Visszatérés Altendorfba

Idősebb hölgy szólított meg egy jeruzsálemi buszmegállóban: „Melyik országból származik?” – érdeklődött. ,,Eredetileg Amerikából, de most Izraelben lakom.” „És az édesapja?” „Ő is Amerikában született?” „És az ő szülei?” – makacskodott. Kicsit ingerült lettem, ezért röviden válaszoltam. Látva bosszúságomat, a hölgy zavarba jött. „Bocsásson meg, de tudja, egész családomat kiirtották a Holocaust során. Ezért mindenkit kikérdezek, akivel csak találkozom, hátha egyszer véletlenül találok valakit, aki hozzám tartozik.”

Kérdezni mindig érdemes. Az én esetemben például egyetlen egyszerű kérdés az események láncolatát indította el, olyant, amilyent legmerészebb álmaimban sem képzeltem. A kérdés, amelyet New York külvárosában egy családi esküvőn tettem fel, így hangzott: „Nincsenek rokonaink Izraelben?” És másfél évvel később dédapám zsinagógájának kapujában találtam magam, egy kis faluban, Északkelet-Szlovákiában.

Mindig izgatott a családfánk, családunk története. Gyermekkoromban imádtam hallgatni az anyai nagyapámról szóló történeteket, azt, hogy hogyan vándorolt ki Lettországból Amerikába és miként próbált szerencsét a színészi pályán Hollywoodban. A mozgalmas életéről szóló családi legendák, amelyekben néhány testvére is szerepelt, megmozgatták fantáziámat. Jóval kevesebbet tudtam azonban apám családjáról. Mindkét apai nagyapám még kisgyerekkoromban meghalt, és a családnak az az ága valahogy jelentéktelennek, kevésbé izgalmasnak tűnt számomra.

A család története visszamenőleg legfeljebb a nagyszülőkig terjedt. Nehéz volt elképzelni olyan nagyszülőket, akikkel soha nem találkoztam, és akikről alig tudtam valamit. Keserűen irigykedtem azokra a barátaimra, akik nyomon tudták követni családjukat egészén Vilnáig vagy a spanyolországi kiűzetésig.

Próbára tettem apám memóriáját, remélve, hogy rábukkanok egy névre, egy helyre, akármilyen nyomra, mindhiába. Mindössze annyira emlékezett, hogy szülei Magyarországról mentek Amerikába, „valahonnan a határ közeléből”. És ezt is csak azért tudta, mert gyerekkorában az iskolában minden évben megkérdezték tőle, hogy honnan jött a családjuk. Minden évben újra és újra meg kellett kérdezni, mert a határ állandóan változott. Hogy mikori magyar határról volt szó, arra már nem tudott visszaemlékezni.

Amikor 1983-ban Izraelbe érkeztem, arról álmodoztam, hogy rég elveszett rokonokra fogok bukkanni, akik segítenek majd felderíteni a családi rejtélyt. Nem volt ilyen szerencsém.

Egy szép napon a bátyám esküvőjén összefutottam egy nagynénémmel, akit évek óta nem láttam. Felkészülve a nemleges válaszra, mérsékelt érdeklődéssel tettem fel a sorsdöntő kérdést: „Semmilyen rokonunk nem él Izraelben?” Elképedve hallottam válaszát: „Dehogynem. Akarod a telefonszámukat?” Ilyen egyszerű volt. Apám el is feledkezett arról, hogy édesanyjának, Fuchs Weinstock Reginának volt egy Salamon nevű bátyja. Kiderült, hogy az ő unokája, Hezi, Haifa közelében lakik. A nagynéném hozzátette, hogy Regina és a férje Morris egy magyarországi városból, Altendorfból vándoroltak ki. Azt már nem tudta megmondani, hogy a városnak miért van német neve, vagy hogy egyáltalán hol található Magyarországon.

Izraelbe visszatérve azonnal felhívtam Hezit.

Néhány nappal később felhajtottam Haifába, hogy találkozzam vele és feleségével, Rachellel. Útközben arra gondoltam, hogy most fog megtörténni a család újraegyesülése, amelyről oly régen álmodoztam. De leginkább idegességet éreztem. Hezi és Rachel szeretetreméltó embereknek mutatkoztak, a társalgás könnyedén folyt közöttünk. Mi több, Hezi a családfáról szóló információk igazi aranybányája volt. Majd elájultam, amikor átadta a Fuchs család családfáját. Regina nagyanyámon és testvérein kívül, akikkel nagyanyám együtt vándorolt ki Amerikába, kiderült, hogy dédapámnak, Fuchs Simonnak és dédanyámnak, Bettynek öt további gyermeke volt: Salamon (Hezi nagyapja), Joseph, Shari, Yanka és Carl. Hirtelen több rokonom lett, mint amennyivel kezdeni tudtam volna valamit.

Forgott a fejem a történetektől, amelyeket Hezi mesélt késő este Európáról, a háborúról, az izraeli rokonokról és a Fuchsék Magyarországon maradt ágáról, K. unokatestvéremről és lányáról, E.-ről.

Hezi emlékezett arra, hogy valamikor az ötvenes években, a Jad Vasem megnyitása után, édesanyja Edit elment és bediktálta szülei adatait a „Név és cím” rovatban, Salamonét és Rosáét, akiket a nácik megöltek.

Nem sokkal ezután a Jad Vasem archívumában találtam magam, ahol végignéztem az adatokat mikrofilmen. A nevek elképesztő mennyisége és a Fuchs név rendkívüli gyakorisága nagyon megnehezítette a fel­adatomat. Egyenként mentem sorba a neveken: S. Fuchs, Salamon Fuchs és Shlomo Fuchs. Az egyik túl idős volt, a másik túl fiatal, az egyik lengyel volt, a másik német. A nevek összefolytak szemem előtt, és akkor hirtelen ott volt: Salamon Fuchs, Simon Fuchs fia, születési hely: Pozsony, Csehszlovákia, halálának helye: ismeretlen haláltábor. Megvan, megtaláltam. Egy pillanattal később azon kaptam magam, hogy a sikerérzést tompa fájdalom váltja fel.

Ráakadtam egy másik információra is. Salamon Fuchs, született Spisska Stara Vesben, Csehszlovákiában. Bár Magda, egy másik most megtalált rokon szerint édesanyja, Shari Fuchs egy kisvárosból, Szepesófaluból származik. Nővére, Regina Fuchs viszont Altendorfban született. Hogyan lehetséges ez? Összezavarodtam.

Áprilisban Kelet-Európába utaztam hivatalos ügyben. A repülőjárat menetrendje lehetővé tette számomra, hogy eltöltsek egy kis időt Budapesten és eleget tegyek a Tudományos Akadémia korábbi meghívásának. Magyar vendéglátóm szerint Altendorf mai neve Mosonmagyaróvár, egy nyugat-magyarországi város. A térképet megvizsgálva láttam, hogy a város nagyon közel esik a csehszlovák határhoz, és a legközelebbi nagyváros Pozsony. Mind ez egybevágott az apám által említett változó határral, és dédapám utolsó lakóhelyével, Pozsonnyal.

Az utazásom előtti hetet azzal töltöttem, hogy egyeztettem a második világháború előtti és mai magyarországi térképeket. Felkutattam az International Gazetter példányait, régi magyar városok térképeit, a Holocaustról szóló tanulmányokat és az Encyclopaedia Judaicát de a keresett várost nem találtam meg. Lehetséges, hogy Altendorf soha sem létezett? Lehetséges, hogy a nyolcvan év távlata megcsalta az emlékezetet és megváltoztatta a nevet? Más alternatíva hiányában elfogadtam magyar vendéglátóm vélekedését: Altendorf azonos Mosonmagyaróvárral. Elterveztem, hogy bérelek egy autót és eltöltök ott egy napot.

Altendorf most is létezik, közvetlenül az osztrák határ mentén. Ez is logikusnak tűnt: közel a határhoz, német név stb. Új tervet szőttem: vonattal elmegyek Nyugat-Magyarországra, bérelek egy taxit, ami átvisz az osztrák határon, majd visszahoz Magyarországra, ahol ismét felszállok a vonatra és elutazom Csehszlovákiába, néhány napos nyaralásra. De még mindig nem értettem, hogy kerül a történetbe Szepesófalu és Spisska Stara Ves?

Mikor Budapesten felhívtam K. unokanővéremet és megkérdeztem, hol született a nagymamája (Regina nővére), „Szepesófalun” – válaszolta. Aha, gondoltam. Ezek szerint két Fuchs nővér ott született: K. nagymamája, Yanka és Magda mamája, Shari. És hogy hívják ma Szepesófalut, kérdeztem. „Spisska Stara Ves.” Aha, a hiányzó láncszem! A bátyjuk, Salamon, tehát ugyanott született. Spisska Stara Ves Csehszlovákiában van, közel a lengyel határhoz és a nagymama magyar volt! De mi ez az Altendorf?

És akkor jött a nagy megvilágosodás. K. és E. meglátogattak a szállodában, amikor megérkeztem Budapestre. Egy kis asztalnál ültünk a zajos étteremben. Kávét ittunk és néztük egymást. „Rokonaim lennének ezek az idegenek?” Kérdeztem magamtól, és próbáltam felfedezni valamifajta hasonlóságot. Miről beszélgessünk? A társalgás akadozott. E. fordított édesanyjának és nekem. K.-nak hirtelen eszébe jutott egy ajándék, amelyet gyerekkorában kapott Reginától. Egy rózsaszín, kékvirágos rugdalódzót. Ez a kis epizód elég volt ahhoz, hogy megtörjön a jég. Elmondtam neki az egész történetet: Heziről, a családfáról és a sorsdöntő kérdésről, ami ehhez a találkozáshoz vezetett. Nevettünk az azonosságokon, amelyeket felfedeztünk a családunk történetében, s amelyeket mi mind a közös Fuchs-vonásoknak tulajdonítottunk.

Az alapkérdésemre viszont még mindig nem kaptam választ. Ha Yanka, Shari és Salamon mind Szepesófalun (Spisska Stara Ves) születtek, hogyan születhetett Regina, középső nővérük Altendorfban? K. csodálkozva rám pillantott. „Altendorf” angolul azt jelenti, hogy „old village”, magyarul pedig „ófalu”. És mit jelent az, hogy „Stara Ves” magyarul? – fojtottam vissza lélegzetemet, „ófalu” – felelte.

Elképedtem. Altendorf, Ófalu és Stara Ves egy és ugyanaz a város: az azonosító előszavak „Szepes” és „Spisska” azokra a szász bevándorlókra utalnak, akik annak idején itt telepedtek le. „De várjunk csak” folytattam. „A nagyanyám mindig azt mondta, hogy Magyarországról jött. Stara Ves viszont Észak-Szlovákiában van.” És akkor hirtelen eszembe jutott: az első világháború végén Csehszlovákia még nem létezett mint egységes ország. Szlovákia az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. Amikor Regina kivándorolt, még Magyarországhoz tartozott a város. „És miért használta a város német nevét, Altendorfot?” – makacskodtam, „és miért nem magyarul vagy szlovákul hívta? Sohasem hallottam arról, hogy Regina tudott volna németül.” K. vadul rángatni kezdte a fülcimpáját. E.-re néztem magyarázatért, aki nevetve fordította. „Anyám azt akarja mondani, hogy saját fülével hallotta nagyanyját és a nővérét németül beszélgetni. Ha ők beszéltek németül, akkor a te nagyanyádnak is tudnia kellett.”

Szóval erről van szó. Nem Mosonmagyaróvár Nyugat-Magyarországon, nem is valahol a határon túl a mai Ausztriában, hanem egy kisváros Észak-Szlovákiában, amit úgy hívnak, hogy Spisska Stara Ves. Ez az én Altendorfom.

Cseh barátom segítségével előkészítettem a bonyo­lult utazást. Budapestről vonattal megyek Pozsonyba, onnan repülővel Poprádra, amely a legközelebbi kelet-szlovákiai város. Ott vár egy angol tolmács autóval, aki elvisz Spisska Stara Vesbe, a lengyel határ közelébe, át a negyven kilométeres, hegyek között húzódó útvonalon.

Néhány nap múlva Poprádon ébredtem, elcsigázva az utazástól, de telve izgalommal. „Ez az” gondoltam. „Elérkezett a nap, amikor megpillantom Altendorfot.” Széthúztam a szállodaablak függönyeit. Hóvihar volt. „Mi a fenét csinálsz te itt?” – kérdeztem magamtól. „Itt vagy a semmi közepén Kelet-Csehszlovákiában, át akarod szelni a hegyeket, hogy eljuss egy kisvárosba, amiről azt gondolod, hogy nagyanyád ott született. S mindezt miért? Mégis, mire számítasz, mit találsz ott nyolcvan év múlva?” A pillanatnyi tétovázás ellenére tudtam, hogy semmi sem téríthet el. Mennem kell, hogy tudjam, legalább megpróbáltam. Saját szememmel akartam látni Altendorfot, azt akartam látni, amit a nagyanyám látott az ő szemével.

A szálloda recepcióján rossz hírek vártak. Az angol tolmácsnő kisfia beteg lett és ezért nem tudott jönni. Szorongás tört rám. Mit csináljak most? Tömegközlekedés láthatólag nem létezik és tolmács nélkül el vagyok veszve. Azonnal felhívtam a Cedok utazási irodát és elmagyaráztam különös helyzetemet. Némi rábeszélés után elkezdtek telefonálgatni és hamarosan találtak idegenvezetőt, Jozefet, egy szeretetreméltó nyugdíjast a közeli faluból.

Húsz perc múlva Jozef ott volt értem öreg Skodájával. Elindultunk. Elmagyaráztam, hogy csupán annyit kérek tőle, vigyen Spisska Stara Vesbe, ahol megpróbálok valamilyen családi nyomra lelni. Jozef végtelen hosszúságú magyarázatokba fogott minden látványosságról, amely utunkat kísérte. Elgémberedve a hidegtől, az izgalomtól és a fáradtságtól, alig hallottam, mit mond és semmit sem éreztem.

A jelzések szerint közelítettünk célpontunkhoz. Húsz kilométer, tíz, öt, a szívem a torkomban dobogott. És hirtelen ott volt Előttünk Spisska Stara Ves. Kiugrottam az autóból és Jozef lefényképezett a város nevét jelző tábla mellett. „Legalább bizonyítani tudom, hogy itt jártam”, gondoltam, reszketve a hidegtől.

A városházán, ahol feltehetőleg találok valami bizonyítékot arra, hogy valóban ez volt Altendorf, zord tisztviselőnő ült. Egy mukkot nem értettem kettejük társalgásából, de a bürokratákat messziről felismerem. Jozef tolmácsolt: „Azt mondja, hogy ezek bizalmas dokumentumok, zárolt anyag.” Ezen a napon már másodszor kaptam szívdobogást. Ki a fenét érdekelnek a dokumentumok a családtagokon kívül ebben a kisvárosban, a semmi szélén? – gondoltam. Ismét elmagyaráztam a helyzetet: Izraelt, a nagyanyámat, a gyökerek utáni nyomozásomat stb…. stb. Megmutattam neki a családfát és a nagyanyám nevét, majd az útlevelemet az azonos névvel. Már nem reménykedtem, amikor hirtelen megenyhült. Majdnem homlokon csókoltam. A tisztviselőnő elővett néhány hatalmas könyvet a századforduló időszakából. Végignéztem néhány oldalnyi cirkalmas kézírással bejegyzett születési nyilvántartást. Semmi. Aztán elővett egy másik könyvet ugyanonnan, amelyben felismertem a zsidó vezetékneveket. A zsidókat külön tartották nyilván, magyarázta. Sietve átnéztem néhány oldalt, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban meggondolhatja magát, és akkor hirtelen megláttam: Fuksz Károly, Simon és Betty Fuksz Fia, született 1896. szeptember 6-án. Mély izgalom kerített hatalmába. Regina legkisebb bátyja, Carl. Kimásoltam az összes adatot, nagy gondossággal. Hamarosan rábukkantam a Weinstock névre. Lehetséges? Igen, rátaláltam Weinstock Malvina születési anyakönyvi bejegyzésére. És igen, az ő szülei Weinstock Markus és Amalia, az én dédszüleim. Eddigre már Jozef és a tisztviselőnő is izgatottá váltak és mindannyian a könyvekbe mélyedtünk. Még egy nagybátyámat megtaláltam, Weinstock Ignácot. Engedélyt kértem arra, hogy lefényképezhessem az oldalt. Ez már lehetetlennek bizonyult, de a tisztviselőnő felajánlotta, hogy új másolatot állít ki mindegyikről. És valóban legépelte a három anyakönyvi kivonatot, gondosan ügyelve arra, hogy a formanyomtatványon átjavítsa a „Csehszlovák Szocialista Köztársaság”-ot „Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságára. „Ha bármikor elegem lesz Izraelből” – gondoltam, -„folyamodhatok a csehszlovák állampolgárságért.”

De hol lehetnek a nagyszüleim születési anyakönyvi kivonatai, és a többi testvéreié? A tisztviselőnő el­magyarázta, hogy az 1895 előtti okmányokat átvitték a lőcsei archívumba, onnan egy órányi autóútra. Telefonon felhívta az ottani városházát és közölte, hogy háromig van nyitva a hivatal. Maradt még egy kis időm arra is, hogy körülnézzek Stara Vesben. Kérdeztem, vannak-e zsidók a városban? Egyetlen egy sincs – mondta -, de van egy zsinagóga és egy zsidó temető, ahová maga kísér el bennünket.

A zsinagóga hatalmas, meghatározhatatlan formájú beton építmény, kevés külső díszítéssel, jelenleg mozi működik benne. Próbáltam felfedezni a korábbi zsidó lét jeleit rajta Mogendóvid, mezúzá, valami jel a falon, de semmit sem találtam. Be akartam menni, de zárva volt, és kísérőnk tudta, hogy bent nincs más, csak mozivászon és székek. A bejárat előtt elmondtam egy rövid imát, de nem éreztem azt, amit vártam magamtól. Kábult voltam és elcsigázott a történtektől. Álltam a kapunál és azt gondoltam, „Nem elég. Valamit tennem kell még.” Itt imádkozott a családom, itt dolgozott a dédapám, itt tartották nagyapám bár-micvóját, itt nevettek, énekeltek, sírtak és táncoltak, itt ünnepelték meg a jóm kippurt, és táncoltak a Tórával, itt tartották meg a szukkótot, ahol ugyanazokat az imákat mondták, amelyeket a zsidók évezredek óta mondanak, és amit én is mondok Jeruzsálemben. Nem, egy rövid ima nem elég. És akkor elkezdtem mondani a minchát a kapunál Spisska Stara Ves havas utcáján, a járókelőkre ügyet sem vetve. Amikor befejeztem, egy utolsó pillantást vetettem a zsinagóga ajtajára és azt suttogtam a kapunak, az égnek: „Soha nem felejtünk el.”

A zsidó temető volt az utolsó állomás Spisska Stara Vesben. Félreeső helyen volt, egy gazda szántóföldje mögött. Ahogy közeledtem és szemem elé tárult az elhagyott zsidó temető, ősi kövek, az időtől és a természeti erőktől félig elkoptatva, némelyik besüppedve a földbe vagy teljesen kifordulva helyéből, a többi növényekkel, gazzal sűrűn borítva. Észrevettem a héber feliratokat és a nap során elfojtott minden érzelem a felszínre tört. Sírva fakadtam. Mert ez valódibb volt, mint a régi bejegyzések a súlyos könyvekben. Saját vérem volt ott eltemetve. A hó szállingózott, miközben ismerős nevek után kutattam a sűrű gazban. „Dédapám bizonyosan itt van eltemetve”, gondoltam, de a megviselt köveken szinte lehetetlen volt a feliratok elolvasása. Megtaláltam egy Klein nevű asszony sírkövét, dédanyám lánykori neve Klein volt, és ráhelyeztem egy követ a bevésett feliratra. Ez volt a legtöbb, amit tehettem. Szememmel próbáltam lefényképezni a temető minden szögletét, bevésni az emlékezetembe minden fát, minden kidőlt sírkövet. Ahogy lassan haladtam vissza Jozef kocsijához, kizavartam néhány eltévedt tyúkot.

Szó nélkül hajtottunk Lőcséig. A könyvtár vezetője szívélyesen fogadott, már értesült jövetelünkről a Spisska Stara Vesben dolgozó kollégától. Jozef gyorstüzes szlovák nyelven elmagyarázta, ki vagyok és mit keresek, én pedig figyeltem a könyvtáros arcát, amikor ezeket a szavakat hallgatta, hogy „Izrael” és „zsi­dó”. Mint korábban a nap folyamán, ő is tökéletesen közömbös volt. Amíg kitöltöttem a szükséges nyomtatványokat, Jozef és a könyvtáros udvariasan csevegtek egymással. Majdnem három óra volt már és attól tartottam, hogy a gong bármelyik percben megszólalhat, és akkor távoznunk kell dolgunk végezetlenül.

Ezután egy örökkévalóságnak tűnő ideig eltűnt a könyvtáros, majd megjelent két hatalmas kötettel. Tetejükön az írás: „Spisska Stara Ves”. A zsidók születési, házassági és halálozási kivonatait tartalmazták 1850-től visszamenőleg. A könyvek kitűnő állapotban voltak. Lassan, de biztosan sorra megtaláltam nagynénéimet és nagybátyáimat. Minden oldalon egy újabb meglepetés: Weinstock Hilda, Fuchs Lea, Weinstock Meir, Fuchs Sára (Magda édesanyja Shari), Weinstock Izidor (két napos korában meghalt), Weinstock Bluma, Fuchs Hana (K. unokanővérem nagyanyja Janka), Weinstock Itzchak, Weinstock Ernő szinte egyikükről sem hallottam azelőtt. Azonosítani tudtam őket a szülők nevei alapján.

Jozefre átragadt az izgalom és előre lapozott. „Itt is van egy” mondta „Weinstock Fuchs”. És amikor kétségeim támadtak egy-egy névvel kapcsolatban, akkor észrevettem, hogy a születési hely néhány esetben: „Altendorf”.

Két bejegyzés tett rám különösen nagy hatást a számos azonos nevű család névsorának tanulmányozása közben. Egy esküvői bejegyzés 1888. december 11-éről: Weinstock Márkus, 24 éves, Klein Amália, 23 éves. Rabbi: Billitzer L. Tanúk: Block Sami és Kalfus Nathan. Szülők: Weinstock Moses, Goldman Anna és Klein Áron, Englander Honi. Mély lélegzetet vettem. Dédszüleim esküvője volt ez, és a boldog pár szülei pedig ükszüleim. Vérem öt nemzedéke volt a szemem előtt. Ismételgettem a neveket: Moses, Anna, Áron, Honi. Melegség öntött el és hirtelen váratlan közelségbe kerültem ezekkel az emberekkel, akik hatvan-hetven évvel haltak meg azelőtt, hogy én megszülettem.

Rátaláltam Márkus és Amália legidősebb fiának, Moshénak (Mór) születési dátumára is: 1889. október 30. Ahogy lejegyeztem az adatokat, hirtelen szíven ütött a felismerés: ez a nagyapám, Morris. Héber nevéről arra a következtetésre jutottam, hogy ükapám, Amália és Márkus esküvőjét követő első tízhónap során halt meg és nagyapámat őróla nevezték el. A születési kivonat tartalmazta a metsző, Kalfus Nathan nevét is. Megnéztem a milá dátumát is, 1889. november 6. és a szemem megtelt könnyekkel. A nyolcadik napon. Hogyan is magyarázhatnám el, mit éreztem? Természetesen a nagyapám milája életének nyolcadik napján történt. Egy ilyen vallásos családnál semmi kétségem nem lehetett efelől. Mégis, az írásban rögzített tény, hogy ez pontosan a nyolcadik napon történt, a zsidó nép, tradícióink és a minket összekötő vérségi kapcsolat folytonosságának erőteljes bizonyítékául szolgált.

A könyvtár vezetője hat órakor zajos rámolással jelezte, hogy zárni óhajt. Nem volt ellenvetésem. Mindent átnéztem. Találtam nagynénéket és nagybácsikat, akikről még csak nem is hallottam soha, még a nagyapám nagyapjának is tudtam már a nevét. Találtam megszámlálhatatlanul sok esküvői bejegyzést, ahol a dédnagyapám mint tanú szerepelt. Bepillanthattam abba, hogy kik is voltak ezek az emberek, hogyan éltek ebben a kisvárosban, fogalmat alkottam ünnepeikről, barátságaikról és a családok közötti kapcsolatokról. És mindenekelőtt saját szememmel láttam Altendorfot és átöleltem a múltamat, amit kerestem.

A következő reggelen repülőre szálltam Poprádon és megérkeztem Prágába. Innen indultam vissza Jeruzsálembe. Amikor bekapcsoltam az övemet a repülőgépen, egy utolsó pillantást vetettem a hóval fedett hegyekre, amelyek mélyén, valahol ott van a hely, ahol létezésem egy része található. Egyszer, ha lesz egy fiam, elviszem őt oda, hogy saját szemével lássa.

Jeruzsálem, 1991. május

Surányi Vera fordítása

Jehuda Weinstock politológus, jelenleg az Izraeli Tudományos Akadémia nemzetközi kapcsolatok osztályán dolgozik Jeruzsálemben.

Szepesófalu neve 1849-1868 között: Altendorf, 1868-1920 között Szepesófalu, 1920-tól: Spisska Stara Ves. (A fordító megjegyzése.)

Kapcsolódó írás a meglelt rokonságról, közel negyed századdal későbbről.