Visszafogadás jobbról – Mivel csábították haza Páger Antalt?

2007. július 24. A Rákosi-éra állambiztonsági szerveinek korszakokon és kontinenseken átívelő működéséről tanúskodik az a HVG által fellelt irategyüttes, amelyből a hajdan a nyilasokkal kokettáló színészlegenda, Páger Antal Argentínából való hazacsábításának meghökkentő részleteire derül fény.

	Páger Antal és Bajor Gizi

Látni kell, hogy most a cannes-i fesztiválon sem érték el filmjeink azt az eredményt, amelyet kellett volna, és nyilván Ön tudna segíteni ezen (…) Nem egyszerűen arról van szó, hogy egy ember hazatérhet Magyarországra, a hazájába, hanem hívják haza és elismert tehetségéhez méltó állást biztosítanak neki (…) Ezt elfogadja-e vagy sem. 1956. június 29-én e szavakkal jelezte a Buenos Aires-i magyar követség I. osztályú titkára, Gallay Ferenc, hogy megbízóinak türelme véges. A diplomáciai udvariassággal tálalt ultimátum hallatán a majd’ évtizede argentínai emigrációban élő színészlegenda, Páger Antal “szinte egyszerre megváltozott, kérte, hogy hozzam a kormány tudomására (…), fél éven belül hazamegy”.

Az idézett párbeszéd valódi fordulópont volt egy többéves alkufolyamatban, amint az kiderül az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött Páger-dossziéból, amelynek 2037-ig szóló titkosítását csak négy évvel ezelőtt oldották fel. Nem csoda, hogy a követségi titkár diadalittasan számolt be a fegyvertényről a Belügyminisztérium II/7. hírszerzési alosztálya vezetőinek. Az öröm két hónappal később vált teljessé, amikor a Budapesten, az újságíró-szövetség Sztálin (ma: Andrássy) úti székházában tartott sajtótájékoztatón az a Páger Antal vallott “kínzó honvágyáról”, s jelentette ki, hogy számára nem érvényes a “művész hazája nagyvilág” Vörösmarty-verssor, akit 1945 után – hazájában – csak nyilasként emlegettek, s háborús bűnösként köröztek.

Hazacsábításának története 1953 őszére nyúlik vissza, amikor egy “Szegedi” fedőnevű, a színházi világot belülről ismerő, ma még azonosítatlan ügynök “feltűnést keltő” pletykáról jelentett. Eszerint Páger, “bár jól megy a sora, haza szeretne jönni”. A szóbeszédre alapozva a hírszerzési osztály helyettes vezetője, Farkas Vladimír alezredes – a politikai bizottság (pb) egyik oszlopos tagjának, Farkas Mihálynak a fia – 1954 novemberében szolgálati jegyet állított ki, vagyis utasítást adott arra, hogy készüljön titkos környezettanulmány az emigráns színész Makón élő édesanyjáról és testvéreiről. Hiszen – adta meg a később visszatérően ismételt indoklást – “Páger hazatérése és megfelelő formában való szerepeltetése jó propaganda volna számunkra a külföldön élő fasiszta magyar emigráció elleni harcban”. Az állambiztonsági rutineljárás másfél év alatt, 1955 januárjára dagadt Páger-üggyé, a hazacsábítandó színész előbb “Pacsirta”, majd “Pécsi” fedőnevet kapott. A felértékelődés hátterében az állt, hogy a hazai szóbeszédet a magyar állambiztonság által támogatott “demokratikus emigráns lap”, az Argentínai Magyar Élet főszerkesztője, Kollár Béla is megerősítette: “ha Páger garanciát kap, hogy nem csukják le, és megélhetése biztosítva lenne”, máris csomagol.

A gondosan megtervezett operatív akció során ügynökök seregével vették körül a színész magyarországi rokonait, majd betoppantak hozzájuk az akkor már kétes hírű Magyarok Világszövetségének (MVSZ) készséges munkatársai is, hogy tudomásukra hozzák, a kormány 1955-ös kegyelmi rendelete – melyet a felszabadulás tizedik évfordulójának tiszteletére hirdettek ki – a “megtévedt” Págerre is vonatkozik. Csak azért, hogy ellenőrizni tudják a közlés hatékonyságát, az államvédelem elrendelte az Argentína és Magyarország közötti teljes levélforgalom ellenőrzését. Az érintettet elsőként hivatalosan megkereső követségi tisztségviselő azonban leforrázva jelentette: az állítólag “honvágy verte” Págernek esze ágában sincs hazatérni.

A tervről mégsem mondtak le Budapesten, a meggyőzés feladatát a már említett Gallay Ferencre bízták. A követségi titkár Egerszegi Rudolfként szignált “szigorúan bizalmas” jelentéseiből követhető tovább a fordulatokban bővelkedő alkudozás. Az 1944 novemberében még Szálasi Ferenc nemzetvezetővel parolázó Páger kezdetben nem győzte ismételgetni, mennyire “jóleső érzés” számára, hogy a “sok magyar és külföldi sajtómeghurcolás és hamis rágalmak után” hivatalos helyen végre kezdik másképpen értékelni a tevékenységét. De, tette hozzá, fél attól, hogy a jövőben a művészetet propagandával “terhelje meg”. Gallay-Egerszegi sietett megnyugtatni, hogy csupán tehetségének kamatoztatását várják tőle, mire Páger tovább kérdezett: netán orbánhegyi házát is visszakaphatná? Az igenlő válasz aztán még bizalmasabb légkört teremtett az egyezkedő felek között. Az év végén a rendszeresen felkeresett színész már azt is elárulta látogatójának, hogy a hazamenetel kérdésében felesége, Komár Julianna színésznő és őközötte “komoly nézetkülönbségek” vannak. A követségi titkár erre félig tréfásan megjegyezte: “ezek szerint el kell válniuk”. Jelentéseiben ugyanekkor arról győzködte budapesti főnökeit, hogy az “ingadozó” Págerrel akkor lehetne “dűlőre jutni”, ha beígérhetne neki egy filmfőszerepet, illetve ha – budapesti rásegítéssel – a színész “egy-két zsidó vallású magyarországi kollégájától” hazainvitáló levelet kapna. Ezek helyett 1956 márciusában Gallay-Egerszegi csupán a népművelési miniszterhelyettes, Kállai Gyula szirénhangú levelét kézbesíthette a Páger házaspárnak. Ebben az érintetteket – számukra talán idegenül hangzó szóhasználattal – arra kérte, hogy “elismert magas színvonalú művészetükkel járuljanak hozzá népünk további kulturális felemelkedéséhez”.

Mindezek a fejlemények azonban csak Magyarországon maradtak titokban, megkörnyékezéséről ugyanis Páger több argentínai ismerősének is részletesen beszámolt. Egyikük, Fercsey János újságíró pedig kapva kapott a sztorin, s ha a hangsúlyokat máshová helyezte is, az alku minden lényeges elemét nyilvánosságra hozta. (Igaz, ő úgy tudta Káprázatos ígéretekkel akarták hazacsábítani alcímű cikkében, hogy a villa visszaadásának kérdését a követségi alkalmazott hozta szóba.) Legközelebbi találkozásakor Gallayval a színész nem győzött mosakodni, ám aligha kétséges, hogy az indiszkréciót alkupozícióinak javítására szánta. Merthogy beszélgetés közben mintegy mellékesen megjegyezte: a Délamerikai Magyarságban megjelent riport után megkereste őt a Szabad Európa Rádió, és havi 400 dolláros állást ajánlott. A követségi titkár azonnal tromfolt: ennyinél – a magyar átlagfizetés négy és félszeresénél – Págernak Pesten csak többje lehet, ráadásul “még megbecsülést is kap”. A technikai részletek megbeszélése során pedig a színész azon felvetésére, hogy van neki Párizsban egy

6×7 méteres szőnyege, Gallay-Egerszegi megint kész volt a válasszal: “Ha a hazamenés kérdése ezen áll vagy bukik, akkor a szőnyeg már Pesten is van…”

Eközben komoly háttérmunka folyt Magyarországon. A pesti elvtársak elkísérték például – a más esetekben is alkalmazott recept szerint mint az MVSZ képviselői – a Játékfilmgyár igazgatóját, Bányász Imrét Páger fivéréhez, és rávették egy levél megírására. Küldeményének másolata ugyanúgy bekerült az ügy egyre vaskosabb paksamétájába, mint az a feljegyzés, amelyből kiderült, hogy a színész szívéhez közel álló villát a felszabadulás után a szovjetunióbeli emigrációból hazaérkező Balázs Béla kapta meg “nemzeti ajándékként”. S bár a filmesztéta író ekkor már nem élt, özvegyével egy Duna-parti cserelakás felajánlása esetén “lehet tárgyalni”.

Nem ismert, hogy 1956 nyaráig a legfelsőbb pártvezetésből ki és mit tudott a több éve görgetett akcióról, annak viszont van írásos nyoma, hogy júliusban Rajnai Sándor államvédelmi alezredes, a hírszerzés főosztályvezetője (később a Kádár-korszak utolsó moszkvai nagykövete) jelentést állított össze a pb számára. Az előterjesztésben javasoltakra az érintettek – köztük az első titkári székben Rákosi Mátyást éppen felváltó Gerő Ernő, a grémiumba frissen bekerült Kádár János és a miniszterelnök, Hegedüs András – szó nélkül rábólintottak. Az egyezséget azonban az utolsó pillanatban veszélybe sodorták Páger újabb kívánságai. Egykori balatonföldvári és Luppa-szigeti telkein túl még azt kérte, hogy amíg nem költözhet be állami pénzen rendbe hozott villájába, addig állják “vendéglátói” a Gellért Szálló számláját. Ez utóbbi igények már csak feltételes módban kerültek bele abba a 9 tételes megállapodásba, amelynek végén a színész aláírásával igazolta: “Hazatérésem elhatározása teljesen szabad akaratomból, önként történt.”

“Páger Antalnak operatív és propagandacélból történő felhasználásánál feltétlenül figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy mint argentin állampolgár érkezik, és családját csak az itthon szerzett személyes tapasztalatai és benyomásai eredményétől függően hozza maga után. Ehhez hozzájárul még nagymértékben előző kéréseinek teljesítése (lakás, megfelelő munkakörülmény)” – rögzítette a színész biztosítékait az az augusztus 31-ei javaslat, amely egy napon született az eufemisztikus MTI-hírrel, miszerint “az ismert magyar színművész, aki a háborús események következtében hagyta el Magyarországot, Dél-Amerikából Budapestre érkezett”. A Gellért Szálló egyik lakosztályában berendezkedő színészt – mint az a Páger programjait szervező Rajnai Sándor részletező feljegyzéseiből kitűnik – totális ellenőrzés alá helyezték, pontosan tudták, kivel találkozott és miről beszélt. “A sajtókonferencián igen őszintén nyilatkozott” – dicsérte meg megfigyeltje első fellépését Rajnai.

Hiába játszotta el jól Páger a tőle elvárt szerepet, 1956 forró őszén a befogadó közeg, elsősorban a színésztársadalom már korántsem lelkesedett az elvárások szerint. Az egykori filmsztárban nem a rothadó kapitalizmusból a szocializmusba megtérő művészt látta, hanem az előnyöket kiharcoló konkurenst, akit a pártberkekben is mind hiteltelenebbé váló Rákosi-Gerő garnitúra szerződtetett. “Van olyan színész, aki 12 év alatt egy lakást sem tudott magának összekaparni, és Páger, amit a Horthy-fasiszta rendszer alatt készült filmjei honoráriumaképp szerzett, (…) ma, 1956-ban visszakapja” – idézte a közhangulatot a már említett “Szegedi” szeptember 5-én. A “Meszes” fedőnevű titkos munkatárs pedig arról jelentett, hogy egy bizonyos Megyer Tibor “azért ült 4 évet, mert szűk körben levetített egy háború előtt készült Páger-filmet, s neki ma sincs állása”. Bezzeg az érintett – “aki császárként ment el 1944-ben, és mint császár akar visszajönni” – nagyszabású terveivel dicsekszik.

Az újságcikkekbe is beszüremkedett ellenséges hangulat leszerelésére a színész – Rajnain keresztül – “felülről” kért segítséget. A pb azonban ezúttal inkább a nép hangját hallotta meg, és szeptember közepén határozatban ítélte el azt a “túl nagy felhajtást” és a “túlzott ígérgetést”, amelyet nem sokkal korábban éppen ő szorgalmazott. Mindazonáltal egy szeptember végi Páger-levélből a bizakodás hangja csendül ki: “ezen a héten már sok zsidó látogatóm is volt” – olvasható a fél évszázadon át hétpecsétes titokként őrzött dosszié utolsóként lefűzött iratában.

A Rákosi-korszak államvédelmi gépezete által végrehajtott akció gyümölcseit – mivel 1956 októberében a színész ügye lényegtelen epizóddá zsugorodott – igazából a kádári hatalom tudta leszüretelni. Egyebek mellett a Pacsirta című 1963-as Ranódy László-filmremeklés cannes-i nagydíjával. Págernek ezt az alakítását két esztendővel később Kossuth-díjjal is elismerték. Új társával, feleségével, Szilágyi Beával, a Színház- és Filmművészeti Szövetség 1956 előtti főtitkárával Balázs Béláné halála után, 1959-ben költözhetett be a Gellértből az orbánhegyi villába. A színészvilág ügynökei azonban továbbra is szemmel tartották. A néhány éve “Cyrano”-ként azonosított pályatárs, Szakáts Miklós (HVG, 2001. január 6.) például minden bizonnyal féltékenység motiválta rosszindulattal jelentett róla az 1950-es évek legvégétől. Az ő tolmácsolásából tudható, hogyan fogalmazta újra ars poeticáját a második fénykorát kezdő színészóriás: “Hallgass és ne politizálj (…) Meg kell tanulni ezektől a gazemberektől az ő aljas ravaszságukat és lefölözni a tejfölt.”

Murányi Gábor

(Forrás: HVG)