Viszontválasz Ungvári Tamásnak

Örülnöm kellene, hiszen végre komoly és fontos problé­mákról alakult ki vita, olya­nokról, amelyeknek életsza­ga van. Ami örömömnek némileg gátat szab, az az a fajta rekapituláció, amely­ben a szerző részesíti Írásomat.

Ungvári cikkének több hibája is van. Az egyik az, hogy olyan állításokat és ér­veket, sőt – szinte történetfilozófiát – tu­lajdonít nekem, melyeket én sohasem mondtam és állítottam. Nem bíráltam az „egyetemes jogi garanciákat” követelő­ket s nem vontam kétségbe az emanci­páció egyenlősítő törvényeit sem. Egyál­talán, a zsidó problematika jogi vonatko­zásaival nem foglalkoztam. Mindössze – s erre később még visszatérek – az asszimiláció egyes problémáira és egy nagyon is komoly csoportpszichológiai problémára hívtam fel a figyelmet.

A szerző másik balfogása, hogy bib­liográfiai utalásokkal, az akadémiai világ jól csengő neveinek felsorolásával pró­bálja meg helyettesíteni az érveket. Sok tétel hangzik el és a bizonyítás így szól: George Steiner ezt mondja, vagy X. Y. azt mondja. Mivel itt nem egzakt diszciplíná­ról, hanem nagyon is képlékeny és érzel­mekkel is átitatott identitásvitáról van szó, az érvektől elszakadt és a „bevett autoritásokra” való állandó hivatkozás azt mutatja, hogy a szerző, bizonyítás helyett e jól hangzó nevekbe veti örök bizodalmát.

Arról nem is szólva, hogy George Stei­ner vagy Saul Friedlander nem a zsidó identitás és a holocaust-értelmezés „tu­dományának” megfellebbezhetetlen te­kintélye, mivel ilyen tudomány nem léte­zik. Az úgynevezett „szakirodalomnak” ők csupán egy politikailag és ideológiai­lag is igen jól behatárolható szeletét je­lentik.

Az Ungvári-féle bibliográfiával egyéb­ként is súlyos problémák vannak: olyan állításokat tulajdonít különféle szemé­lyeknek, amiket ők sohasem mondtak. A Mazsihisz elnöke 1992-es Népszabad­ság-beli interjújában nem a disszimiláció nézőpontjából utasította el az „érintettséget” s – Debreczeni József nyomán – komplett náci alapvetésnek nevezte a Csurka-tanulmányt.1 George Barany – ta­nulmányában – megérti az önazonossá­gukért aggódók problémáit.2

Ungvári forráskezelése tehát szakmai szempontból komoly kételyeket ébreszt.

Dicséretes egyébként a szerző azon ügybuzgalma, hogy megfeleljen a Szom­bat című „közlöny” hébertudást is párto­ló kényes ízlésének. Csak zárójelben je­gyezném meg, hogy a Funkenstein írás­ból izzadságos munkával átmásolt, így az angol írásmód szerint közölt héber szöveget a jeles szerzőnek, az eredetit megnézve, valamelyik magyar írásmód szerint kellett volna leírnia. Bár kiforrott és egységes magyar ortográfiai rendszer nincs. Ungvári utánanézhetett volna egy-­két klasszikus vagy modern héber szö­veg magyar átírásának.3

Végül határozottan vissza kell utasíta­nom a szerző azon szándékát, hogy sze­mélyemet egy általa jobboldalinak neve­zett (valójában szélsőjobboldali) lap di­csérő soraival minősítse. Ez önmagában ugyanis – írásom tartalmára nézve – semmilyen következtetéssel nem bír. A „jobboldaliság” ugyanis, hasonlóan a „baloldaliság”-hoz: nem értékkategória. Ungvári – akinek szemléletébe mélyen beivódott az elmúlt évtizedek bipoláris („baloldali kontra jobboldali”, „kommu­nista kontra fasiszta”, „haladó kontra re­akciós”, „párttitkár kontra plébános”: szóval metafizikai jó kontra metafizikai gonosz) gondolkozása – kifejezetten tisztességtelen eszközökkel él akkor, amikor a vita menetébe külső, magát az érveket nem érintő szempontokat hoz be. Az „akit az ellenségem dicsér: az el­lenség” típusú érvelés Ungvári vitamo­rálját minősíti.

De félretéve a személyes szurka-piszkát: mi az, amiben én és Ungvári nem értünk egyet?

1. Ungvári Tamás a „zsidó-magyar”, „magyar-zsidó” terminológiai ellentétére építi írását. Nos, én ennek a terminológi­ai „ellentétnek” nem tulajdonítok olyan nagy jelentőséget (ezért is tettem idéző­jelbe a „zsidó származású magyarok” ki­fejezést), bár – azt elismerem – tényleg van köztük jelentésbeli és különféle ér­zékenységeket érintő különbség. Ám e kifejezések használatával sem oldódik meg minden.4 Hadd hozzak fel ennek érzékeltetésére néhány példát.

Ami „zsidó-magyar” szempontból nye­reség, az „magyar-zsidó” szempontból veszteség is lehet.

A jiddis vagy a héber nyelv elfelejté­se, a vallási szokások ignorálása lehet, hogy Ungvári nézőpontjából a siker, a társadalmi betagozódás jele, de zsidó szempontból nem az. S az értékek eltű­nése, egy olyan modern állam számára is szegényedést jelent, mely büszke állampolgárai eltérő kulturális és vallási gyökereire.

A zsidó-magyar asszimiláció végpont­ján ráadásul nem az „univerzális embe­riben” való feloldódás, hanem partikulá­ris biográfiai adatok maradnak. A tradíci­ótól gondosan megtisztított zsidó azo­nosságtudat végpontja a „zsidó motívu­mok” kutatása a tudományban és a „Who is who in the Jewish World” típusú üres leszármazástan.

2. Ami a kétfajta revizionizmus összeérését érintő sanda megjegyzést illeti: azért az nem mindegy, hogy az asszimi­lációt milyen szempontból, mondjuk, társadalmi, kulturális, antiszemita vagy cionista szempontból bírálják: diszkriminálni és gyilkolni akarnak vagy a zsi­dó azonosságtudatot szeretnék megerő­síteni.

A múlt század végén és e század ele­jén magyar antiszemiták (Istóczy Győző és Egan Lajos) vetették fel – persze faj­védelmi okokból – a zsidó állam kérdé­sét. Theodor HerzI – egészen más indíté­kokból – 1896-ban kiadta híres „Judenstaat”-ját, melyben szintén egy önálló zsi­dó politikai entitás mellett teszi le a voksát.5 Vajon ez azt jelentené, hogy Herzl antiszemita volt? Nyilván nem, csak az következhet ebből, hogy Istóczy és Herzl is érzékelte annak a zsidó asszimi­lációnak a törékeny voltát, melyről a többi politikai és ideológiai irányzat nem vett tudomást. Ennyi és nem több volt a közös bennük.6

A cionizmus és a különféle népi vagy narodnyik mozgalmak érvkészlete, foga­lomhasználata tényleg sokban hasonlít egymáshoz, hiszen a cionizmus – erede­tileg – a közép-kelet-európai zsidóság emancipatórikus nemzeti mozgalma volt. De a nemzeti retorika súlyos társa­dalmi problémákat is kifejezett. S eze­ket a más nyelven kifejezhetetlen prob­lémákat sem a szociáldemokraták, sem a Kommunisták, de a polgári liberálisok sem tudták megoldani.

3. Más. Ungvári azt írja: „…milyen po­litikai, vagy társadalmi csoportosulás az, amelyik eredeti jóhiszeműségét és jó­zanságát Auschwitz felemlegetésével hirtelen elveszti és a barnaingesek tábo­ráig fut.” Nos, Ungvári Tamás itt megfe­ledkezik arról, hogy az antiszemitizmus vádja korunkban súlyos vád – gondol­junk csak Svájcra -, olyan, amelynek ko­moly következményei is lehetnek. A II. világháború után a zsidó panaszok han­goztatása – és ez a soa után előrelépés – befogadóra talál a demokratikus nyu­gati közvéleményben. De ez a közvéle­mény az alaptalan és paranoiából faka­dó panaszt is meghallja. A józan gondol­kodóban ez a reakció visszatetszést kelt, s adott esetben a politikai mező szélsőjobboldalára tolhatja.

Az antiszemitizmus megítélésében Ungvári sokszor önmagának is ellent­mond, ilyen szempontból szövege ko­rántsem koherens. Egymással szöges el­lentétben álló téziseket fogalmaz meg. Az egyik szerint az antiszemitizmust „leginkább a zsidóság asszimilációs vá­gya és igyekezete gerjeszti”, aztán pár sorral lejjebb megjegyzi: „Az antiszemi­tizmust persze legkevésbé a zsidók vagy azok, akiket annak tekintenek, gerjeszt­hetik…” Melyik állítás az igaz, az első vagy a második? De a tiszta logika egyébként sem a szerző sajátja. Egy he­lyen a zsidókat és a romákat kisebbség­nek nevezi („ugyanis más fenyegetett ki­sebbségről én nem tudok”), majd felte­szi a kérdést: „De továbbá miért kisebb­ség a magyar zsidóság?”

S itt megint kibújik a szög a zsákból. Ungvári a kulturális és politikai kisebb­ség fogalmát teljesen összekeveri. Szá­mára itt is – és ez közvetíthetetlen gene­rációs tapasztalat – a zsidóság bármely szempontú entitásként való felfogása – nem véletlen, hogy a szerző fenyegetett kisebbségekről ír – jogvesztéssel jár.

4. Ungvári szerint én kétségbe vontam a holocaustnak a zsidó azonosságtudat­ban betöltött központi szerepét, nos, én ilyet nem írtam: pusztán a holocaust-fra­zeológia aktuálpolitikai használatáról el­mélkedtem. A magyar zsidók nagy ré­sze, sajnos tényleg centrális jelentősé­get tulajdonít a vészkorszaknak. S az ok nem a történés nagyságában és brutali­tásában rejlik, hanem az „univerzális” tudatlanságban: abban, hogy a többség nem ismeri saját hagyományának, törté­nelmének és kultúrájának zsidó gyökereit (melyet én nem az asszimilációs tel­jesítménnyel azonosítok), a zsidó állam­ról pedig a többség alig vesz tudomást. A holocaust az elkülönítők szándékai­nak következménye, ezért csak olyan negatív identitást alapozhat meg, amely­nek az autonóm emberi választáshoz nem sok köze van. Az elkülönítést má­sok végezték, de szempontjaikat az ál­dozatok utódai magukra vették. Ezért is vált a holocaust egy olyan mentsvárrá, amely még utoljára jelenthetett valami közösségi „élményt”.

A vészkorszak univerzalizálhatósága és az ebből fakadó dialógus lehetősége számomra kérdéses. Nem véletlen az, hogy a holocaust-élmény abszolutizálói többségükben zsidó és nem zsidó túl­élők, valamint német bűnbánók.

Az izraeli „revizionizmus” kérdéséhez. A holocaust elsősorban asszimilációban csalódott emberek százezreinek beván­dorlásához „járult” hozzá, de itt sem au­tomatikus módon. Ezen felül a vészkor­szak miatt jogos erkölcsi nyomás is ne­hezedett a nagyhatalmakra, de a zsidó állam nemzetközi elismerése elsősor­ban a cionizmus természetének politikai és nem eszmei dimenzióját érintette.

A cionizmus tekintetében Ungvári egyébként teljes fogalomzavarban szen­ved. A cionizmus eredetileg a közép-kelet-európai zsidóság emancipatórikus politikai mozgalma volt, mely e sokat szenvedett közösségnek kívánt nemzeti otthont teremteni. Később a cionizmus sok eszmét szívott magába: kialakult bal- és jobboldali változata, s megjelen­tek az erec jiszraeli micvák/parancsolatok betartásának fontosságát hangsúlyo­zó vallásos cionisták is. A cionizmus esz­méi tehát jóval holocaust előttiek.

A posztcionizmus egy, az utóbbi más­fél évtizedben Izraelben megjelenő pub­licisztikai és történetírói irányzat, mely áramlat tagjai (pl. Jehuda Elkana írása: Ha’arec 1988. március 2.) és az izraeli „revizionista” történésznemzedék (Benny Morris és társai) nem azért revizionisták, mert tagadták a holocaust jelentőségét, hanem azért, mert az izraeli történetírás és politikai közélet bevett toposzait tá­madták meg.7 Mint minden ilyen törté­netírói és publicisztikai áramlat (akár egyetértünk vele, akár nem), rendelkezik azzal az előnnyel, hogy mindenkit ön­vizsgálatra késztet és pontosítja azokat a tényeket (vagy tényeknek nevezett ese­ményeket), melyeket a hivatalos közfel­fogás mint jól feltárt „igazságokat” a vit­rinbe zárna és bálványként imádna.

Az izraeli „posztcionisták” és „revizio­nisták” a holocaust aktuálpolitikai felhasználása ellen szólaltak fel. S a pár év­tizeddel ezelőtti izraeli helyzethez ha­sonlít a holocaustról szóló közbeszéd magyarországi „alkalmazása”: az emlé­kezés olykor hisztérikus politikája – sok­szor manipulatív aktuálpolitikai szándé­kokkal – illetéktelen helyekre kér bebocsáttatást. Ez a frazeológia – ha másra nem, arra mindenképpen alkalmas, hogy – különösebb érvelés nélkül – diszkreditálja a vitapartnert.

5. Amit Ungvári a holocaust-élmény revizionizmusok okozta megtámadásá­ról beszél, az egyszerűen nem pontosan fedi a valóságot. Ungvári elfelejti meg­említeni a francia revizionizmus (Faurisson és társai) és a német „Historikerstreit” történészei közti különbséget (e cso­portokon belül is több irányzat van), amely igen jelentős. Az első „társulat” tagjai antiszemita történelemhamisítók, ők egyszerűen tagadják a holocaust té­nyét, de az Ernst Nolte-féle álláspont (amelyből azért kihallik a német magya­rázkodás) több állítása is megfontolásra késztette a korszak kutatóit.8

S itt meg kell jegyeznem, hogy sem Ungváritól, sem mástól nem vitatom el azt a jogát, hogy annak vallja magát, aminek akarja. A teljes asszimiláció (ha ugyan ez egyáltalán lehetséges), a „kö­zéputas” integráció és a szintén lehetet­len teljes elkülönülés között számtalan egyéni és kollektív út létezik. De ha el is fogadjuk az asszimilációt tényét, még nem jelenti azt, hogy maradéktalanul egyet is értünk vele. S fordítva is így van: a szerzőnek is el kell fogadnia mások vá­lasztását és jóhiszeműségét. Szövegé­ben mintha erre látnék is jeleket, főleg akkor, amikor a zsidó vezetőknek az asszimilációs alku során elkövetett hibá­iról ír. Jó lett volna, ha cikke mondani­valóját és hangnemét nem torzította vol­na el a vitapartnert lehengerelni – és nem meggyőzni -, az olvasóközönséget viszont elkápráztatni akaró olcsó pole­mikus arrogancia.

 

Jegyzetek

1 „A Csurka-ügy nem a mi ügyünk. Úgy gondolom, hogy Csurka úrral nekünk már nincs mit beszél­nünk: átlendült arra a partra, ahol nem kell kap­csolatot tartanunk…” In: Népszabadság 1992. au­gusztus 29. (50. évf. 204. sz. 4.1.). Interjú dr. Feldmájer Péterrel.

2 Barany: „A feladat annál is sürgetőbb, mivel az országok és a nemzetek egymástól kölcsönösen is függeni kezdenek egy technológiai irányultságú világban… és mindannyiuknak meg kell tanulniuk azt, hogy hogyan alkalmazkodjanak (illeszkedje­nek be, mármint ebbe az új világrendbe – N. A.) anélkül, hogy identitásukat elveszítenék”.

In: „Magyar Jew or Jewish Magyar-to the Question of Jewish Assimilation in Hungary”. In: Canadian American Slavic Studies vol. 8 (1974). p. 44.

3 A mondat magyar átírása: „vehu ha-matil szina benam levenénu.” Azaz: „Ez okozza a gyűlöletet köztük és köztünk.” Az angol és a magyar ortográ­fia közötti különbségek: ami az angolban s, az a magyarban sz, az ei=e vagy é, a szóvégi h „eltűnik” stb. Egyébként Hatam Szófér (Ungvári 22. jegyzeté­vel szemben) sohasem írt „Éle Divré ha-Brit”címen könyvet. A nagy rabbinak ugyanis életében (1763-1839) egyetlen könyve sem jelent meg. Az „Ezek a Szövetség szavai” címen magyarítható mű responsumgyűjtemény, melyben Hatam Szóférnak két vagy három responsuma jelent meg. A kiadás helyét és idejét Ungvári pontosan adja meg.

Lásd többek között Jacob Katz írását: „Chátám Szófér életrajzához.” In: Századok 1992/1. pp. 80-112. Ez az elírás nem egészen Ungvári hibája, hiszen az adatot Amos Funkenstein szövegéből vette.

4 Régebben e két kifejezés közti különbségnek Ungvári sem tulajdonított oly nagy jelentőséget: „…Azt hiszem azonban, hogy az asszimilációval kapcsolatosan a zsidó-magyar, magyar zsidókban is élnek még téveszmék…” Ungvári Tamás: Gyökerek. In: Szombat 1993. március 3. (V. évf. 3. sz. 11.1.)

5 Ez a példa annyira kézenfekvő, hogy sokan felfi­gyeltek rá. Többek között erről ír Zeke Gyula is: „A magyar zsidóság a politikában 1895-1919.” 2. rész. In: Szombat, 1995. március. (VII. évf. 3.sz. 26-33.1.) Lásd még Gerő András írását: „Liberálisok, antisze­miták és zsidók a modern Magyarország születése­kor.” In: Zsidóság, identitás, történelem. Budapest 1992. pp. 9-21.

6 Erre korábbi cikkében Ungvári is utalt: „Az anti­szemita és a cionista nem az asszimiláció lehetet­lenségéből indul ki, inkább abból, hogy felfogja és megérti: a beolvadás az önazonosság teljes feladá­sát jelenti ott, ahol bármely asszimilációs kényszer és nyomás, bizalmatlanság s az integráció feltéte­leinek önkényes megváltoztatása egyáltalán felmerülhet…” Ungvári Tamás: „A liberális egyezség: asszimiláció.” In: Világosság 1994. május-június. 35. évf. no. 3. p. 164. Ungvári tehát itt – bár egé­szen más érvrendszert használva -, mintha megér­tené az identitás kérdésének a fontosságát.

7 Elkana szövegét közölte a Szombat is: 1993. áp­rilis (V. évf. 4. sz. 3. és 33.1.) Az izraeli „revizionis­ták” könyvei mindig egy-egy általuk és a közvéle­mény által is kényesnek ítélt történeti kérdéssel foglalkoztak. Lásd Simha Flapan: The Birth of Israel. Myths and realities. New York, 1987. Avi Shlaim: Collusion across the Jordan: King Abdullah, the Zionist Movement, and the Partidon of Palestina, Oxford, 1988. lián Pappe: Britain and the Arab-Israeli Conflict, 1948-1951. New York, 1988. Benny Morris: The Birth of the Palestinian Refugee Problem, 1947-1948. Cambridge, 1987.

Valamint: Ian Black-Benny Morris: Israel’s secret wars. A history of Israel’s Intelligence Services. New York, 1992. Azonkívül a Tel-Avivban kiadott His­tory and Memory c. periodika különszámot szen­telt a „revizionista” történetírás problémájának. Vol. 7. No. 1. Spring/Summer 1995.

8 Ernst Nolte: Marxismus, Faschismus, Kalter Krieg. Vortrage und Aufsatze 1964-1976. Stuttgart, 1977. Uő.: Das Vergehen dér Vergangenheit. Antwort an meine Kritiker im sog. Historikerstreit. Berlin-Frankfurt a. M. 1987 stb.