Orosz diszkó

Vladimir Kaminer

Orosz diszkó

Vladimir Kaminer 1966-ban Moszkvá­ban született. Hangtechnikusi végzett­séget szerzett, majd a Moszkvai Szín­házi Intézet dramaturg szakján hallga­tott. 1990 óta feleségével és két gyer­mekével Berlinben él, szabadfoglalko­zású szerzőként. Rendszeresen jelen­nek meg cikkei a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, a Frankfurter Rundschauban, a Tagesspiegelben, kolumnája van a Tageszeitungban. A berlini Kaffee Burgerben időnként felolvassa írásait, s ugyanitt barátaival élőzenés orosz diszkót is szervezett; nagy hall­gatótábora van a „Radio Multikulti”-ban és az SFB-n vezetett műsorainak.

Az Orosz diszkó című elbeszélő köte­te egy éven belül öt kiadást ért meg. Az írásokban egyfelől a német főváros for­dulat utáni kaotikus viszonyai, az ott al­kalmazott „túlélési trükkök” (Kaminer), másfelől az 1990 előtti Moszkva hét­köznapjainak tragikus-komikus pillana­tai jelennek meg. Iróniával és humorral fogalmazza meg a leáldozóban lévő Szovjetunióban átélt eseteket.

A Russendisko után barátaival kö­zösen jelentetett meg kötetet, majd 2001-ben Militärmusik, 2002-ben Schönhauser Allee címmel került köte­te a könyvpiacra.

Az első saját lakás

Időtlen idők óta álmodtam egy saját lakásról. Álmom azonban csak az NDK összeomlásával valósulhatott meg. Mi­után 1990 nyarán barátommal, Misával együtt, mint a Szovjetunióból menekült zsidó nemzetiségű népi kisebbséget itt elismertek, kerülő utakon Marzahn ha­talmas menekültszállásán kötöttünk ki. Első sorban vietnámiak, afrikaiak és orosz zsidók százait szállásolták itt el. Kettőnknek és egy murmanszki have­runknak, Andrejnek sikerült a földszin­ten egyszobás lakásokat kiharcolni.

A szállóban zajlott az élet: a vietnámiak vietnámiul latolgatták jövőbeli esélyeiket, akkoriban ugyanis még nem fedezték fel a cigarettakereskedést. Az afrikaiak egész nap kuszkuszt főztek, este pedig orosz népdalokat énekeltek. Meglepően jó nyelvérzékük volt, sokan Moszkvában jártak egyetemre. Az orosz zsidók felfedezték a hatos csomagolá­sú, 4,99 márkás sört, autókat cseréltek egymás között és készülődtek a hosszú marzahni télre.

Sokan a személyzetnek panaszkod­tak, hogy szomszédjuk nem igazi zsidó, hogy szombaton disznóhúst eszik, meg hogy a háztömb körül szaladgál, amit rendes zsidó sohasem tenne. így akar­tak megszabadulni szomszédjuktól és a kiutalt Stasi lakást egyedül használni. Szabályos állóháború zajlott. Akik későn érkeztek, azoknak különösen nehéz dolguk volt. Akár négy családdal is meg kellett osztani lakásukat.

Mi, hárman mégsem éreztük magun­kat különösebben elragadtatva a szálló­ban és mindenféle megoldás után kutat­tunk. Prenzlauer Berg afféle geheimtipként terjedt az akkori lakáskeresők kö­zött, a fordulattal együtt járó varázs ott még nem tűnt el. A helybeliek csapatos­tól mentek nyugatra, lakásaik üresen ma­radtak, ráadásul még mindenfajta holmi­kat is hátrahagytak bennük. Ezzel egyide­jűleg megérkezett azonban az ellenhullám is nyugatról, punkok, külföldiek, a Szent Szűz egyház hívei, gyanús alakok, mindenféle életművész. A lakásokat el­foglalták, az otthagyott játékvasutakat a szemétbe dobták, a tapétákat letépték, a falakat áttörték. A kommunális lakáskezelőség már képtelen volt követni az ese­ményeket. Mi, hárman, egyik lakásból a másikba rohantunk, az ablakokon néz­tünk ki. Andrej a Stargarder utcában lett egy kétszobás, vécével és zuhanyzóval ellátott lakás boldog tulajdonosa. Misa a Greifenhagener utcában talált üres la­kást, amelyben bár sem vécé, sem zu­hanyzó nem volt, otthagytak viszont egy RFT musikcentert két hatalmas boxszal, ami Misa érdeklődésének egyébként is jobban megfelelt. Magam a Lychener ut­cába költöztem. Palast úr – az ajtón még ott volt a névtábla – nagyon siethetett.

Szinte mindent itt hagyott: tiszta ágyne­műt, hőmérőt az ablakban, kis hűtőszek­rényt, a konyhaasztalon még fogkrém is volt. Ha kicsit későn is, de ezúttal szeret­nék köszönetét mondani Palast úrnak. Különösen hálás vagyok a saját gyártású bojlerért, valódi technikai csoda.

Két hónap múlva véget ért a Prenzlauer Berg-i csoda. A kommunális házkezelőség felébredt kábulatából és kiutal­ta a lakások jelenlegi tulajdonosainak az esedékes lakbért. Szabályos bérleti szerződést kötöttünk. Életemben először beálltam egy kétszáz főt szám­láló sorba, ahol csupa punk, freak, ál­őslakos és vad külföldi várakozott. A bérleti szerződés szerint 18,50 márkát kell fizetnem a lakásomért. így teljesült az álmom: 25 négyzetméternyi saját élettérhez jutottam.

Egy műtárgy hétköznapjai

Szergej N.-t, az orosz szobrászt a ber­lini Művészeti Főiskola egyik őszi kiállí­tás-megnyitóján ismertem meg. 35 éves, nyugodt, magabiztos, megbízható fiúnak tűnt. Mindketten örültünk a talál­kozásnak, hiszen mindig kellemes érzés külföldön hazánk fiával – ráadásul egy művésszel – találkozni. Szergej Csillogó szemmel magyarázta művét. Közben el­mondta, hogy az utóbbi években már csak betonnal dolgozik, az annál könnyedebb anyagot megveti. Művének címe: „Anyaszív”, valójában egy köz­epes méretű kagylóformát lehetett látni, közepén egy ponttal, melyből sugarak futottak ki. Rögtön láttam, hogy Szergej nagyon tehetséges ember. Az anyaszív gigantikus méretű kérdőjelként állt az emberiség előtt: Miért? Betonszív, a szenvedély anyaga, a szenvedés anyaga.

Teát ittunk és a művészetről beszél­gettünk. Megkérdeztem Szergejt, mi­lyen jelentést hordoz alkotása. Fejét in­gatta és azt mondta: „Menjünk, igyunk inkább egy vodkát!” Később aztán el is felejtettem a titokzatos kagylót. Eljött a tél, lehullott az első hó. Szergej fölhí­vott és elmesélte: Kagylójával beneve­zett a nagy holocaust emlékversenyre. A szív az emberiség koncentrált, hatal­mas fájdalmát szimbolizálja, betonba öntött kiáltás. Alkotását egész jól el tudtam képzelni holocaust emlékmű­ként. Így aztán találkoztunk, a hírt ugyanis mindenképpen meg kellett vi­tatni. A művészetről beszélgettünk, te­át ittunk, majd áttértünk a vodkára.

Néhány héttel később megtudtam, hogy művét elutasították, méghozzá az­zal az indokkal, hogy holocaust-emlék­műhöz az túl kicsi. Szergej azonban to­vábbra sem adta föl annak reményét, hogy megtalálja kagylójának a megfe­lelő helyet. A tea mellett még egy ideig elgondolkodtam a kortárs művészeten, majd ezt a történetet is elfelejtettem.

Beköszöntött a tavasz, a napok egyre melegebbek lettek. Szergej Prágából ka­pott meghívást. A csecsen asszonyokra emlékezve, akiket 1968-ban a szovjet katonák Csehszlovákiába történt bevo­nulásukkor tömegével megerőszakol­tak, szobrot állítanak föl, s erre az ő kagylóját választották ki. Szergej tőlem kért tanácsot, hogyan volna érdeme­sebb szállítani a kagylót: teherautón e vagy inkább vasúton. Összeültünk egy teára, a művészetről beszélgettünk s már úgy volt, hogy együtt megyünk Prá­gába. Végül semmi sem lett belőle. Két héttel később lemondták az egészet: Anyagi okokból újra át kell gondolni a dolgot. Otthon egy ideig még belelapoz­tam a művészeti folyóiratokba, aztán abbahagytam, s újból a hétköznapok­nak szenteltem a figyelmem.

Végre eljött a nyár. A fák, a rétek új­ra kizöldültek. Szergej jelentkezett és arra kért, segítsek a kagylót Hamburg­ba szállítani, ahol szobra az erotikus vásáron a vaginával való egyesülés iránti beteljesületlen vágyat fejezné ki. Hamburgban rengeteget szórakoztunk. Szergej műalkotása körül állandóan férfiak sereglettek össze s a betont karmolászták. Egy középkorú nő megállt a szobor előtt, elvörösödött, majd bi­zonytalanul körülnézett, néhány nap múlva, utánfutónkon a kagylóval visszajöttünk Berlinbe. Mindketten másnaposak voltunk, útjaink elváltak. Egy ideig még emlékeztem Hamburgra, majd azt is elfelejtettem.

Ősz lett, a napok hűvösebbé váltak, az utcák kiürültek. Céltalanul kószál­tam a városban s egyszer csak Wedding egyik játszóterén kötöttem ki. A ho­mokból hatalmas csiga emelkedett ki, melyen szinte csüngtek a gyerekek. A friss festés ellenére is könnyen felis­mertem az „Anyaszívet”. Vannak dol­gok, amelyeket soha nem felejtünk el. Csigaként a játszótéren valóban pom­pásan mutatott. Láthatóan a gyerekek is nagyon kedvelték. Szergej végre elégedett lehetett magával meg a világgal. Átszellemülten mentem hazafelé s köz­ben dúdolni kezdtem.

Soha többé Weimarba

A Thüringiai Irodalmi Társaság meghí­vására utaztam, életemben először We­imarba, ahol a „Kelet-Európa a forrada­lom és ellenforradalom közti átmenet­ben” címmel megrendezett fesztiválon vettem részt. Két tucat más kelet-euró­pai művésszel, lengyellel, orosszal, csehvel és ukránnal közösen. Már út közben kiderült, az átalakulás min­dannyiunknál egészen másképp zajlott. Csoportunk ennek megfelelően aztán egész indulatos közösséggé alakult. A minimális toleranciáról mindössze a meleg ukrán vodka gondoskodott.

A német kultúrfőváros úgy nézett ki, mint egy mikrosütőből frissen szervíro­zott tejszíntorta, vagy mint egy épp ak­kor megnyílt óriási kiállítás. A három nap alatt, annak ellenére, hogy árnyék­ban is legalább 37 fok volt, mindent megnéztünk, amit csak kínált nekünk a város: a buchenwaldi koncentrációs tá­borok frissen festett barakkjait és resta­urált kályháit. Tíz márka belépődíj fejé­ben megtekinthettük Schiller és Goethe 21 darab poros koporsóját és házait. Aztán Hitler magán-műgyűjteményét, a Nietzsche-archívumot, a méhmúzeumot, illetőleg a thüringiai vizsla évfordulójára rendezett kiállítást. Mindenhol hemzsegtek a turisták, minden kocsmában „Goethe-szobá”-t rendeztek be, minden WC-ben emléktábla lógott. Egyik kiállításról a másikra rohantunk s közben még mi magunk is felléptünk. Fennma­radó időnkben a művészetről beszélget­tünk. Annak a három orosznak, akiket megismertem, mindenekelőtt Anselm Kiefer tetszett, képei a Weimar Múzeum­ban a modem művészetet képviselték. Szerették volna megtudni, hol él jelen­leg a művész és mivel foglalkozik. Erről fogalmam sem volt, utoljára akkor hal­lottam felőle, amikor SS-egyenruhában portyázott a német vidéki városokban, és egyiket a másik után hódította meg. Persze mindig magával vonszolt egy fényképészt is. Képei viszont csak akkor lettek igazán drágák, amikor az amerika­iak is érdeklődni kezdtek iránta. Renge­teg művét megvásárolták, például, amelynek a címe: „A hajnali napsugár a Führer asztalán” volt, meg hasonlókat.

A nők és a sasok nekünk is tetszettek Hitler gyűjteményében. Ha lett volna elég pénzem, meg hely a lakásomban, én is egész jól el tudtam volna képzelni egy ilyen nőgyűjteményt a falon: egész alakos aktot, aktot mellképként, lányt virággal, lányt virág nélkül… A hatalom ér­zése: A világ összes lánya az enyém. A kiállítás egyébként meglehetősen eklek­tikus volt. Orosz barátaim az egyik port­ré előtt hosszasan álldogáltak: a képen egy vörös orrú, feldagadt szemű, öreg, alkalmi alkoholistát lehetett látni. Vajon mire gondolhatott a Führer, amikor kia­kasztotta ezt az öreget? A sasokat, a nőket, a sportolókat, a tájképeket, a gyá­rakat még meg is lehet magyarázni: fel­fedezhető bennük a náci esztétika nyo­mai, vagy valami hasonló. De ez az öreg alkoholista? Talán jókedvűen épp a ten­gerparti sétányon korzózott, sütött a nap és minden a legnagyobb rendben volt. S akkor meglátta a szegény művészt, a szánalmas képet, és azt gondolta: „Ah, egye fene, megveszem ezt az öreget, adok egy esélyt ennek a gyereknek.” „Ó, ilyen már velem is történt”, mondja az egyik orosz művész. „Honnan veszed egyáltalán, hogy pénzt adott ezért a mázolmányért?”, válaszolta a másik, „sze­rintem egész biztosan ajándékba kapta az egyik pártbeli elvtárstól. Egyszer meg­jelent előtte valamelyik és azt mondta: ‘Adi, festegettem egy kicsit, te értesz va­lamennyire hozzá, mi a véleményed ró­la?’ Hitler megnézi az öreget. Vélemé­nyét azonban mégsem mondhatja egész nyíltan barátja szemébe: ‘Ó, nagyon ér­dekes’, mondja, ‘érezni benne az életet, meg ilyesmi, de azért van még mit tanul­nod.’ A festő persze azt hiszi, Hitler iga­zat mond, és nagyon megörül: ‘Óh, Adi, ha ennyire tetszik, neked adom. Akaszd fel a dolgozószobádban, meglátod, sze­rencsét hoz.’” Ekkor már a harmadik orosz is bekapcsolódott: „Épp így jártam én is Andrejevvel. Ha elmegy előttünk, mint az őrült, mindig berohan a műhe­lyembe, hogy megnézze, ott lóg e még a szaros installációja. A művészek olykor szinte rabszolgájukká teszik barátjukat.”

Visszasiettünk a Kiefer-kiállításra, hogy még negyedszerre is megnézzük az „Oroszlánfóka operációja” című ké­pet. Az oroszok veszekedni kezdtek: „Itt vannak a németek, ott meg az an­golok!” „Nem, fordítva!” De egész jó volt Edvard Munch is. nem sikerült vi­szont új zoknikat vennem Weimarban. Aztán vége lett a fesztiválnak.

A visszafelé úton, Merseburg előtt megállt a Caspar David Friedrich elne­vezésű művész-vonat. Megolvadt és le­esett a felső vezeték. Kint 38 fok volt, az ablakból épp a Karl von Basedow kli­nikára láttunk rá. A légkondicionálás már nem működött. Az első áldozato­kat két betegágyon tíz perc után vitték a klinikára, ahol nem kis kárörömmel fogadták őket. Fél óra elteltével a büfé is kiürült. A német utasok hosszú so­rokban álltak az egyetlen kártyás tele­fon előtt, de mert a tarifa igencsak ma­gas volt, kártyáik hamar lemerültek. Az­tán nemsokára a telefon is felmondta a szolgálatot. A német vasút baleseti me­nedzsere izzadva, 50 márkás bonokat kezdett osztogatni. A közhangulat egy csapásra megváltozott. Az étkezőkocsit egy iskolai csoport szállta meg. Amikor a második betegszállítmányt is elvitték Karl von Basedow irányába, egyszerre csak vitatkozni kezdtek az utasok Az egyik kopasz teológus a pápa mellett állt ki. Egy idősebb hölgy a kétségbee­sett értelmiség pártjára állt. „Evangéli­kus vagyok”, mondta, „de úgy gondo­lom, hogy mindazok után, ami velünk, németekkel történt, alaposan újra kell gondolni az egész valláselméletet.” A kopasz továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a Vatikán álláspontját nem lehet emberi logikával megmagyarázni. A legradikálisabb álláspontot a fiatalok képviselték: „Szarunk az egészre!” Az étkezőkocsiban zajló talkshow-szerű vi­ta talán nekik tetszett a leginkább. „Evangélikus-ateista vagyok”, állította magáról az egyik lány, „ráadásul épp a szüleimnek köszönhetem, hogy a templomban átalakultam.” „Én evangé­likus-katolikus vagyok” állította a má­sik, „ezért mondom azt, házasság előtt semmi szex!” „Ha ne vágj már úgy fel”, akadékoskodott tizenöt éves barátja, „nem vagy te Teréza anya, vagy mi.” Menetrend szerint közlekedő vonatban biztosan nem keletkezne efféle vita. „Csak akkor gondol az ember istenre, ha valami baja van”, magyarázta büsz­kén a teológus. Két óra múlva ismét volt áram és továbbmentünk. Magunk mögött hagytuk Weimart, istent meg va­lahol Merseburgnál.

Papp Kornélia fordítása

Vladimir Kaminer: Orosz diszkó – Manhattan kiadó, München, 2000

A novella a European Association for Jewish Culture támogatásával jelent meg.