Washingtoni szédertől a Vállalkozók Pártjáig

Szegő Krisztina interjúja Zwack Péterrel

Amikor Zwack Pétert, a Zwack Unikum Kft. tulajdonosát felkerestük, még mindenki a közelgő peszáhra készülődött. Ennek jegyében tettük fel a kérdést: „Mit csinált Ön tavaly ilyenkor”?

• Feleségemmel egy szeder estét rendeztünk Was­hingtonban válaszolta nem kis meglepetésünkre Zwack úr, aki mint emlékezetes, 1991 tavaszán még mint magyar nagykövet tartózkodott az amerikai fő­városban.

• E rendezvénynek folytatta -, azonban semmifé­le politikai vagy vallási célja nem volt, pusztán arra gondoltunk, hogy sokat használhat követségünk te­kintélyének és érdekeinek, ha bemutatjuk a magyar zsidóság életét Amerikában. Az általunk rendezett fogadás tulajdonképpen egy olyan fesztiválnak a ré­sze volt, amely elsősorban a kulturális és konyhai ha­gyományokkal ismertette meg az érdeklődőket, a sze­der időszakában. A menüt például Kalla Kálmán állí­totta össze. (A Ronald Lauder és George Lang által megvásárolt Gundel-étterem gasztronómiai men­edzsere – A szerk.) Az est folyamán egy amerikai-ma­gyar rabbi mondott rövid beszédet, majd helyette­sem, Bollobás Enikő a magyar zsidóság történetéről beszélt. A bejáratnál posztereket és zsidó szakácskönyveket lehetett vásárolni, a zenét egy zsidó kvar­tett és egy washingtoni iskola kórusa szolgáltatta. A fesztivál idején zsidó festők és szobrászok alkotásai­ból, valamint imakönyvekből rendeztünk kiállítást. Két fotó-tárlatot is szerveztünk „Magyar zsinagógák” illetve „Zsidók Budapesten” címmel.

A visszhangokból megtudtuk, hogy ehhez hasonló esemény Washingtonban még nem volt, így Magyarországnak e rendezvénnyel igen nagy hírnevet és di­csőséget szereztünk. A meghívottak között szenáto­rok, prominens zsidó személyiségek, és a legkülönbö­zőbb vallású befolyásos emberek, a politikai élet és a sajtó legfontosabb, legismertebb vezetői szerepeltek.

A Külügyminisztérium engedélyezte a rendez­vényt, ahhoz azonban sajnos nem járultak hozzá, hogy feleségemmel elmondhassuk rövid beszédün­ket, amelyben megemlékeztünk volna arról, hogy a magyar zsidóság mennyiben járult hozzá a kulturális és tudományos fejlődéshez Magyarországon és egész világon.

• Azt hallottam, hogy ez a rendezvény később szálka volt a magyar vezetés szemében, sőt támadások is érték Önt miatta.

• Nem ért támadás, sőt a miniszterelnökről egyér­telműen pozitívan kell nyilatkoznom, hiszen mindig támogatta a hasonló jellegű megnyilvánulásokat. Ami Csurka Istvánt illeti, őt valóban sokan türelmetlennek, antiszemitának tartják. Amikor Amerikában járt, ak­kor éppen ezért felajánlottam, szívesen közvetítenék közte és az amerikai zsidóság között, és erre ő nyitott lett is volna. Sajnos erre már nem jutott időnk, hiszen engem éppen ez idő tájt rendeltek haza. Nem tapasz­taltam antiszemitizmust a kormány többi tagja részé­ről sem, Göncz Árpádnak pedig kimondottan jók az amerikai zsidósággal a kapcsolatai.

• Sikerült az alatt a viszonylag rövid idő alatt tennie valamit a magyarországi elsősorban gazdasági változá­sok érdekében, amíg nagykövetként Washingtonban tartóz­kodott?

• A visegrádi hármas találkozót a történelem ma már egyértelműen igazolta. Kevesen tudják azonban, hogy elsőként 1990 szeptemberében, kinevezésem után egy hónappal, éppen én indítványoztam a talál­kozás gondolatát. Annak idején ugyanis elsőként is­mertem föl, hogy Magyarország túl kicsi ahhoz, hogy egyedül képes legyen az egész térségről alkotott véle­ményt befolyásolni. Az amerikai befektetőket ugyanis ma is csak egy dolog érdekli, a régió stabilitása.

Ekkor, tehát 1990 szeptemberében, anélkül, hogy a Külügyminisztériummal engedélyeztettem volna, ta­lálkoztam a cseh és lengyel nagykövettel. Ők tárgyal­tak a maguk külügyminisztereivel, majd értesítettek róla, hogy országaik nyitottak lennének a tárgyalá­sokra. Én csak ekkor jelentettem haza, hogy milyen lépéseket tettem, milyen eredményeket értem el. El­őször bíráltak is amiatt, hogy a kezdeti lépésekről nem szóltam, és hosszú hónapokig talán emiatt nagy ellenállást tapasztaltam magyar részről. Végül mégis zöld utat kaptam, így 1990 végén találkoztam Lawrence Eagleburger külügyminiszter-helyettessel, és megindulhatott a további munka.

Eleinte komoly nehézségeim voltak, mivel a ma­gyar vezetés jó része úgy gondolta, Magyarországnak meg kell őriznie azt az előnyét, hogy elsőként lépett az átalakulás útjára, helytelenítették, hogy mások is hozzánk köthessék szekerüket. Én azonban úgy vél­tem, hogy amíg az amerikai kormány nem lát itt meg­nyugtató, stabil politikai helyzetet, addig nem számít­hatunk komoly beruházásokra.

Mindemellett létrehoztam egy alapítványt Friends of Hungary néven, azzal a céllal, hogy vezető ameri­kai szakembereket toborozzunk a magyarországi be­fektetések érdekében. A kuratóriumba olyan szemé­lyiséget hívtam meg, mint Tóm Lantos, Teller Ede, Lugar szenátor, a General Motors elnöke, John White­head volt külügyminiszter-helyettes. Az országot jár­va, a nagyobb városok neves vállalatainak vezetőivel találkozva, mindig unszoltam őket, hogy finanszíroz­zanak magyar vállakózásokat. A rábeszélés nyomán el is indultak a befektetések.

– Imponáló, hogy milyen nagy neveket említ személyes ismerősökként. Ha jól tudom jó kapcsolat fűzi az USA el­nökéhez, Mark Palmerhez, a volt magyarországi USA nagykövethez, sőt a Kennedy családhoz is.

• Több mint 20 évig éltem Amerikában, első felesé­gem amerikai volt, olyannyira, hogy dédnagyapja, Francis Scott-Key írta az Egyesült Államok himnuszá­nak szövegét. Így tehát nem csoda, ha már fiatal emigránsként bekerültem az amerikai úgynevezett jobb körökbe.

• Gondolom, hogy közismerten jó kapcsolatai is hozzájá­rultak nagykövetté történő kinevezéséhez.

– Igen, ez volt az egyik fő oka. A probléma pedig a szerepemmel az volt, hogy mint kezdeményező típus, sohasem vártam, és sohasem kértem utasításokat. Mindent úgy tettem, ahogyan ismeretségeim és ta­pasztalataim alapján a legjobbnak láttam. Elítélték egyébként azt is, hogy jelenlegi feleségem, aki egyéb­ként angol állampolgár, ugyancsak aktívan bekapcso­lódott a politikai életbe. Nevéhez fűződik az az akció, amelynek során a washingtoni követségek úgyneve­zett kulturális autóbuszokat indítottak volna az ame­rikai főváros iskoláiba. Ezek a buszok elvitték volna országaik kultúráját a fiatalokhoz, megismertették volna a különböző népek szokásait, életét a tanulók­kal. Az első a magyar autóbusz lett volna, de indítá­sára már nem maradt időnk. Ugyancsak a feleségem érte el, hogy az a washingtoni utca, ahol egymással szemben a magyar és a csehszlovák követség állt, Spring of Freedom nevet kapja, utalva a két ország történelmi kapcsolataira. De már az utcanév tábla fe­lavatására sem maradt időnk. Egy éves munkám után jelentést szerettem volna tenni az addig elért eredmé­nyekről, ám a Külügyminisztérium ezt sem tartotta szükségesnek…

• Most a Vállalkozók Pártjának lett az elnöke. Ebben a pozícióban tovább tudja hasznosítani az összeköttetéseit?

• Ezt a posztot már akkor fölajánlották, mielőtt ki­mentem Amerikába. Most ugyancsak gondolkodtam rajta, hogy elvállaljam-e, foglalkozzak-e közügyekkel. Sokan azt tanácsolták, jobb, ha most nem kerülök be a politikai környezetbe, inkább várjak egy-két évet, amíg kialakulnak az erőviszonyok, Én azonban úgy látom, hogy ennek az országnak nincs most erre egy­két éve. Aki tenni akar valamit, annak most kell lép­nie. Hogy miért éppen egy ilyen kis párt vezetésén keresztül próbálom megvalósítani az elképzelései­met? Úgy látom, hogy a kis- és középvállalkozói ré­teg érdekei nincsenek megfelelően képviselve a tör­vényhozásban. Érdekképviseleti szerveik persze van­nak, akár a VOSZ, vagy az IPOSZ. Ám ezek nem tör­vényalkotó testületek. Ez a kis párt azonban a 90-es választásokon, egy három hónapos, igen gyenge kampány után is 100 ezer szavazatot ért el. A legközelebbi választásokon egészen biztos bekerülünk a Parlamentbe.

Vállalkozók persze vannak más pártokban is, de szavazataikkal ott az adott párt érdekeit támogatják. Saját érdekeiket csak ebben a pártban képviselhetik. Olaszországban ahol 20 évig éltem, és félig-meddig ma is ott élek tanultam meg, hogy a vállalkozói ré­teg egy országnak a hátgerince. E réteg megalapozása jelenti hát a polgárosodást, a Vállalkozók Pártját ezért is nevezik liberális polgári szövetségnek is.

Ha bekerülnénk a törvényhozásba, olyan szabály­zókat igyekeznénk meghonosítani és ezt már régen meg kellett volna tenni -, amelyek a vállalkozók eg­zisztenciáját szilárdítanák meg, hiszen a mostanihoz hasonló rendkívüli helyzetben, rendkívüli és nem tra­dicionális megoldásokra van szükség. Egy példával illusztrálva, ha személyi jövedelemadó csak 15 száza­lék lenne, a vállalkozói adó mondjuk 10 százalék, biz­tos, hogy azonnal megindulna a pénzmozgás. Az adócsökkentés miatt kieső államháztartási bevételek többszörösen megtérülnének azoknak az új vállalko­zóknak a befizetett adóiból, akik a jelenlegi feltételek mellett hozzá sem mernek kezdeni semmihez, vagy ha mégis belevágnak valamibe, bizonyos, hogy egy­kettőre csődbe jutnak.

És ez a program nem csupán a vállalkozók egzisz­tenciáját stabilizálná. A kis és középvállalkozók sikere, a polgárosodás megindulása általános fellendülést hozna, a munkanélküliség csökkenésétől, az életszín­vonal emelkedéséig. Ezt a végcélt pedig ma egyetlen párt sem vetíti elénk.

Látom az emberek teljes közömbösségét, önbiza­lomvesztését, amely egy ország öngyilkosságát jelenti. Vissza kellene adni nekik az emberi értéket, a vál­lalkozókat pedig meg kellene tanítani nemcsak a saját hasznukért, hanem a közjóért is dolgozni.