresztények vagyunk.” Amire az iménti elnökségi tag nyugtatólag és őszinte megértéssel így válaszolt: „Ne idegeskedjék, X. Y. úr, ne csináljon ebből problémát. Nekünk, a zsidó elnökség valamennyi itt jelenlévő tagjának van otthon igazolásunk arról, hogy nem vagyunk zsidók, és ha érdekli, bármikor be tudjuk mutatni magának.”
Ez a mintegy mellékesen, tréfás hangnemben elejtett megjegyzés azon bán sajnos jelzi annak a szakadéknak a mélységét, amely a szlovák zsidóságot az utóbbi ötven évben elnyelte. S ezt még egy tény súlyosbítja. Igen, a szlovák zsidók megpróbálták fizikai értelemben átvészelni a fasizmus hat esztendejét, majd az évtizedeken át tartó kommunizmust. Igyekeznek átvészelni az 1989 novembere utáni rendszereket is, és bizonyára ugyanezt tennék minden jövőbeli rendszerrel. Legnagyobb problémájukat azonban nem ezek a zsidóknak hol többé, hol kevésbé kedvező rendszerek jelentik. Legfőbb problémánk ma az, hogy fizikai értelemben a padlón vagyunk. A mintegy kilencvenezres, háború előtti zsidó közösségből ma nagyjából 3500 fő él Szlovákiában, többségükben jóval túl a biológiailag termékeny életkoron. Mi, azoknak a zsidóknak a közvetlen leszármazottai, akik szlovák földön élték át a fasizmust és a kommunizmust, s akik úgy döntöttek, hogy itt maradnak, már nem vagyunk képesek reprodukálni egykori létszámunkat. Minden valószínűség szerint végleg kihalunk. S ezt a tényt nem fedi el előlünk az a megható transzparens sem, amelyet három és fél éves fiam hozott haza a zsidó óvodából (amely sok-sok évtized múltán elsőként nyílt meg Pozsonyban, a New Yorkban élő lubavicsi zsidók segítségével): „A Messiást akarjuk – most!”
*
P. S. Amikor legjobb barátom, Milan Simecka elolvasta ezt a szöveget, azt mondta: „Az asszimiláns kifejezés nagyon kemény. A szimuláns és kollaboráns szavakat juttatja eszembe.” Nem én tehetek róla, ha ez az összefüggés bárkinek eszébe jut. Valami igazság nyilván van benne. Kétségtelen, hogy a második világháború után sok szlovák zsidó asszimilálódott, hogy családjának nyugta legyen az ellenséges környezettől meg az ateizmust állami ideológiaként hirdető győzelmes kommunista rendszertől. Mások azért választották az asszimilációt, mert úgy érezték, ez az autentikus válasz a 19. és 20. századi történelem sürgető baloldali kihívásaira. És akadtak olyanok is, akik valóban azért döntöttek az asszimiláció mellett, hogy könnyebb legyen kollaborálniuk a kommunistákkal vagy bármely más rendszerrel, amely erre valaha is igényt tart
Balogh Magdolna fordítása
* A Messiást akarjuk – most!
A szerző szlovák-zsidó író, 1959-ben született. Magyarul a pozsonyi Kalligram című magyar folyóirat hasábjain jelentek meg novellái, lapunk 1996. májusi számában közölte A halál hamburgere című írását.
Címkék:1996-12