Wass Albert mennybemenesztése és a valóság

Forrás: Népszava

2007. december 15. / Várkonyi Tibor Kenyeret vásároltam a már csak nevében nosztalgikus Szent István körúti pékboltban. Régen nem az igazi már, de az illat!

Átmentem aztán a túloldalra az újságoshoz, akinek kis kuckójától néhány méterre a könyvárus kínálja portékáját. Parányi asztalról, amely két részre van osztva. A vevőtől balfelé a limonádé és mutatóba a nemesebb irodalom vegyesen, jobb oldalon (!) pedig Wass Albert gróf művei gazdag választékban. Az a különös, hogy a könyves éppen itt, a Falk Miksa utca torkolatában, az enyhe antiszemita beütésűek által is „Lipóciának” nevezett negyedben specializálta erre magát vagy ravaszabb megfontolások vezetik. Forgalmas hely, a 4-es és 6-os villamos első pesti megállója, árad a budai nép, bámul, és lecsap kedves Wass Albertjére.

Arra az íróra, aki körül manapság indulatok lobbannak. Műveit a közeli esztendőkben fedezték föl, Erdély, szenvedélyek, irredenta, nacionalista megfontolások. Egyszerű volna azt mondani, hogy a szélsőjobboldal szította föl az érzelmeket, de nem lenne igaz. Vidéki kis- és nagyobb városokban fideszes polgármesterek, pártvezetők igyekeznek Wass-szobrokat avatni, pántlikás ünnepségek keretében emléktáblákat koszorúzni. Ahol a baloldal elég erősnek hiszi magát ahhoz, hogy tiltakozást szervezzen, horthysta vonzalmakat gyanítson, megpróbálja megakadályozni ezt. Van, ahol sikerül, van, ahol nem.

A jobboldal szinte valóságos élet­minta-jelképet faragott ebből az erdé­lyi földbirtokos grófból, aki aztán Kelet-Európa szovjetizálása után otthagyta Erdélyét. Amerikába ment, írta onnan is „hazafiasch” műveit, csak itthonra nem juthattak el a kádárizmus bukásáig (hacsak nem csempészetten és szamizdatokban), és Erdélybe se, Ceauşescu rezsimjének összeomlásáig. Az író aztán kilencvenévesen öngyilkos lett, nem tudhatni, miért. A jobboldal nyílt sisakkal védi őt, a baloldal jobbára napi politikai fölhasználása miatt szidja és bírálja. Hivatkozik arra, hogy a román népbíróság 1945 után háborús bűnökért halálra ítélte, tehát amolyan közönséges nácibarát, közellenség lett belőle.

Végre néhány hónapja megjelent az első alaposan elemző, filológusi precizitással megírt munka Wass Albertről. Tudósi alapossággal, elfogulatlan elemzéssel, amit persze a jobboldal vezető publicistáinak indulataival megpróbál majd ízekre szedni, kimutatni állítólagos elfogultságát, annak ellenére, hogy a könyv tényekhez ragaszkodik. Ágoston Vilmos írta, Erdélyből áttelepült író, kutató, esszéista, aki a megvilágosodás első éveiben – nem véletlenül – az időközben gyökeresen átvedlett Magyar Nemzet kulturális rovatában találta meg a helyét, Diurnusszal együtt. A kötetnek (A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben. Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítványának kiadása) egyetlen hibája van. Az, hogy kiválósága és időszerűsége ellenére úgyszólván föllelhetetlen. Sem a hegyeket fölhalmozó áruházakban, sem a kisebb boltokban nem tudnak róla. Konokságom és a szerző barátsága vezetett rá, hogy megleljem a CEU közelében, egy viszonylag eldugott, gazdag készletű üzletben. Jó, hogy a Közép-európai Egyetem diákjai hozzáférhetnek, de rossz, hogy a politika és az irodalom iránt érdeklődő értelmiségi hírét hallotta csupán, ha az egyáltalán eljutott hozzá.

Ágoston Vilmos kiindulópontja meggyőző. Részletes idézetekkel kimutatja, hogy Munteanu és Wass (tehát a román és a magyar) megközelítése nem­csak rokon, hanem azonos is. Az egyik nagyromán, a másik nagymagyar sovi­nizmusból a másik népét tekinti Erdélyben betolakodottnak, erőszakosnak és tettleg, „terrorcselekmények” elkövetéséért bűnösnek. Jogosnak tartana minden megtorlást, gyűlölettől fűtve a gyilkolást is. Mindkettő nemzeti képzelete az önfelmentésre épül, az övéi ártatlanok, jóságosak, a másik nép brutalitása az oka a kölcsönös megvetésnek. Ez az összehasonlítás induló gondolata csupán a tanulmánynak, Ágoston elemzése Wass műveinek vizsgálatára összpontosul.

Szinte megtámadhatatlanul alapos kutatás bizonyítja a konklúziókat. A szerző esztendőket, ha nem évtizedet töltött el azzal, hogy búvárként elmerüljön az életműben. Végigböngészte a verseket, valamennyi regényt, újságcikkeket, tanulmányokat, és ezekből vonta le nagyjából négy csoportba sűríthető megállapítását. Wass Albert jóindulattal az a mélykonzervatív, lelkében még a hűbériségben élő földbirtokos volt, aki magyarként elismerte ugyan jobbágyait, de fényévnyi távolságra az ő megközelíthetetlen osztályától: földtúró, vadászaton fegyverhordozó, cseléd. A román (az ő szemében oláh) paraszt még alantasabb, mert elorozza az ősi magyar földet. Csak jóindulattal lehet így jellemezni, mert a még szigorúbb kritérium szerint Wass gróf tekinthető akár szélsőjobboldalinak is, aki Hitler náci birodalmával rokonszenvezett. Még Amerika befogadottjaként is azt a rögeszmét hajtogatta, hogy Roosevelt elnök kormányzata bűnös volt Kelet-Európa szovjet leigázásában. Őszerinte Sztálin helyett Hitlerrel kellett volna szövetséget kötnie, közösen legyőzni Moszkvát, így állhatott volna helyre Nagy-Magyarország, semmisült volna meg Trianon. Hogyan alakult ki benne ez az illúzió, miként képzelte el, ezt homály födi.

Ágoston igen szigorú az életmű irodalmi értékeinek megbecsülésében is, részletesen kimutatja nyelvi idegenségét. Wass szóhasználatában igyekezett tősgyökeres erdélyinek mutatkozni, de a székely nyelvjárást keveri más, ettől idegen fordulatokkal, új kifejezéseket alkot, mintegy Nyírő József és Tamási Áron tehetségtelen epigonjaként. De a tanulmánykötet szerzője ennél is kíméletlenebb. Dilettánsoknak tartja Wass alkotásait, helyenként azt is megkockáztatja, hogy giccsek, és mai tömegsikerüknek is ez az egyik magyarázata. Álromantikus történetek, porosak, ósdi ízlést követnek. A két háború között tucatszámra jelentek meg az ilyen limonádék, napjainkban ezrével.

Több regényrészlet idézésével okadatolja Ágoston Vilmos azt is, hogy Wass Albert kemény antiszemita volt. Idézi a Kapu 2005-ös számában posztumusz megjelent Így lett belőlem »antiszemita«, belső idézőjelbe tett cikkét, amelyben elregéli, hogyan lett Havas Emil, egy „zsidógyerek” vezető tengerentúli lapnál újságíró. A történet szerint bement a kolozsvári román egyetemisták törzskávéházába, ahol állítólag szembeköpte az elnököt, a diákok elverték őt, és terjedt a hír szerte a világban, hogy Romániában üldözik a zsidót. Két nap múlva ez a Havas megkapta repülőjegyét, és a neves The New York Times szerkesztőségében már várta az állás. Különbül ma sem találhatná ki néhány itthoni heti magazin és weblap.

A wassi antiszemitizmus példája a regények két típusfigurája. Az egyik a boltjában pultja mögött álló „vörös szakállú kis öreg zsidó”, aki nyomorult ugyan, de zsidó, az oláhokkal és a cigányokkal egyenrangú. A másik a fölkapaszkodott szélhámos. A fát addig hordta a görgényi hegyekből Szászrégenbe, amíg egy építkező mágnás a kastélyához megvette tőle. Aztán osztrák urakkal ismerkedett össze, akik Bécsbe vitték, egy részeges agglegénytől megvásárolta a Sokoly nevet, így lett belőle Eduard Sokoly-Krausz néven előkelő, négyes fogatú bécsi főúr.

Végül a „háborús bűnösség” vádja, amelyet Ágoston Vilmos nagy körültekintéssel, óvatosan és fönntartással kezel. Nem tartja ugyanis eléggé bizonyítottnak, nem azért, mert román népbíróság mondta ki a verdiktet. Az volt a bírói eljárás alapja, hogy Wass Albert állítólag kémkedés gyanújával följelentett két zsidó nőt és egy románt, akiket aztán halálra gyötörtek, végül meggyilkoltak. Ágoston Vilmos abban nem kételkedik, milyen kegyetlenek voltak az Észak-Erdélybe bevonult magyar csendőrök és katonák, de semmivel sem kegyetlenebbek Antonescu marsall vasgárdistáinál. Arra azonban kutatásai szerint nincs hiteles adat, hogy valóban Wass Albert lett volna a följelentő: lehetett az édesapja, az öreg gróf is, de annak sincs kétségbevonhatatlan nyoma. Ágoston nem veti el teljesen a változatot, de végzetesen terhelőként sem hajlandó elfogadni. Éppen ettől a tárgyilagosságtól kiváló és hézagpótló az esszékötet. Hitelesebb portrét ábrázol Wass Albertről, mint a jobboldal valamennyi apoteózisa, ­napi politikai célokat szolgáló mennybe­menesztése