„VOLT EGYSZER, VOLT EGY KIS ZSIDÓ”

Gondolatok az erdélyi jiddis népköltészet egy sajátos zenei továbbéléséről

A kutatók többsége úgy véli, hogy elsősorban a zsidóság mély vallásossága volt az, ami a Szentírás, az imák és egyéb vallásos iratok szavait és kifejezéseit átvitte a profán nyelvhasználatba, függetlenül attól, milyen nyelvet használt a zsidóság a mindennapi életben.

A vallásos lelkület természetes velejárója a bensőséges családi élet, a hagyományokhoz, az átöröklött szokásokhoz való ragaszkodás. A gyermekek megőrizték apáik nyelvét, amely idegenben is meghitt otthont jelentett számukra. Ez a tény magyarázatot ad arra, hogy a legtöbb gáluti (diaszpórabeli) zsidó nyelv még évszázadokkal később is élt az egyes zsidó csoportok ajkán azután, hogy elhagyták azt az országot, ahol az adott nyelvet elsajátították. Az üldözések következtében szükségessé vált gyakori vándorlások mind egy-egy láncszemét képezték annak a folyamatnak, amely a sajátos zsidó nyelvjárások kialakulásához vezetett.

Egy másik fontos motívum is előmozdította az önálló zsidó dialektusok kialakulását: Izrael népe ugyanis az összes gáluti nyelvet héber betűkkel írta, a görögöt ugyanúgy, mint a perzsát, a spanyolt, avagy a németet. A héber írásjelek használata nem maradhatott hatás nélkül az általuk használt nyelvekre sem, különösen a kiejtés és a fonetika te- rén nem. Állandó jelenlétük szükségszerűen formálta és színezte ezeket az idegen nyelveket.

Nem volt ez másképpen a jiddissel sem, amellyel bizonyos szempontból lezárult a zsidóság nyelvalkotó tevékenysége. A múlt század második felétől kezdve az emancipációval és az asszimilációval együtt járt a vallási élet és a családi tradíciók meglazulása, amely döntően befolyásolta és gátolta új nyelvjárások kialakulását. A jiddis kultúra esetében is először a stagnálás, majd a hanyatlás időszaka következett. A történelmi Magyarország területén északon Máramaros vidékén és a Kárpátalján volt jelentősebb lélekszámú jiddis közösség. A szomszédos erdélyi vidékeken élők az érintkezések és találkozások következtében sokfajta kölcsönhatást gyakoroltak egymás hagyományára.

Ilyen ritka találkozás páratlan gyöngyszemeit adta közre Kányádi Sándor 1989-ben Erdélyi jiddis népköltészet címen. Válogatása és fordítása alapjául Eizikovits Mihály 1938-ból való máramarosi jiddis népköltési gyűjtése szolgált. A gyűjtemény több mint egyharmada forrásértékű, hiszen ezek a darabok a kelet-európai jiddis antológiákkal összevetve talán még jiddisül sem jelentek meg nyomtatásban. Ez a körülmény kellően indokolttá tette a kétnyelvű megjelentetést.

Talán az utolsó pillanatban mentette meg a teljes enyészettől ezt az anyagot Kányádi. Ezáltal egy olyan vidék világáról adott hírt, amelyről ma már szinte nincs, és nem is lehet tudomásunk.

Váratlan fordulattal egy fajta zenei továbbélését, “feltámadását” tapasztalhattuk meg e gyűjteménynek a közelmúltban. Gryllus Dániel és Vilmos, valamint Sárközy Gergely feldolgozásában Tihanyi Szilvia énekes közreműködésével harminc- hat darab megzenésített erdélyi jiddis költeményt jelentettek meg, szép kiállítású dupla hanglemezen.

Mint tudjuk, az ő munkásságuk elsősorban a Kaláka együttes nevével fémjelzett népzenei ihletettségű énekelt versek előadásaival vált ismertté. Gyakran klasszikus vagy élő magyar költők műveit dolgozták fel. Mostani vállalkozásuk alapjául Kányádi Sándor munkája szolgált, amelyre jó érzékkel találtak rá. Sokszor előfordul, hogy egy népszerű együttes feldolgozása hívja fel a nagyközönség figyelmét egy-egy értékes, de kevésbé ismert kulturális kincsünkre. Azt hiszem, ebben az esetben is elmondható ez. Közvetítésükkel, közreműködésükkel egy szinte ismeretlen világot jele­nítenek meg, tesznek élővé, könnyebben befogadhatóvá. Feldolgozásuk egyben sajátos városi továbbélését is jelenti a jiddis népköltészetnek. Az egymás mellett élő népi kultúrák kölcsönhatása mellett korunk emberének találkozását, azonosulását is reprezentálja ez az album.

Amikor néhány generációval korábban – talán utoljára eredeti környezetben – énekelték az Oly messze visz utad, te kis vándor jiddis… című dalt, gondoltak-e vajon a korabeli előadók, hallgatók arra, hogy lesz, aki az ezredforduló felé közeledve, urbánus környezetben saját képére formálva énekli még ezt a szöveget? Valószínűleg ilyen irányú vándorútra senki sem gondolt.

A sok ötlettel, hangulatában többször magával ragadó rövid darabokat hallgatva feltétlenül fontosnak tartom a következőket megállapítani:

Előnyére vált volna a kiadványnak, ha nemcsak sok kis darabot hallhatnánk, hanem a népi kultúrákra jellemző, hosszabb lélegzetű megzenésített költeményeket is. Ezáltal ugyanis el lehetett volna kerülni egyrészt a többször előforduló műfaji, műzenei ismétléseket, másrészt stílusos, nagyobb lélegzetű hangszeres improvizációkkal átlelkesítettebb hangulattal jobban érzékelhetővé – sokak számára megismerhetővé vált volna az igazi jiddis kultúra, annak sajátos adaptációja. Persze, lehet, hogy ez nem volt, talán nem is lehetett céljuk az előadóknak, hiszen ez az igény olyan zenei felkészültséget, stílusismeretet feltételez, amely már csak alig-alig található meg itt, Közép-Kelet-Európában.

A fentiek figyelembevételével is jelentős produkció született: értéke nemcsak a kultúrmissziós tevékenységet folytató művészek újabb jelentős állomása, hanem kísérlet arra, hogy az elődök hagyományába újra bekapcsolódjanak, és annak értékeit továbbadják.

Szerencsés lett volna ismertetőt is mellékelni a hanglemezekhez, különösen, ha szövegkönyv mellékletre volt lehetőség. Sokan alig tudnak valamit a jiddis tradíciókról. Legalább a most közreadott feldolgozásokat hallgatók természetes érdeklődését szolgálhatta volna a műfaji bevezetés vagy kultúrtörténeti ismertetés.

Ha figyelembe vesszük, hogy a világ zsidóságának jelentős részét – több millióan vannak a jiddis hagyományok közt élők, akik még beszélik ezt a nyelvet – éppen azok a tömegek alkották /alkotják, akik zárt zsidó településeken élnek, és rendelkeznek még az ősi kultúrával, akkor bizonyossá válik, hogy ők teremtettek/teremtenek olyan sajátos zsidó létformát, amelyben például jiddisül beszélnek. Ennek tudatában még inkább indokoltnak látszik a fent említett ismertetés.

Ha meggondoljuk, hogy a jiddis népi hagyomány tulajdonképpen a kelet-európai zsidóságé – hiszen abból a zsidó néprétegből került ki, amely a mai Szovjetunió nyugati területén a nyolcadik század óta ismeretes, s csak jóval később vegyült el az Európából emigráló zsidó származású tömegekkel -, akkor nyilvánvaló, hogy ez az eredetében arab, perzsa, dél-török szellemiség az iszlámmal való érintkezés során került kapcsolatba a zsidósággal. Később szláv, német és egyéb európai elemekkel keveredett, s így alakult ki a mai értelemben ismert jiddis kultúra.

Zenei vetülete a kelet-európai zsidóságban eleven inspirációként hatott, a zsidó népi dialektus legtermékenyebbjeként máig kisugárzó hatást gyakorolva a szomszéd kultúrákra.