Vizsga

Napló

Gimnazista lehettem, amikor a Rómeó, Júlia és a sötétség című filmet láttam.

A történet egyszerű. Zsidó lány ül egy padon zuhogó esőben egy prágai té­ren, nagy bőröndöt szorít magához. Fiatalember szólítja meg, hazaviszi. Elbújtatja a padlásszobá­ban. Ételt visz neki. A fiú apja észreveszi. „Gondol­tál arra, hogy az apád, az anyád életét kockázta­tod?” Nem tudom, mit válaszoltam volna a fiú he­lyében. A lány, úgy emlékszem, megszökik a búvóhelyről, hogy ne kelljen ezt a terhet elviselnie.

Azóta van bennem valami homályos bűntudat, hogy nem bújtattam volna el a lányt. Hogy túl sokat kívánok egy velem szolidáris nem zsidótól, ha az üvöltő farkasokkal szemben védelmet remélek. Ami­kor az előző ciklusban elszabadulni készült a pokol, a Demokratikus Charta tüntetésén Kerényi Imre számolt be arról, miként élte meg, érezte a saját bő­rén, milyen zsidónak lenni. Névtelen levelek, fenyegető telefo­nok, a legszelídebb kívánság, menjen Izraelbe, távozzon a ma­gyar színházi életből, közéletből és egyáltalán, az életből, tegez­ve, szitkozódva, megalázva. Azt mondta, ha ilyen zsidónak len­ni, akkor ő zsidó. Akkor jutott eszembe Otcenasek regénye-filmje. Szégyelltem magam. Mintha én tettem volna ezt vele.

Most olyan időket élünk, hogy nem vagyunk közvetlen veszélyben. Igaz, olykor horogkeresztet látunk a házfalon, az aluljáróban, de nem kell félnünk az utcán. Nem azért, mint­ha az elégedetlenség gyúanyaga nem volna elég bármiféle gyilkos indulatok elszabadítására. Csak mert a jelenlegi kor­mányzat nem cinkos az antiszemitákkal.

A cigányokkal azonban más a helyzet. Nem mintha nem volnának komplex programok, kormányzati jó szándék, csakhogy az ő esetükben a jó szándék kevés. Éhező, iskolá­zatlan százezrekről van szó. És becsületben megőszült kis­nyugdíjasok féltik tőlük a pénztárcájukat, nagycsaládosok nehezen megszerzett lakótelepi lakásukat.

Legjobbjaink jól vizsgáznak. Ott vannak azokban a polgár­jogi szervezetekben, ahol a cigányok elleni atrocitásokért szót emelnek. Mégis tartok tőle, sok hitsorsosom épp arra használja ezt a helyzetet, hogy végre ő is lenézhessen vala­kit. Vagy csak együtt hallgat a többséggel.

Néhány példa. Állapotos cigányasszony a pesti villamoson. Át­adod-e a helyed? Valaki megjegyzést tesz: „Ezek szülnek, mint a nyulak, majd eltartja az önkormányzat az én meg a maga pén­zéből.” Mersz ellentmondani? Vagy titokban még egyet is értesz?

Csöngetnek. A kinyitott kisablakban cigányember nyitott személyi igazolvánnyal. „Porcelánfejű babát, régi órát, csil­lárt…” Orrára csapod az ablakot? Udvariasan elküldöd? Vagy beengeded, és eladod neki nagyanyád ócska rézmozsarát? „Csak lopták volna el az utolsó ezresedet, mint nekem a múltkor a Lehel piacon!” Hogyan? Csak nem azt akarod mondani, hogy az lopta el, aki becsöngetett hozzád?

Nem könnyű vizsga. A tamilt, a szingalézt, az örményt, a fe­ketét szeretni semmibe sem kerül. Nem fogja levinni lakásod négyzetméterárát, ha a szomszédodba költözik. De ha a vendéglőben asztalodhoz hívod azt a cigányt, akit nem akarnak kiszolgálni, esetleg téged se szolgálnak ki. Ha rászólsz a rendőrre, aki tegezve kiabál egy cigányasszonnyal, esetleg bevisznek téged is. Vigyenek. Ennyivel tartozol. Gondolj arra az asszonyra, aki sárga csillagos anyádba belekarolt, hogy át­vigye a razzián. Nem lehetsz rosszabb nála.

A cigányok veszélyben vannak. Az önkormányzat szociális osztályától az ABC-áruházig, az orvosi rendelőtől a hajlékta­lanszállóig mindenki szeretné őket a kapun kívül látni. Ha az­tán a kapun kívül nem mindig viselkednek feddhetetlenül, gondolunk-e arra, hogy egy cigánynak télen a börtön is meg­oldás? Fedelet és élelmet jelent.

Törvényeink szerint a földön egy sor kalászt meg kell hagy­ni a vándoroknak. Sok boltossal beszéltem, aki félrefordítja a fejét, amikor egy nyugdíjas néni egy tejeszacskót, egy sze­let csokoládét, egy doboz kávét a kosár helyett a szatyrába csúsztat, és a pénztárnál csak egy fél kiló kenyeret fizet ki. Ők azok, akik záráskor a maradék kenyeret, tejet némi koc­kasajttal átküldik a legközelebbi hajléktalanszállóra. Ha lát­nák, micsoda öröm ez, talán még többet küldenének. De ez nem cigányügy. Ez „csak” emberség.

Sok hittestvérünk felháborodik, ha a cigányokkal együtt emlegetnek bennünket. Pedig hát kisebbség kisebbség, nem? Hogy mi iskolázottabbak vagyunk a többségnél, ők meg iskolázatlanabbak? Na és? A mi tudásunkból telik az ő megértésükre is, nem? Mi tudjuk, hogy a kisebbséget nem azért nem szabad bántani, mert olyan szép, okos és becsü­letes, hanem mert senkit se szabad bántani. Ugye mi megta­nultuk a saját szenvedéseinkből, hogy a felebarát nemcsak a „mi kutyánk kölyke”, hanem minden embertárs?

Nos, mindez azért jutott eszembe, mert Gyöngyösön és Egerben hol a kopaszok, hol a rendőrök verik meg a cigányo­kat. Ha szombat este diszkóba akarnak menni, azért. Ha hét­főn a piacon árulni akarnak, azért. Ha a szomszédok feljelen­tik, hogy ittak, azért. A kopaszok egyszerűen csak azért, mert van sapkájuk. Vagy mert nincs. Egyetlen közös vonása van ezeknek az ügyeknek: mindig cigányok ellen indul bírósági eljárás. Jól olvasták: az áldozatok ellen. Igaz, ott a röntgen- felvétel a törött csuklóról, bordáról, de minden tanú egybe­hangzóan állítja, hogy a cigány kezdeményezte a verekedést.

Hát ez az, ami tűrhetetlen. Nem lehetek alábbvaló Herényi Imrénél. Ha ez Magyarországon megtörténhet, akkor én ci­gány vagyok.

A Makkabi Kiadó nemrég kiadta A zsidó vallás törvényeit. Az előszóban Raj Tamás a régi nagy tudóst, Hillélt idézi: „Ami neked nem kívánatos, azt ne tedd felebarátodnak. Ez az egész zsidó vallás lényege.” Én megfordítanám: viselked­jünk úgy embertársainkkal, ahogy szeretnénk, ha velünk vi­selkednének. Rettenetes időket élünk. Ha mindazt a rosszat, amit kaptunk, továbbadjuk a nálunk is kiszolgáltatottabbaknak, akkor egyáltalán nem lehet élni. Én pedig szeretnék.

A szerző költő, műfordító.