Veszélyben a Szeretetkórház – A betegek átlagéletkora: 85 év (Várai Emil)

Veszélyben a Szeretetkórház

A betegek átlagéletkora: 85 év

Könyörületes Isten! Bölcsességedben teremtetted meg az ember testét. Mil­liárdnyi szervet helyeztél el benne, hogy szüntelenül tevékenykedjenek… Ámde ha az anyag törékenysége meg­szakítja ezt a rendet, akkor félő, hogy az anyag összeomlik. (Májmúni Mózes: A zsidó orvos mindennapi imája)

A holocaust előtt Budapesten négy zsidó kórház működött, és a megmaradtakat, köztük az Amerikai úti Szeretetkórházat (ma az Idegsebészeti Inté­zetnek ad otthont) 1952-ben államosí­tották, csupán melléképületét, a Hevra Cadisa menedékházát hagyták meg gyógyításra a zsidóságnak.

A Mazsihisz Szeretetkórháza az álla­mosítás utáni évtizedekben zsidó köz- és magánpénzekből 170 ággyal bővült. 1990-ben az akkori amerikai nagykö­vet, Mark Palmer kezdeményezésére a torontói Reichmann család, a Joint és a magyar állam finanszírozásával fel­épült egy új 50 ágyas szárny, felszerelé­sét pedig Ronald Lauder és az ugyan­csak torontói Leslie Dan biztosította.

Az államosításkor szintén az Ameri­kai úti telken álló Vakok Intézetét is el­vették, és az Uzsoki utcai kórházhoz csatolták. Ezt az épületet 1994-ben, az egyházi javak visszaadásáról szóló tör­vény alapján a Hitközség visszakapta – nem csupán kiürítve, hanem kifosztva. Kártérítésként mégis az Uzsoki utcai kórház jutott az államtól 350 millió fo­rinthoz, holott felújítása a Hitközség és az adományozók közel 100 millió fo­rintjába került. Abban működik ma a 80 ágyas II-es belosztály és a járóbeteg-­szakrendelés.

Jelenleg a Szeretetkórház 220 ágyát (ebből hatvanon olyanok fekszenek, akiknek gyógyulása hat héten belül vár­ható, továbbá a hosszú idejű gyógyítás­ra szolgál 140 krónikus és 20 rehabili­tációs ágy), mint minden más egészség­ügyi intézményét, az Országos Egészségpénztár finanszírozza.

Az állammal kötött 1952-es egyez­mény alapján további száz krónikus ápolásra is szoruló beteg van a kórház­ban, akiknek ellátását – ez egyedi hely­zet – maga az Egészségügyi Minisztéri­um fizeti. Igaz, amíg az Egészségpénz­tár a krónikus betegek után napi 2100 forintot ad, az ugyanolyan ellátásért és kezelésért a minisztérium 1990 óta vál­tozatlanul 900 forintot térít. Az ápoltak korelnöke a 102 éves Weisz Rózsi né­ni. A „fiatal” betegeket is beszámítva, a kórházban az átlagéletkor 85 év. Férfi alig akad közöttük.

Örök figyelmed, hogy oltalmazd te­remtményeid életét és egészségét, en­gem is kiválasztott, s íme most készen állok, hogy betöltsem küldetésemet. (Májmúni Mózes: A zsidó orvos min­dennapi imája)

A főépület földszintjén ápolónőjére támaszkodva töpörödött hölgy araszol, szemben vele egy nálánál is idősebb tolja maga előtt a járókeretet. Azonos kép a másik folyosón, kiegészülve egy tolókocsiban szállítottál. Patyolattiszta­ság mindenütt, mégis a sok agg és a zsúfoltság nyomasztóvá teszi a légkört. Az egykori emeleti társalgó csak füg­gönnyel leválasztott, háromágyas kórte­rem. Tévé a földszinti bejáratnál, ha nyitják-csukják az ajtót, nézőire télen beárad a hideg.

Az átlagnál több a nővér, mert a kró­nikus betegek állapotuk miatt szinte ál­landó törődést igényelnek, egy részü­ket fürdetni, etetni kell. 70 ápolónő és további segédápolók gondoskodnak ró­luk, többségük nem zsidó, de együttér­zésük nem kevesebb a hittestvéreiket gyógyítóknál. A fizetésük pedig hason­lóan alacsony az állami egészségügyi intézmények dolgozóiéhoz. Ez utóbbi vonatkozik a 14 orvosra és a szakren­delést végző, más kórházakban főállás­ban lévő konziliánsokra.

Sajnálatos tény, hogy a zsidó társada­lom alig veszi igénybe az ambulanciá­kat, holott kitűnő a felszereltsége (ezt a kórház saját erejéből, a Soros Alapít­vány, az élete utolsó napjait a kórházban töltő bécsi Schlomm Aranka és a Claims Conference segítségével terem­tette meg), kevesebb a várakozási idő, nagyobb a figyelem, mint az állami in­tézményeknél. Jelenleg is van két szű­rési programjuk: az egyik a prosztata­rák megelőzésére, a másik a mellrák, il­letve az esetleges vastagbéldaganatok korai felismerésére. Közöttünk, askenázi zsidók között a felmérések szerint gyakoribb a mell- és a vastagbélrák, mint más populációkban.

Minden magyarországi kórház anyagi nehézségekkel küzd, de az Amerikai úton fokozza a gondokat, hogy az Or­szágos Egészségpénztár a gyógyulás idejétől függetlenül egy-egy „aktív” be­tegre 56 ezer forintot ad, pedig itt az idősek kezelése hosszabb ideig tart, mint a fiatalokat is gyógyítókban. A leg­frissebb statisztika szerint a középme­zőnybe számító Bács-Kiskun megye kórházaiban a gyógyulási idő 9 napnál rövidebb, míg a miénkben három hét­nél hosszabb. És ez nem a kezelés kü­lönbségéből adódik. Az is aktuális adat, hogy amíg az említett megyében az ágyak kihasználtsága, vagyis a telí­tettség 83,5 százalék, a Szeretetkórházban 99,42 százalék.

És az embernek megadtad a bölcses­séget, hogy meg tudja menteni a tes­tét, hogy megismerje működése he­lyes rendjét és zavarait; és hogy elő tudja hozni a gyógyító anyagokat a le­lőhelyeikről. (Májmúni Mózes: A zsidó orvos mindennapi imája)

Az Amerikai útin kívül nincs zsidó kórház Zürichtől Szentpétervárig, Stockholmtól Athénig, s valószínűleg még nagyobb a fehér folt, mert szak­mai körökben is csak a lettországi (!), franciaországi és angliai zsidó gyógyin­tézetről tudnak. Megfelelő feltételeket teremtve a Szeretetkórházat kelet-közép-európai központtá fejleszthetnék.

Szükségből olykor máris így funkcio­nál – a kórház anyagi gondjait fokozva. Magától értetődő, hogy minden hozzájuk forduló, Magyarországon tartózkodó zsidónak biztosítják a kezelést, vagy más okból kért segítséget, azzal sem tö­rődve, hogy az illető biztosítója ezt nem, vagy csak részben téríti meg, maga a be­teg pedig erre képtelen. A legtöbb kül­földi beteg a szomszédból érkezik, egészségügyi ellátásuk a két ország kö­zötti egyezményen alapul, de ugyancsak a megállapodásban szereplő meghatáro­zott időn túl tartózkodnak itt, mert gyógyulásukhoz nem elég a limitált idő. A pluszköltséget a kórház viseli. Jelenleg is itt fekszik egy Erdélyből érkezett vallá­sos úr, szívműtétje volt, igaz, számára a kétezer dolláros pacemaker költségét az ortodox hitközség állta.

Erősíts meg, és legyek mindenkor ké­szen a cselekvésre, ne érezzék fáradt­ságot, ha gazdag, ha szegény a beteg, ha jó. ha rossz, ha szeret, ha gyűlöl. (Májmúni Mózes: A zsidó orvos min­dennapi imája)

Itt is van paraszolvencia, hiszen az egészségügyi kormányzat ezt legalább fél évszázada bekalkulálja a betegekkel foglalkozók jövedelmébe. Tapasztal­tam azonban, hogy a magányos, sem­mivel sem rendelkezővel ugyanolyan lelkiismeretesen bánnak, mint a jómó­dot árasztok hozzátartozójával. Még az állami ambulanciákon megszokott so­ron kívüli protekció sincs. Ebben a kör­nyezetben a betegek hosszú ideig tartó ápolása, többségében rossz anyagi helyzete miatt kevesebb a hálapénz, mint másutt.

A szemészet előtt vizsgálatra várva egy hölgy hangosan panaszkodni kezd, majd elsírja magát.

– Nem fognak majd gyógyítani, talán ki is tesznek. Egyedül maradtam meg, mindenemet elrabolták 1944-ben. Ak­kor a magyar államnak volt pénze ki­szállításunkra, de most nincs a gyógyítá­sunkra. Inkább ciánt adjanak, de el nem megyek…

E nyomasztó élménnyel és más kér­désekkel keresem fel december elején dr. Losonci András tanárt, a kórház orvos-igazgatóját, aki már egy előzetes beszélgetésünkkor több – az eddigiekben is szerepelt – információt adott. A randevút rögzítő telefonhívásomkor is­mét megkérdezte, hogy reggel hétkor vagy este hatkor akarom-e felkeresni. Újra az utóbbit választottam.

Az igazgatói szoba falán jeles elődök fotói és Haynal Imre képmása, aki 1944-ben kolozsvári egyetemi tanár­ként zsidókat mentett, továbbá egy te­kercsutánzat, rajta héberül Maimunidész orvos-imája. Az asztalon szakfolyó­iratok között a közelmúltban kapott ki­tüntetés, a Pro Sanitate érem.

Ha a bölcsességnek híjával való dölyfös emberek intenének engem, erő­sítsd meg szellememet, hogy legyen olyan erős hivatásunk szeretetében, mint a vas, és szálljon szembe velük az igazság védelmében. (Májmúni Mó­zes: A zsidó orvos mindennapi imája)

Felidézem a hölgy számomra zavaros szavait, amelyek szerint nem fogják to­vább gyógyítani.

– Sajnos lenne valóságtartalma, ha az illetékes kormányszerveken múlna. A minisztériumok nyári átalakítása során létrejött a Szociális és Családvédelmi Minisztérium, és annak passzolta át a száz krónikus ápolásban részesülő do­tációját az egészségügy. Az új hatóság­tól kaptuk a helyzetet nem ismerő érte­sítést, hogy 1998. december 31-ével megszüntetik ezt a járandóságunkat, to­vábbá javasolták, hogy alakítsunk ki a kórházban szociális otthont, annak fenntartására pedig keressük meg a fő­város közigazgatási hivatalát. Azt várják tehát, hogy hagyjuk abba száz holoca­ust-túlélő napi kétszeri vizitjét, az éjjel­nappali orvosi ügyeletet, kevesebb ápo­lónőjük legyen! Rontaná életesélyüket a redukált orvosi felügyelet, lélektanilag pedig pusztító hatással lenne rájuk. Az sem csekély ellenérvem a minisztérium­mal szemben, hogy kórházon belül nincs szociális otthon Magyarországon. Az elképzelés technikailag kivihetetlen, morálisan pedig abszurdum.

• Egy szociális otthon gondozottait mennyivel támogatja az állam?

• Nem tudom, de nem is érdekel. Nem vagyok vállalkozó, hanem orvos, alkalmazott vagyok ugyan, de nem szolga. November 11-én felkerestem Gógl Árpád minisztert, aki megértésé­ről biztosított, de konkrét ígéretet nem tett a jelenlegi helyzet fennmaradására. Itt az ideje, hogy a kormány bizonyítsa tisztességét!

• A kórházat fenyegető veszélyről tudnak a Hitközségen?

• Igen, Zoltai igazgató úrnak beszá­moltam róla.

– Mennyi támogatást kapnak a Hit­községtől, és mekkora a más helyekről származó bevételük?

• Az Országos Egészségpénztártól 1998-ban – a betegek száma alapján – várhatóan 250 millió forinthoz ju­tunk, az Egészségügyi Minisztériumtól 32-33 millió forinthoz. A krónikus ápoltaknak kötelező befizetni nyugdí­juk – ez 15-30 ezer forint között van – felét, ebből 6 millió jön össze. A Hit­község 1997-ben 10 milliót adott, 1998-ra 20 milliót ígértek, november közepéig mégis csak a felét utalták át, azt a különbözetet, amivel étkezé­sünk drágult, amióta átvette konyhán­kat a központi kóser konyhát működ­tető Sodexo cég.

• A kormány az államosított és a hit­községek által visszaigényelt ingatla­nok fejében örökjáradékot fizet, 1998-ban 608 millió forintot kap felekeze­tűnk. Korn József, a Budapesti Zsidó Hitközség elnöke a televízióban mond­ta el. hogy a pénzt közösségi, elsősor­ban szociális és egészségügyi célokra fordítják. Tud erről?

• Ezt a tévéműsort nem láttam, érte­sítést nem kaptunk, pedig a pénzhiány már a gyógyítást veszélyezteti. Israel Selát. a Joint budapesti és Eliezer Giladot, a Szochnut magyarországi irodá­jának vezetőjét kértük közbenjárásra a Claims Conference-nél: 150 ezer dollár értékű gyógyszerre van sürgősen szük­ségünk, hogy betegeinket a megfelelő medikumokkal korlátozás nélkül ellát­hassuk.

• Miért állt elő ez a vészhelyzet?

• Mert a gyógyszerárak az elmúlt években tízszeresre növekedtek, külö­nösen 1998-ban ugrottak meg – 36 mil­lió forintba került évi beszerzésük.

• A Mazsök nincs segítségükre?

• Újságban olvastam, hogy a kurató­rium 21 millió forintot szavazott meg számunkra, de hivatalos jelzés még nem érkezett.

• Mi történik, ha 1999-ben nem kap­nak minimálisan, az ideihez hasonlóan 32-33 millió forintot krónikus ápoltjaik után?

• Ők ebből semmit sem éreznek meg, de a kórház nem tudja fizetni majd a gáz-, víz-, villanyszámláját, köz­tartozásaink lesznek, mint az egészség­ügyi intézmények többségének.

Szerkesztőségünk december 3-án tele­faxos levélben kért információt Korn Jó­zseftől, a BZSH elnökétől a kórház hitköz­ségi támogatását illetően, de lapzártánkig, december 11-ig válasz nem érkezett.