Jézus, a fodrász, avagy ahogy egy szemtelen diák olvassa a “zsidó Jézus” könyveket

Visi Tamás

David Flusser: Jézus (Múlt és Jövő, Budapest – Jeruzsálem – New York, 1985, ford. Szénási Sándor)

Joseph Klausner: Jézus élete, tanítá­sa és korának viszonyai a zsidó, gö­rög és római források alapján (Logos, Budapest, 1993, ford. Halmi István és Kolben György) (reprint; eredeti kiadás: Káldor György, Budapest, 1946)

Pinchas Lapide – Ulrich Luz: A zsidó Jézus – zsidó tézisek, keresztény vá­laszok (Logos, Budapest, 1994, ford. Takács János)

Vermes Géza: A zsidó Jézus (Osiris, Budapest, 1995, ford. Hajnal Piros­ka)

Ismertem egy nagyon idős hölgyet. Az öreg néni félig vak volt, járni is nehezen tudott, de a fodrászhoz még elment, hiszen „nem mehet ki ilyen frizurával az utcára”. A fodrász, a frizura volt talán az utolsó dolog életé­ben, amelyen keresztül női mivoltát, méltóságát és hiúságát megélte. Egy nő, amíg él, fodrászhoz jár.

Dóra nevű hölgyismerősöm például nemrég szép, hosszú haját, rövid, sportos frizurára cserélte. Ekkor azon­ban felettébb érdekes dolog történt. Dórához becsöngetett egy fura alak, aki azt állította magáról, hogy törté­nész, és az a dolga, hogy „rekonstruál­ja” Dóra eredeti hajviseletét. Azonnal észrevette, hogy Dóra nemrég megvál­toztatta frizuráját, és sajnálkozni kez­dett, hogy az eredeti hajkoronát a go­nosz fodrászok „meghamisították”, „át­dolgozták”, és nagyon nehéz lesz a „történeti igazságot” helyreállítani.

De mit értsünk az alatt: „Dóra erede­ti frizurája”? Talán azt a három hajszá­lat, amely a csecsemő kobakján talál­ható? A női frizura rendkívül bonyolult létező. Létrejöttében szerepet játsza­nak a természeti adottságok, a társa­dalmi és gazdasági helyzet (pénztárca), a korszellem, a divat, amit követni kí­ván, vagy amivel dacolni próbál a női lélek. Ha megkíséreljük végiggondolni a bonyolult összefüggéseket, az „erede­ti frizura” fogalma semmivé válik. A haj növekszik, a fodrász pedig saját tudása szerint megpróbálja rendbe szedni.

Az Újszövetséget, akárcsak az összes olyan szent szöveget, amelyet élő vallási hagyomány tart fenn, hason­líthatjuk a női frizurákhoz. A szöveg­nek értelme van, az olvasók mindig újraolvassák, és újraértelmezik – ez felel meg hasonlatunkban a haj növekedé­sének. Időnként fellépnek azok az em­berek, vallási tekintélyek, akik szabá­lyozni próbálják a szöveg értelmét, ér­telmezéseit. Ezért beleavatkoznak a spontán folyamatba: átírják, átjavítják a szöveget. Kommentárt írnak hozzá, vagy önálló értekezésben próbálják megmondani, hogyan kell, és hogyan nem szabad értelmezni a szent szöve­get. Ők a fodrászok. Amíg egy vallás él, addig törvényszerű, hogy ez történjék. Igen ám, de eljön a pillanat, amikor megjelenik a történész, ez a fura figu­ra, aki számon kéri a hagyomány őrein az „eredeti” jelentést.

A „zsidó Jézussal” foglalkozó monog­ráfiák két előfeltevésből indulnak ki:

1) Az újszövetségi szövegek utóla­gos átdolgozásokon estek át; nem Jé­zus eredeti tanításait tartalmazzák.

2) Az ókori zsidó források alapján rekonstruálható Jézus eredeti alakja és tanítása.

A két állítás igazsága korántsem nyil­vánvaló. A keresztény teológusok az egyházatyák művei alapján értelmezik az Újszövetséget. A történész viszont azt mondja, hogy az egyházatyákban nem lehet megbízni, mert később él­tek, nem ismerték az eredeti környeze­tet, és később keletkezett teológiai té­teleket magyaráztak bele az evangéliu­mok szövegébe. Az egyházatyák he­lyett a rabbinikus irodalomból kell kiin­dulni. A Talmud a kulcs az evangéliu­mokhoz.

Csakhogy a Talmud szintén több száz évvel az „eredeti” történet után jött létre! A talmudi mesterek Órigenész és Augustinus kortársai. Persze mondhatjuk azt, hogy a Talmud sok régebbi hagyományt is megőrzött, de en­nek a lehetőségét az egyházatyák ese­tében sem zárhatjuk ki. Vermes Géza és társai megmutatták, hogy az evan­géliumokat nemcsak a keresztény teo­lógia, hanem a rabbinikus zsidó hagyo­mány kontextusában is értelmezhet­jük. Ez nagyon érdekes tény, de önma­gában véve még nem jelenti azt, hogy az „eredeti” jelentéshez jutottunk el. Ahogy Jacob Neusner fogalmazta meg, nem a Talmud nyújt segítséget az Új­szövetség világának rekonstruálásá­hoz, inkább az Újszövetség tanúskodik arról, hogy a későbbi rabbinikus ha­gyomány mely elemei léteztek már az első században.

A probléma végső soron az, hogy mit is értsünk Jézus „eredeti” alakján és tanításán. Talán azt, ahogy az „eredeti” környezet értette őt? De Jézust más­képp értette Péter és Pál, másképp Ka­jafás és másképp Pilátus. Máriát, Jézus édesanyját nem érdekelték a teológiai kérdések, ő csak azt látta, hogy szere­tett fiát igen nagy veszély fenyegeti, és jobb lenne felpofozni, majd Názáretbe hazacipelni, még mielőtt valami nagy baj nem történik (vö. Márk 3,20-21 és 31-35). Talán nem volt igaza? Helyte­len lenne ez az „értelmezés”?

Mondhatnánk, Jézus eredeti tanítása az, ahogy ő önmagát értette. Csakhogy a kimondott szó a beszélő és a hallga­tó közötti térben nyeri el a jelentését. Jézus önértelmezésének kérdése nem szigetelhető el attól, hogy mások ho­gyan értették őt. „Messiás”, „próféta”, „Isten fia” – csupa olyan címek, ame­lyek a názáreti mester korszaka előtt keletkeztek. Jézus úgynevezett személyiségét, az általa eljátszható szerepet a hagyomány őrizte meg. Ezt a helyzetét jól megvilágítja Jézus egyik mondá­sa: „Hasonlatos a mennyek országának minden írástudója a gazdához, aki éléstárából jót és újat hoz elő” (Máté 13, 52). Jézus, mint a példázat gazdá­ja, nyilván régi és új dolgokat is alko­tott. De mi az „eredeti” – a „régi” vagy az „új”?

Végső soron van értelme Jézus ere­deti tanításairól és alakjáról beszélni, és azt is mondhatjuk, hogy a fenti két kijelentés igaz. Csak azt kell észben tartani, hogy Jézus „eredeti alakja” nem rekonstruálható úgy, ahogy egy mértani alakzat megszerkeszthető. Jé­zus maga is „fodrász” volt, olyan ember, aki vallási tekin­télyként lépett fel, hogy a ha­gyományt kiigazítsa. Jézus ké­szen találta a zsidó vallási ha­gyományt. Látta, hogy ez a ha­gyomány többféleképpen értelmezhető. Átvette a hagyo­mányt és továbbadta. Példabe­szédeinek anyaga, képi világa, mondanivalója, a rabbinikus iratokban is megjelenik. Jézus a közös zsidó hagyomány­anyagból indult ki, és átdolgoz­ta azt, nagyjából úgy, ahogy a fodrász jár el a hajkoronával.

És egyáltalán nem biztos, hogy a frizura azt a hatást váltja ki, amire a fodrász számított.

Jézus „eredeti” tanítását te­hát ne úgy képzeljük el, mint egy statikus, mértani alakzatot, egy logikus és befejezett rend­szert, hanem mint egy folyama­tot, a fodrász tevékenységét, amint a hajszálakkal babrál. És az is természetes dolog, hogy a tanítványok folytatták a Mester munkáját, újra és újra átértelmezték. A talmudi bölcsek is ezt tették az általuk örökölt hagyományanyaggal. A kérdés pusztán az, hogy Jézus tevékenysége mennyiben befolyásolta magát a zsidó hagyományt? A helyesen értelmezett kutatás tárgya nem egy ember élete és tanításai, hanem a hagyomány átalaku­lásainak története.

Az újszövetségi szövegek összevethetőek a rabbinikus iratokkal és egyéb zsidó dokumentumokkal (apokrifok, kumráni szövegek). Ezen a módon nyomon követhetjük a hagyomány áta­lakulását, fejlődését Pál apostol és a klasszikus kereszténység felé egyrészt, a Talmud és a klasszikus judaizmus fe­lé másrészt.

A kilencvenes években négy olyan könyv jelent meg Magyarországon, amely a „zsidó Jézussal” foglalkozik. Kétségtelen, hogy pozitív jelenséggel állunk szemben, hiszen az ancient ré­gime idején nagyon kevés Jézus-könyv jelenhetett meg magyarul, és azok többsége alacsony színvonalú volt. A korábban megjelent munkák általában vagy ortodox marxista vagy ortodox keresztény szempontból íródtak. A va­lóban jelentős, magas színvonalú Jé­zus-monográfiákat – akármilyen ideo­lógiai szempontból íródtak – nem for­dították le magyarra (vagy nem kerül­tek kereskedelmi forgalomba). A ma­gyar könyvkiadásnak tehát ezen a területen van mit pótolnia. A szóban forgó négy könyv megjelenésével változato­sabbá vált az olvasók által elérhető Jé­zus-könyvek köre. A magyar olvasó most már képet alkothat magának ar­ról, hogyan lehet Jézus alakját a rabbi­nikus zsidó vallás kontextusában értel­mezni, és milyen problémákkal kell szembenézni egy ilyen értelmezés so­rán.

A „zsidó Jézus” könyvek nem ideo­lógiamentesek. (Bár Vermes Géza könyvének alcíme, „Ahogy egy törté­nész az evangéliumokat olvassa” ezt sugallja.) Az összes szerző arra törekszik, hogy Jézus alakjának helyet, méghozzá tiszteletre méltó helyet biz­tosítson a modern zsidó köztudatban, műveltségben. (Ez nem jelenti feltétle­nül azt, hogy zsidó teológiai szem­pontból értékelik Jézust.) Ezért a szer­zők arra törekszenek, hogy kimutas­sák, Jézus jó zsidó volt, és „eredeti”, azaz a kereszténység által meg nem hamisított tanai nem mondanak ellent a zsidóságnak. Szerzőink mindegyike osztja azt az előföltevést, hogy későb­bi betoldásnak, átdolgozásnak, hami­sítás eredményének kell tekintenünk minden olyan evangéliumi szöveget, amely Jézust a zsidóság ellenlábasa­ként mutatja be. Ez az elv módszerta­ni princípiummá változott, amely­nek segítségével el lehet különíteni a „hiteles” történeteket, mondásokat a „későbbi hamisítványoktól”. Más szó­val szerzőink prekoncepcióval közelí­tenek a történeti anyaghoz, és csak azt fogadják el hitelesnek, ami beleil­leszkedik ebbe.

Mielőtt azonban pálcát törnénk emi­att felettük, nem árt elgondolkodni azon, milyen is a bölcsészettudomá­nyok természete. Illúzió volna azt gon­dolni, hogy bárki bármikor képes len­ne prekoncepciók nélkül megközelíte­ni az Újszövetséget. Az a kifejezés, hogy „tudomány”, „tudományos” már maga is egy összetett prekon­cepció-halmaz elnevezése. Ön­magában véve nem kell és nem is lehet elítélni Vermes Gézát és társait azért, mert a fent említett előfeltevésből in­dulnak ki. Sokkal fontosabb, hogy végiggondoljuk azt, mit is jelent ez a prekoncepció, és mennyiben tér el a keresztény Újszövetség-tudomány előfel­tevéseitől.

A keresztény Újszövetség-ku­tatást sajátos pszichológiai vo­nások jellemzik. A jó keresz­tény tudós mindenekelőtt azt akarja bizonyítani olvasókö­zönségének, hogy ő valóban tudós. Olyan tudós, aki kímé­letlen szigorúsággal bánik saját hitével, mindenben kételkedik, mindent hajlandó felforgatni, és mi sem áll tőle távolabb, mint hogy saját vallását védel­mezze a tudomány kritikájával szemben. Ugyanakkor a jó ke­resztény tudós titkon arra tö­rekszik, hogy megmutassa, még a legszigorúbb kritika esetén is marad egy olyan végső mentsvár, ahol a vallás menedéket lelhet.

Továbbá a keresztény Újszövetség­-kutató nem, vagy csak felületesen is­meri a rabbinikus irodalmat, mivel túl nagy fáradság lenne ebben az egzoti­kus kultúrában elmélyült ismereteket szerezni. Az ismeretek hiányát zseniáli­sabbnál zseniálisabb hipotézisekkel szokták pótolni. A keresztény kutató ezen a téren igen nagy szabadságot en­ged meg magának. Ennek eredménye­ként a keresztény Újszövetség-tudo­mány valóságos prekoncepció-rend­szert fejlesztett ki, amelynek elemei alátámasztják, erősítik egymást.

A jó keresztény tudós nem habozik kétségbe vonni azt, hogy például Máté evangéliumát vagy Pál leveleit Máté il­letve Pál írta. A szent szövegek kímé­letlen kritika alá kerülnek; különféle forrásokat fedezünk fel, lépten-nyomon átdolgozások, „meghamisítások” nyomaira bukkanunk. Ahhoz viszont foggal-körömmel ragaszkodik a keresz­tény tudós, hogy szövegeinket teológu­sok írták, teológiai gondolatok kifeje­zésére szolgálnak, és ezért teológiailag kell őket értelmezni. Minden más eb­ből következik. Ha eltérő teológiai felfogásokat találunk egy szövegen belül, akkor eltérő szerzőket, forrásokat kell feltételeznünk. A feladat nem más, mint a teológia történetének megírása. Meg kell, és meg lehet írni a zsidóság teológiáját, és kimutatható, hogy ez magasabb rendű a „pogány” népek teo­lógiájánál. A kereszténység teológiája azonban még a zsidókénál is maga­sabb rendű. Lehet, hogy Máté evangéli­umának semmi köze Máté apostolhoz, sőt még az is lehet, hogy Jézushoz sincs semmi köze (Rudolf Bultmann), de az evangélium teológiája az valami nagyon szent és magasrendű dolog. A keresztény Biblia-tudományban a hiperkritika és a vallási dogmatizmus meglehetősen érdekes és meglehető­sen abszurd szimbiózisát figyelhetjük meg. De amikor színre lépnek a kívülál­lók, például Vermes Géza, akkor a ke­resztény Újszövetség-tudomány pre­koncepciói kártyavárként omlanak össze.

Véleményem szerint Vermes Géza első könyve, A zsidó Jézus (1973), a legfontosabb tudományos monográfia, amely Jézusról született. Nem azért, mert Vermes Géza elképzelései feltét­lenül helyesek, hanem azért, mert pro­vokatívak. Vermes Géza ebben a köny­vében módszeresen lerombolja a ke­resztény Újszövetség-tudomány alap­vető meggyőződéseit, beidegződéseit. Vermes nem hajlandó azzal a kérdés­sel komolyan foglalkozni, hogy milyen forrásokból és milyen teológiai meggyőződések alapján jöttek létre az evangéliumok. Ezt Vermes lényegte­lennek tartja. A keresztény Újszövet­ség-kutatók számára ez súlyos eretnekség, hiszen az ő számukra a forráskriti­ka talán a legfőbb terület, ahol tudo­mányos képességeiket kibontakoztat­hatják. Vermes számára csak egy kér­dés fontos: „mennyi történelem há­mozható ki az evangéliumokból?”

Vermes elemzései során egymás után vágja el azokat a szálakat, ame­lyek a történeti Jézust a keresztény hit Krisztusával kötik össze. Kiderül, hogy azok a címek, amelyeket az Újszövetség Jézus megnevezésére használ (pl. Úr, Krisztus, Ember Fia, Isten Fia) töké­letesen értelmezhetőek a zsidó forrá­sok alapján is. Sőt, ezen terminusok evangéliumi jelentése egybevág azzal, ahogy a zsidó forrásokban használják őket. Más szóval: Jézus címeinek nem tulajdoníthatunk speciálisan keresz­tény teológiai jelentést.

Az „Ember Fia” elnevezés esetében különösen fájdalmas ennek kimutatása, mert a keresztény teológusok szá­mára ez volt az „utolsó mentsvár”. So­kan úgy gondolták, hogy még a legszi­gorúbb kritika sem vonhatja kétségbe azt, hogy ezt a címet tényleg Jézus ad­ta önmagának; másrészt – a keresz­tény teológusok szerint – ez a messiá­si cím lényegében Jézus innovációja volt, amellyel saját küldetésének értel­mét próbálta jelölni, és elhatárolni a zsidó messiás-elképzelésektől. Ezzel szemben Vermes kimutatta, hogy az „ember fia” kifejezés az Újszövetség­ben arameizmus, amelynek jelentése egyszerűen annyi, hogy „én”. Vagyis semmilyen speciális teológiai doktrína nem rendelhető hozzá. Ez az elképze­lés különösen heves reakciót és kriti­kát váltott ki a keresztény teológusok­ból. A Vermes Gézát ért bírálatok ér­zelmileg teljesen érthetőek, hiszen ne­héz lemondani az utolsó mentsvárról.

A könyv végkövetkeztetései szerint Jézus ízig-vérig zsidó figura volt, akit csakis a zsidó vallás és kultúra alapján érthetünk meg. A keresztény teológiai értelmezés (Jézus mint a Fiúisten meg­testesülése) későbbi eredetű (legko­rábban Pál apostol leveleiben mutatha­tó ki); semmi köze Jézus „eredeti” ta­nításaihoz. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Vermes dekrisztianizálta Jézust.

A zsidó Jézus végkövetkeztetéseivel szemben azt az ellenvetést szokták tenni, hogy Vermes könyve súlyos logi­kai hibán (petitio principii) alapszik. Vermes ugyanis csak azt fogadja el hi­telesnek az evangéliumokból, ami ér­telmezhető az első századi palesztinai (szűkebben galileai) zsidó világ alap­ján. E módszertani princípium követ­kezetes használata révén jut el arra a végkövetkeztetésre, hogy Jézus ízig-vérig zsidó figura volt. Vagyis a végkö­vetkeztetés már eleve adott volt a módszertani előföltevésben; Vermes „becsempészte” a konklúziót a pre­misszák közé.

Kétségtelen, hogy ez a megállapítás igaz. Ennek ellenére Vermes Géza eredményei védhetőek. Mint már emlí­tettük, a bölcsészettudományokban el­kerülhetetlen a prekoncepciók haszná­lata. Vegyük például Rudolf Bultmann prekoncepcióját, amely szerint csak az fogadható el Jézus hiteles tanításának, ami sem a zsidó sem a keresztény ha­gyományba nem illeszkedik bele. Ezen módszertani princípium mögött az a meggyőződés áll, hogy Jézus történe­lemfeletti figura volt; levezethetetlen a történelmi körülményekből. Ezzel szemben Vermes abból indul ki, hogy Jézus történelmi személy volt, akit a saját korszakából és környezetéből kell megértenünk. Fontos látni, hogy a történelemtudomány hasonlóan jár el Julius Caesar vagy Napóleon alakjának kutatása során is. Miért ne próbálhat­nánk meg ilyen vizsgálatot a Názáreti Jézus esetében is? Bultmann prekon­cepciója megengedhető egy teológus, de nem egy történész számára. És most figyeljünk Vermes könyvének al­címére: „Ahogy egy történész olvassa az evangéliumokat”.

David Flusser könyve (1968) kevés­bé provokatív, olvasása kevesebb izga­lommal jár, ugyanakkor kiegyensúlyozottabb képet kapunk Jézusról. Flusser baloldali, humanista gondolkodónak ábrázolja Jézust, aki szembefordul ko­rának embertelen viszonyaival. A szer­ző jelentős mértékben támaszkodik a zsidó forrásokra.

Pinchas Lapide és Ulrich Luz könyve (1979) bátor és tisztességes kísérlet ar­ra, hogy teológiailag értelmezzék a Jé­zus viszonyát a zsidósághoz és a ke­reszténységhez. A könyv zsidó szerzője három tézist igazol: Jézus nem tartotta magát népe messiásának, Izrael nem utasította el Jézust, és Jézus nem ve­tette el népét. A könyv keresztény szer­zője, Ulrich Luz, szembenéz azzal a kérdéssel, hogy mi következik a keresz­tény teológia számára a fenti három té­zisből. A két szerző a zsidó-keresztény párbeszéd lehetőségeit kutatja.

Joseph Klausner klasszikus monog­ráfiája 1922-ben jelent meg először. Természetesen azóta rengeteg új ered­mény született (ne felejtsük el, hogy a holt-tengeri tekercsek megtalálása előtt íródott a könyv), ennek ellenére nem lehet elavult munkáinak nevezni. Klausner kitűnően elemzi a klasszikus forrásokat. Felteszi azt a kérdést is, amit Vermes Géza elmulaszt feltenni: ha Jézus ízig-vérig zsidó figura volt, ak­kor hogyan jöhetett létre követőiből a zsidóságtól oly különböző világvallás? Klausnernek bizonyára igaza van ab­ban, hogy túl egyszerűen járunk el ak­kor, ha – Vermes Gézához hasonlóan – szegény Pál apostolra „kenjük” a ke­reszténység kitalálását. A történeti Jé­zus és a hit Krisztusa közti kapcsolatot – bármennyire furcsa – nemcsak a teo­lógusnak, hanem a történésznek is meg kell találnia. Akármennyire is meg vagyunk győződve arról, hogy Jézus működése zsidó környezete alapján tökéletesen értelmezhető, nem takarít­hatjuk meg magunknak azt a kérdést: miért pont a Názáreti Jézus, és nem valamelyik másik kivégzett messiás-je­lölt mozgalmából alakult ki ez a csodá­latos világvallás?