Versengő világtörténelmek
Akik a különböző kultúrák közti párbeszéd és megértés alkalmait keresik, s ezek megtalálásának vagy elvétésének lehetőségét csupán a jó szándék kellő eltökéltségének vagy fogyatékosságának tulajdonítják, sajnálatosan kevés figyelmet szentelnek annak a kérdésnek, vajon a szóban forgó kultúrák mely szintjén is jelennek meg végül az egymást értés olyannyira kívánatos elemei. Mindenesetre az Európai Unió egyik vezető tagállamának politikusa 2001 késő őszén jelentős lépést tett a szellemi mélypontok nemzetközi egységesítésének irányába. Franciaország külügyminisztere nyilvános sajtótájékoztatóján arra reagálva, hogy az Egyesült Államok az akkor már több mint egy éve folyó véres közel-keleti eseményekért éppen nagyobb mértékben találta felelősnek a Palesztin Hatóságot, mint Izraelt, óva intette Amerikát attól, hogy „Pilátus szerepét játssza el”. Ez a nyilvánvalóan erkölcsinek szánt metafora senki számára nem volt érthetetlen: a kora keresztény századok birodalomhűsége véste ki az alapjában jó szándékú, de gyenge római prokurátor alakját, aki jóllehet tisztában van Jézus tökéletes ártatlanságával, mégis kénytelen meghátrálni a zsidó főpapság sötét intrikáival és a vérre szomjazó zsidó tömegek őrjöngésével szemben. E metaforában Amerika jelenik meg a római világbirodalom derék, ám a helyi viszonyok közt csak tétován tájékozódó képviselőjeként, aki világtörténelmi méretű bűnt vesz a nyakába, amikor a birodalmi nyugalom érdekében félreteszi erkölcsi tisztánlátását, és maga is szerepet vállal abban, hogy a sötétlelkületű zsidók végezzenek a nyilvánvalóan bűntelen palesztin jézusokkal. A külügyminiszteri nyilatkozatot körülünneplő arab sajtó a „vallásközi párbeszéd” e meleg gesztusáért cserébe hajlandó volt átmenetileg eltekinteni attól az apróságtól, hogy a Korán szerint Jézust egyáltalán nem ölték meg, s így természetesen fel sem támadhatott, viszont elégtétellel nyugtázta annak az általa is hirdetett ténynek a nemzetközi elismerését, miszerint Jézusnak, Allah prófétájának az ellenségei, és a Nyugat hitbeli ellenségei azonosak.
A 2001. augusztus 31. és szeptember 7. közöttre meghirdetett rasszizmus elleni ENSZ-konferencia már maga is a kultúrák közti párbeszéd és megértés nagy nemzetközi seregszemléjének bizonyult. Lehet, hogy a világkonferencia kiötlői eredetileg csupán a képmutatás olyan típusú nemzetközi megünneplését tervezték, amilyen mondjuk az „elnyomás” vagy a „kizsákmányolás” közös megbélyegzése volna, amiről óhatatlanul Karinthynak „A magyar kormány is csatlakozott a nemzetközi rákellenes mozgalomhoz” című kis írása jut az ember eszébe, beleértve annak utolsó mondatát: „Ja, és most jut eszembe: csatlakozom a nap kihűlése elleni mozgalomhoz is.”
A honi liberális sajtó – a liberális világsajtóhoz csatlakozva – már a konferencia előkészületei során sajnálkozva állapította meg, hogy az egyébként magasztos törekvéseket kudarcra ítélheti az arab és iszlám országok azon törekvése, amely a föld minden kisebbség- és fajüldöző országa közül egyes egyedül Izraelt óhajtja izolálni, és a legsúlyosabban elítélni.1 Miután az minden liberális demokrácia előtt nyilvánvaló volt, miszerint csekély a valószínűsége, hogy pl. Dánia és Szudán egyetértésre jusson abban, ki és mikor tekinthető vallásüldözőnek, erőtlen kísérletek történtek a konferenciát lezáró nyilatkozattervezet olyan irányú befolyásolására, hogy az csak a faj üldözéssel és egyéb diszkriminációval kapcsolatos fogalmakon fejtse ki kritikáját, amiben teljes egyetértésre lehet jutni, de ne nevezzen senkit a nevén, mert abban úgysem sikerülne megegyezni. Az érintett Izraelen kívül a világ valamennyi liberális demokráciája közül egyedül az Egyesült Államok jelezte jó előre, hogy ha a tervezet nem változik meg, visszamondja a részvételét. Ez, és egyedül ez a mozzanat – ti. Amerika esetleges távolmaradása – volt az, ami a nyugati demokráciákban aggodalmat keltett a konferencia sikerét illetően. Sem a nyugati, sem a magyar liberális napisajtóban nem találkoztam a nyilatkozattervezettel kapcsolatos kifogások között egyetlen olyan ellenvetéssel sem, mely szerint nem a konferencia – Amerika távolmaradása miatti – esetleges kudarca volna a fő probléma, hanem az, hogy az Izrael ellen felsorakoztatott vádak nem egyebek, mint hazugságok. Mind a Magyar Hírlap, mind a Népszabadság mindvégig elmulasztotta elemző publicisztika tárgyává tenni, hogy az egyoldalúságokon és elfogultságokon túl mi az igazság – még egyszer ideírom, nehogy csupán nyelvi fordulatnak tűnjék -, mi az igazság azokban az állításokban, amelyek szerint Izrael állama „rendőrállam”, hogy a benne fennálló jogi viszonyok alapján „apartheid” és „fajüldöző rezsimnek” minősíthető, hogy a telepek bárki által – belülről is! – bírálható fennállása „etnikai tisztogatás”, hogy a palesztin terrorszervezetekkel vívott véres harc „népirtás”, s végül hogy a zsidó nép államának létesítését és fenntartását célzó politikai mozgalom, a cionizmus, már önmagában, pusztán célkitűzését tekintve is „gyarmatosítás” és „rasszizmus”.
Ezzel függ össze, hogy a liberális sajtóban napvilágot látott, a viták „hátterét” megvilágítani szándékozó írások, meg sem kísérelhettek fényt deríteni arra, mit is értenek – még a sikeres konferenciában reménykedve – a célul kitűzött „kompromisszum” fogalmán. Tökéletesen érintetlen maradt az a kérdés, miféle kompromisszum gondolható el pl. azon két állítás között, miszerint egy állam jogszerkezetét tekintve „fajüldöző”, vagy pedig jogilag minden polgára egyenlő. Az intellektuális és politikai gyávaság olyan finom stiláris apróságokban is megmutatkozik, ahogyan pl. a fent említett cikk szerzője megállapítja, hogy a cionizmus és a nácizmus azonosítását az izraeli külügyminiszter-helyettes „akképpen értelmezte, hogy a tervezet szerint a holokauszt hatmillió zsidó áldozata pontosan ugyanazt szenvedte el, mint az arabok az Izrael által megszállt Ciszjordániában és Gázában.”2 A cikk szerzője nem él a lehetőséggel, hogy megvilágítsa, miként lehetne a fenti azonosítást másképp is „értelmezni”, s végképp nem, hogy neki magának – vagy lapjának – van-e véleménye azzal kapcsolatban, vajon egyáltalán igaz-e akár a tervezet állítása, akár annak „értelmezése”. A cikk befejező mondata a maga tömör fordulatával mintha csak összegezné a magyar sajtó zömének értelmi és erkölcsi színvonalát. Idézem: „Tudni kell, hogy az ENSZ közgyűlése 1975-1991 között hozott határozataiban nem tett különbséget a cionizmus és a rasszizmus között. Amint vége lett a hidegháborúnak, az efféle hivatkozási pontok eltűntek.”3 Vajon mit mondana egy olyan megfogalmazás, miszerint „Közép-Európában az 1933 és 1945 közti időben számos európai ország törvénykezése nem tett különbséget a zsidó származású személyek és a faji nemzetrontás között. Amint vége lett a világháborúnak, az effajta hivatkozási pontok eltűntek.” Vajon felmerül-e akár az újságíró, akár olvasóinak tudatában az a bökkenő, hogy akkor esetleg tizenhat év idevágó összes ENSZ-határozata egyszerűen hamis volt? Netán bűnös? Következik-e ebből esetleg valami azokra az egyéb Közel-Kelettel foglalkozó cikkekre nézve, amelyek pl. bizonyos ENSZ-határozatok végre nem hajtását kérik Izraelen számon? Van-e valami mélyebb összefüggés az elemző publicisztika fent említett hiánya, és a között, hogy a baloldali és liberális sajtó ugyan viszonylag gyakran kikel a jobboldali sajtó antiszemita gyalázkodásai ellen, de soha az Izraelre irányuló ugyancsak antiszemita gyalázkodások ellen?
Politikailag korrekt anticionizmus
Próbáljuk egészen röviden összegezni, mi is történt tulajdonképpen ezen a konferencián, pl. azon kívül, amiről egyetlen magyarországi lap sem tett említést, hogy ti. az izraeli tárgyalóküldöttség visszarendelésében az is komoly szerepet kapott, hogy a biztonságát felügyelő szervek közölték, nem képesek felelősséget vállalni az izraeliek életének védelméért a dél-afrikai város – Izrael-ellenes tömegtüntetésektől morajló – utcáin. Egyetlen általam ismert liberális lap sem reagálta le, amit a szélső jobboldal – úgy tűnik – nyomban átlátott: történelmileg első ízben tettek kísérletet a zsidók világméretű, tehát nem helyi államok – vagy államcsoportok – törvénykezéséhez kötődő, ellennépként való kijelölésére és izolálására, a világ valamennyi népével szembeni megbélyegzésére, amelyre hivatkozva a későbbiekben az Egyesült Államokat is, amennyiben továbbra is ragaszkodna Izrael fennállásának támogatásához, szintén izolálni lehetett volna a világszervezeten belül. A Durbannel kapcsolatos erkölcsi vakság – vagy a jobboldallal szembeni gyávaság – nyomvonalát követi a magyar liberális sajtó abban is, ahogyan esetleg kevésbé liberális, de állandó olvasóközönségét megkíméli azoktól a nemzetközi hírektől, amelyek az antiszemitizmus világméretű fokozódásáról számolnak be, például hogy Dél-Franciaország számos panziójában Durban óta nem fogadják el izraeliek helyfoglalását stb.
Annak megítélésében, hogy mi és hogyan vezetett a jelenleg világválságba torkolló közel-keleti válsághoz, hogy pontosan miben is állnak és hogyan működnek e tűzfészek egyes elemei, kialakulóban van egy olyan, a liberálisok részéről türelmetlen értetlenséggel, a jobboldal részéről kárörömmel szemlélt helyzet, amelyben az egyik oldalon egy mind magányosabb Izrael áll (a hozzáhúzó zsidókkal), a másik oldalon pedig lassan az egész világ. Már maga ez a helyzet, a benne rejlő apokaliptikus fenyegetések miatt is, ki kellett volna váltsa a liberális Nyugat sürgős szellemi-történeti önvizsgálatát.
Míg a liberális baloldal ezzel a „jobb, ha nem bolygatjuk” mentalitással viszonyul a cionizmus valóságos mibenlétének és a zsidó állam természetének kérdéseihez, a magyar újnácizmus teljes fordulatszámon mélyíti el a közönség idevágó „ismereteit”. A helyzetet a szó szellemi értelmében különlegessé teszi, hogy ezúttal nácik vádolják szünet nélkül nácizmussal politikai-világnézeti elődeik áldozatait, s vádolják őket olyan eszmék képviseletével, amelyeket a saját újságjaik ugyanazon oldalán hirdetett és terjesztett könyvek népszerűsítenek. Az csupán ennek az eljárásnak taktikai – igaz, nagymértékben sikeres – aspektusa, hogy Izrael vonatkozásában a baloldalon legfeljebb hallgatásba, de semmiképp sem ellenállásba ütköznek. A baloldal ugyanis egyrészt intellektuálisan gyenge ahhoz, hogy olyat vegyen a védelmébe, akit jellegzetesen szélsőjobboldali minőségekkel minősítenek, valamint hiányzik az erkölcsi bátorsága ahhoz, hogy kitegye magát a lezsidózással ma Magyarországon együtt járó szavazatvesztésnek. Külön nehézsége a magyar liberalizmusnak, hogy a nemzetpusztulás hisztérikus mítoszával dolgozó szélsőjobbal szemben ideológiailag sok esetben a nemzet mint kollektív individualitás realitásának tagadását választotta, vagyis elsősorban társadalom-, és nem nemzetképet dolgozott ki. Ez jelentősen gyengíti intellektuális erejét, ha olyan összefüggésben kell állást foglalnia, ahol valakit valóban a nemzetpusztulás réme fenyeget. De ez csak a taktikai oldal. A mélyebb ok az – a hatvanas évek vége óta fokozatosan kikristályosodott, és az előbbivel összefüggő – dogma, miszerint a politikai korrektség egyszerre követeli meg az antiszemitizmus elutasítását, és az anticionizmus igenlését. Mivel az antiszemitizmus individuumokat támad mint „fiktív” kollektív identitást, erkölcstelen és elutasítandó. Mivel az anticionizmus egy „fiktív” kollektív identitást támad, és látszólag nem individuumokat, helyeslendő. Fogalmilag innen ered a baloldal és a liberalizmus szinte teljes védtelensége az Izraelre koncentráló zsidógyűlölettel szemben. A modem nyugati liberalizmus ugyanis valóban a felvilágosodás folytatása más eszközökkel: a felvilágosodás az emancipációt a kollektív identitás feladásáért cserébe kínálta fel. Mivel a kollektív zsidó identitást valamiféle fel nem világosult, középkori rögeszmének tekinti, Izraelt is hajlamos ezzel a szemmel látni. Az Izraelre szórt – nemzetközi szervezetek és illusztris közéleti személyek által – megerősített rágalmak egyenként és komolyan történő tisztázásának még a kísérlete is a politikai korrektség megsértésének veszedelmét tűnik fölidézni. A szélsőjobb Izraellel és a „nemzetközi” zsidósággal szembeni harca közepette ezért a politikai korrektség ma nemzetközileg kiépített és elfogadott védművei mögé tud húzódni, ahogyan egyébként a palesztin terroristák, valamint az Izrael elpusztításán fáradozó iszlám világ is. A fegyvertelen baloldal legfeljebb a hangnemet képes kifogásolni Lovas István megállapításaival kapcsolatban: „Eddig azonban a jogvédők globális mértékű hamisságára és rasszizmusára még nem volt közvetett bizonyíték. Nem volt augusztus utolsó napjáig, amikor megkezdődött a fajgyűlölet ellen tartott durbani ENSZ-konferencia. Ahol nem kevesebb, mint négyezer … nem kormányzati (civil) szervezet ítélte el Izraelt rasszista, népirtó, apartheid politikája miatt. … A földkerekségen most milliárdok sóhajtottak fel, hiszen Durbanben kimondták azt, amit naponta látnak a képernyőn. … Az izraeli lapok fájlalják, hogy Izrael egyedül és elszigetelve áll a világban. A magyarországi antiszemitázók éppúgy elszigetelődve állnak. Durban utolsó imaszőnyegüket is kihúzta a lábuk alól.”4 Nem sokkal a New York-i merényletet követően Csurka István is hozzászólt az immár új perspektívából látott konferenciához: „… a színes Észak-Amerikában semmi nem változott ahhoz a … helyzethez képest, amikor a fehér-protestáns-angolszász amerikai uralkodóréteg átadta a hatalmat az amerikai zsidóknak. Itthon pedig ezek a honi antirasszisták felerősítik az antiszemitizmus elleni harcot. … Ahogy az arabok elleni háború folytathatása érdekében szükséges, hogy a cionizmus ne legyen rasszizmusnak bélyegezve, ugyanúgy szükséges, hogy minden bírálat, amely a vagyonos, globalista magyarországi zsidókat és nem zsidókat … éri, antiszemitizmusnak és rasszizmusnak legyen bélyegezve. … Háború van itthon is, nemcsak Palesztinában.”5
Összefoglalva: az ENSZ égisze alatt működő nemzetközi emberjogi szervezetek felől ma a világban szétszórtan élő zsidók csak akkor remélhetnek védelmet az antiszemitizmus elől, ha az Izraelhez fűződő „fiktív” viszonyuk sötétben marad. Azaz: vagy hallgatnak, vagy politikailag korrekt anticionizmust fizetnek védelmi pénzként.
A szélsőjobb párbeszéde a militáns iszlámmal
A színvonal következtében a magyar sajtóban kétségkívül nehéz megkülönböztetni az Izraellel szembeni rágalmakat az egyszerű, de rosszhiszemű tudatlanságtól. Csak két példa: a durbani konferencia előzményeinek idején készített interjút a Magyar Nemzet a Palesztin Orvosi Segélyszervezet elnökével. Az újságírónak meg sem fordul a fejében, hogy visszakérdezzen, amikor a meginterjúvolt személy, miután kiemelte az arab propaganda és a magyar szélsőjobb legkedvesebb közös rögeszméjét, miszerint „F-16-osok és Apache-helikopterek támadnak a civil lakosságra”, a következő megállapítást teszi: „Talán ez a világ egyetlen országa, ahol a többségi hatalom a saját lakosságát támadja a hadseregével.”6 Mivel a cionizmusról bármit el lehet képzelni, a térségben pedig tényleg harcok folynak, az olvasónak – az újságíróval együtt – még az is homályba vész, miért volna a Palesztin Autonómia lakossága Izrael saját lakossága. Ugyanez a jeles szerző írja le pár nappal később Izrael történetét néhány mondatban, melyek közt a következők bukkannak föl: „Az ENSZ 1948-ban először Palesztina kettéosztásáról és egy zsidó állam megalapításáról, néhány nappal később pedig Palesztina megszüntetéséről és Izrael létrehozásáról döntött.”7 A szerző figyelmét valahogy elkerülte, hogy a mondat második felében szereplő „döntés” tökéletesen légből kapott, és sosem esett meg. Ahogyan az izraeli rendőrállam keltette benyomást is azzal támasztja alá, hogy a rendfenntartók vállán „a Kalasnyikov állandóan ott lóg”.8 Izraelben eddig – szerencsére – nincsenek palesztin rendfenntartók, márpedig a nevezett márka csak az ő vállukon foglalhat helyet. Hasonló sületlenségek viszonylag rendszeresen fordulnak elő liberális lapokban is. De a tudatlanságból fakadó tévállításokkal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy Izrael vonatkozásában ismerethiányból még sosem írtak le véletlenül sem valami jót, nagyjából ahhoz hasonlóan, ahogy az üzlet pénztárosa sem téved soha a vásárló javára.
A szélsőjobb biztos ösztöntől vezérelve észleli, hogy az iszlám világ a rasszizmus elleni emberjogi világhajszában azzal a feltétellel hajlandó részt venni, ha maga szabhatja meg, kik is a rasszisták, mégpedig egy olyan gondolkodás alapján, amely egyébként nem ismeri az egyetemes emberi jogok fogalmát. Az egybeeséseknél fogva, a szélsőjobb ezen a ponton képes kultúrközi párbeszédre és egyetértésre a militáns iszlámmal. Lovas István gúnyosan állapítja meg, hogy „az előkészítő ülésen például egy teljes napot vitatkoztak azon, vajon a holokausztot kis vagy nagy kezdőbetűvel írják”, s a vitát spontán módon eldöntve, ő maga – eltérve a magyar nyelv tulajdonneveket illető helyesírási szabályaitól – mindjárt kicsivel is írja.9 Mindenesetre a csapda természetét – a maga szempontjából – élesebben látja liberális ellenlábasainál: „páholyból nézhetjük végig, ahogyan az antirasszista balliberalizmus … kígyója Durbanben szétharapdálja … saját … farkát”.10
Miközben a Magyar Nemzet, a Pannon Rádió és a Magyar Fórum öntötte magából a konferenciával foglalkozó, a kialakult helyzetet „értelmező” írásokat és interjúkat,11 addig pl. a Magyar Hírlapnak a puszta hírközlésre futotta, melynek során kiegyensúlyozottan tudtul adta, hogy nem sikerült a zárónyilatkozat szövegében megegyezni, ezért az amerikai és az izraeli delegáció elhagyta a helyszínt.12 A baloldali médiának erről a világtörténés középpontjában forgó örvényről vagy nincs világos és határozott véleménye, vagy szemérmesen elhallgatja, hogy van, mert az túlságosan is hasonlítana a szélsőjobbéra, mindössze árnyékszerűbb és haloványabb.
Chrudinák Alajos, akinek külpolitikai jegyzetei rendszeresen elhangzanak a Pannon Rádióban, hogy azután megszerkesztett változatuk a Magyar Fórumban lásson napvilágot, figyelemreméltó következetességgel kombinálja a nemzetiszocialista, az iszlamista és a nyilvánvalóan még szovjet eredetű demagógiát. Miután egyetértőén közli a konferencia záródokumentumának tervezett pontjait, közte Izrael palesztinokkal kapcsolatos politikájának „emberiség elleni bűntetté” nyilvánítását, az antiszemitizmus és az iszlámellenesség azonosítását mint „a fajgyűlölet különböző formáit”, váratlan fordulattal a hátteret is megvilágítja. „Az elmúlt több mint fél évszázadban Washington arra törekedett, hogy a Közel-Keleten olyan szövetségesre találjon, aki képes megfékezni és leverni a függetlenségi törekvéseket, és biztosítani, hogy a kőolaj tartósan az amerikai érdekszférában maradjon. A cionista vezetők boldogan vállalták, sőt követelték ezt a szerepet.”13 A mondatot kizárólag meghökkentő szovjet reminiszcenciái miatt idéztem, amelyek a „gyarmati felszabadító küzdelmek”, „az arab népek” egykori „igazságos harcát” idézik, azokat a baloldali beidegződéseket, amelyek a fasizmus világmozgalommá terebélyesedését ma segítik.
A szöveg természetesen adósunk marad annak kifejtésével, hogy a palesztinokkal való – parányi térségre korlátozódó – területi viszályon túl, kiknek és miféle „függetlenségi törekvéseit” fékezi és veri le a zsidó állam, ahogy arra sem hívja fel olvasói figyelmét, hogy az egész Közel-Keleten szinte mindenütt bővében vannak az olajnak, kivéve Izraelt, ahol egy csöpp sincs. Hogy Izrael támogatása ezért inkább szüntelen kockázatot jelent Amerika befolyására a gazdag olajtermelők között, már említésre sem érdemes. Ahogyan az sem, hogy alig egy héttel későbbi cikkében azt állapítja meg, hogy „a cionista érdekszövetség olyan magatartást kényszerít az Egyesült Államokra, ami ellentétes Amerika érdekeivel”.14 Most az a baj, hogy mégsem veri le azokat a „függetlenségi törekvéseket”?
Van azonban Chrudináknak saját, hogy ne mondjam, személyes mondanivalója is, amely újra meg újra visszatér fasisztoid és iszlamista rögeszméinek özönében. „Gyarmatosító, fajgyűlölő politikájukat a cionisták igyekeznek leplezni és igazolni a biblia szószerinti törzsi olvasatával, vallási legendákkal és mítoszokkal.”15 A „törzsi olvasat” – egyébként közelebbről soha ki nem fejtett – fogalma köti össze a szerző anticionista antiszemitizmusát a Nyugat legmélyebben fekvő hagyományaival. E fogalom rendszeres használata emeli Chrudinákot Pál apostol szellemi magaslataira, ahonnan vissza- és alápillantva sugallhatja olvasóinak, hogy „a betű öl, a szellem elevenít”, nem tudok róla, hogy a magyar egyházak teológusainak bármelyike felemelte volna-e már szavát azon kitételek ellen, melyekben a jeles szerző súlyos kritikával illette az Ószövetséget „a seregek istene által elrendelt mészárlások” miatt.16 „Mózes utóda, Józsué, Kánaán meghódításakor rendszeresen folytatta ennek a felmagasztalt, szent fajirtásnak, az etnikai tisztogatásnak a gyakorlatát.”17 A szerző megszakítás nélkül követi az egyházi kereszténység ősi gyakorlatát, amely megszabni óhajtja a zsidóknak, hogyan olvassák szent könyvüket. A zsidó fundamentalista – mint megtudjuk – „a Tóra szó szerinti értelmezéséhez, törzsi olvasatához tartja magát”, ezért „szent fajirtást” űz. A Biblia ostorozása más írásaiban is felbukkan: a cionizmus célját „szolgálja például az ígéret földje és a kiválasztott nép mítosza. Az Ószövetségben így szól az Úr: ‘Izrael az én elsőszülött fiam.’ Az Ószövetség törzsi olvasata … a világ lakóit fölosztja Izraelre, valamint a többi nemzetre…”18 Tegyük most zárójelbe, hogy a tudós szerző itt is olyan területre tévedt, amelyet fojtogató tudatlansága miatt jobb lett volna elkerülnie, mert a félig olvasott és értett angol nyelvű populáris sajtó megközelítőleg annyira forrás a zsidó vallás problémáihoz, mint a magyar himnusz szó szerinti – törzsi – olvasata a keresztény teológiához. Fontosabb ennél, hogy ez a Bibliához való, egyszerre antijudaista és antiszemita szélső jobboldali viszony másoknál is elő-előbukkan, igaz, nem ilyen leplezetlenül hivatkozva az egyházi zsidógyűlölet alapfogalmaira. Viszont megvilágító erejű az iszlámmal szembeni keresztény ellenérzések teljes hiányával, s az iránta érzett már-már meleg vonzalommal kapcsolatban.19
Egy a Magyar Fórumban megjelent cikk20 egyik kitétele keltette fel a figyelmemet a lényeg iránt, amelyben a szerző Haraszti Miklóst leckézteti azért a szerénytelenségéért, hogy hivatkozott amerikai és német lapokban megjelent publikációira. Az ezt követő zárójeles megjegyzés így hangzik: „na ja, az ő vérvonalával nem nagy kunszt; majd akkor hencegjen, ha a ‘Jahve kiválasztott népe’ számára bevehetetlen civilizációs blokkokhoz tartozó Zsen- min Zsipaóba, Asahi Shimbunba vagy The Times of Indiába is bejáratos lesz”.21 Nem a származásra tett ocsmány utalás az érdekes itt, még csak az sem, hogy szerzőnk e származásnak tulajdonítja a nyugati lapokban történő megjelenést, hanem hogy a zsidóságot a mind zsidók, mind keresztények számára jelölő, közös bibliai terminust azzal véli nevetségessé tenni, hogy utal annak teljes ismeretlenségére a nem a Könyvtől ihletett keleti világokban. Hogy figyelemreméltó észrevétele véletlenül a Hegyi beszédre is áll, azzal ő maga – szemben olvasóival – valószínűleg tisztában van. Meglátását kétségkívül Durban teszi időszerűvé. A Biblia világtörténelem-képe által – egykor – vezényelt nyugat nyitotta meg a történelemnek azt a dimenzióját, amelynek végső paródiájaként jelent meg ez az EHSZ rendezte világkonferencia, amelyen valóban, az e világkép részéről „bevehetetlen civilizációs blokkok” – közéjük értve az európai nácizmust is – kísérelték meg e képet kicsavarni a nyugat kezéből, és vele szemben interpretálni, – a fenti cikk szerzőjéhez hasonlóan.
A mai szélsőjobb számos apró – és kevésbé apró – jellel tanúsítja, hogy ő maga viszont már távolról sem bevehetetlen a nyugaton kívüli „civilizációs blokkok” számára. Példaként elegendő megemlítenünk a Magyar Nemzet hasábjain egy – már a New York-i tömeggyilkosság után – napvilágot látott cikket, amely a palesztin és iszlamista öngyilkos terror igazolásának érdekében még a magyar nemzeti szimbólumok egyikét is hajlandó kikölcsönözni. Címe minden behatóbb indokolás nélkül így hangzik: „Dugovics Tituszok a félhold árnyékában”.22 Valahogy elkerülte a szerző figyelmét, hogy a nándorfehérvári hőstől mélyberántott török nem azonos annak feleségével és gyermekeivel egy isztambuli kávéházban.
Lerombolt jelentések, új vonatkozások
A Magyar Demokrata egyik szerzője röviddel az Egyesült Államok elleni támadás után izgalmas kísérletet tesz az összegzésre: „Sajnos, Durban egyébként felerősítette itthon is a zsidósággal kapcsolatos világproblémákat.”23 A szöveg – tele a Chrudináktól már jól ismert félművelt zagyvalékokkal24 – csodálkozásának és tiltakozásának ad hangot, hogy a világ összes nacionalista mozgalma közül, miért éppen a zsidónak, azaz a cionizmusnak „van külön neve”. Elfeledve, hogy a Cion szó nem zsidót jelent, szembeállítja „a hasonló módon képzett germanizmus kifejezéssel”, aminek ugye más a jelentése. Valamiért a „hungarizmus” szó nem ötlött fel benne, de hát a gondolatmenet éle nem is ebbe az irányba hatol tovább, hanem: „Hasonló ez, mint ami a zsidó népirtás fogalmával történt, ahogyan kiemelték a többi népirtás közül. Azáltal, hogy ellátták egy külön szóval, a holokauszttal, lehetővé tették egyedivé tételét.”25 Hogy a névadás és az általa jelölt egyediség kérdésével közel járunk valamilyen alapvető problémához, az kitűnik Csurka pontosan egy héttel későbbi írásából is, amely az előbbi gondolat jegyében kapcsolja össze az európai zsidóság kiirtását az Amerikára mért iszlamista csapással. A New York- i merénylet ugyan „még nem tart ott, mint elődje, a holokauszt, hogy tagadása bűntény legyen, de azon az úton van, mert … (médiabeli megjelenítésének] ugyanaz a célja, rendeltetése, mint a második világháború után szervezettnek: egy irányba állítani a világközvéleményt.”26 Amit Csurka a liberális világmédia „tudatipari” tevékenységének hív, azt nevezi Székely Kecskés „tematizációs diktatúrának” és „hermeneutikai hatalomnak”.27 Miről is van itt pontosan szó?
A politikai nyelv által kijelölt térben – államformára való tekintet nélkül – az elhangzó kijelentések és állítások elsöprő többsége nem vethető alá olyan vizsgálatnak, amely ezeket az igaz és a hamis kritériumai szerint válogathatná széjjel. A politikai élet szereplője csakúgy, mint az érintettek többsége tisztában van vele, hogy a politikai kijelentéseknek a helyi értéke a mérvadó, azaz hogy ki mondja, mikor, hol, milyen súllyal, milyen szándékkal stb. Ezek a kijelentések nem feltétlenül hazugságok, és nem is feltétlenül igazságok: a nyelv eszközként jelenik meg bennük, ám elsősorban nem mint a kommunikáció eszköze, hanem mint különböző – főleg hatalmi természetű – célok eszköze. Jelentésük ennek megfelelően viszonylagos.
A politikai világon túli világ, amely otthont ad ezeknek a helyi értékű tereknek, a nevek világa. A mi kultúránk számára ilyenek pl. a Jó és a Rossz hagyományokban rögzített képei és nevei, a bibliai történelem szereplőinek, tárgyainak a nevei, azok az orientációs pontok, amelyekhez viszonyulva – mondjuk – szolidaritásunkat kánon rögzíti az egyiptomi kivonulás során Izrael népéhez, és amíg ezt a világot lakjuk, és akarjuk lakni, addig ítéletünk nem lehet politikailag elfogulatlan és kiegyensúlyozott közte és a „keményszívű” fáraó népe között. A világnak ez a kánonja nem átalakítható világunk identitásának összeomlása nélkül. Ahogyan – közelebbi példát hozva – , ha egyszer mind Magyarország, mind Törökország tagja is lesz az Európai Uniónak, ez mit sem fog változtatni azon, hogy a magyarok számára Mohács mindörökre (amíg még van történelem) meg fog maradni, és meg kell maradjon, „vésznek”.
Ebben az értelemben a világtörténelem tulajdonnevek koordináta-rendszere, amelybe tetszőleges számú és karakterű új szereplő léphet be, de amíg világunk a mi világunk, addig e vonatkoztatási rendszer egésze határozza meg képünket az újakról, szerepükről, és szerepük megítéléséről. Ha az új szereplő saját világot hoz magával, számunkra új, saját nevekkel, az ő és a mi meghatározó alaptörténeteink versengő küzdelembe fognak kerülni egymással. A nevekhez való hűség döntő lesz.
A jelenben a nyugati szélsőjobb – az iszlám világgal taktikainak szánt szövetségben – ennek a név-világnak a lerombolását és totális átépítését tűzte ki célul, s az általuk támadott központi erődítmény az „Izrael” nevet viseli. A szélsőjobb nem tud a „tudatiparon” és a „tematizációs diktatúrán” túli világról, ezért azonosnak véli azokat a látszólag önkényesen választható „egyedi” nevekkel. Jó és Rossz, Izrael, Egyiptom, néven szólítottság és ígéret számukra a Biblia útján gyakorolt zsidó „hermeneutikai hatalom” és médiát uraló „tudatipar”. Idetartozik a Holokauszt név is, már csak az általa érintett nép révén is. A liberalizmusnak a támadásukkal szembeni kiszolgáltatottságát és védte- lenségét nem utolsósorban az okozza, hogy a felvilágosodástól örökölt – és egyetemesnek tartott – fogalmi készletét hiszi a politikai világnak otthont adó abszolút jelentésű „világnak”. Valójában ezek ma belül esnek a politikai téren, ezért bárki hozzájuk fér, aki csak a Nyugat világának lerombolásán fáradozik.
Jegyzetek
1 Pl. Fodor György: ENSZ-konferencia a rasszizmusról – kudarcra ítélve? Magyar Hírlap, 2001.08.11.
2 Uo. (Kiemelés tőlem, T. Gy.)
3 Uo.
4 Lovas István: Az antiszemitázók alkonya Durban után. Magyar Nemzet, 2001. 09. 08.
5 Csurka István: Magyar szemmel. Magyar Fórum, 2001. 09. 13.
6 Sitkei Levente: Az új apartheid hajnalán? Magyar Nemzet, 2001. 08. 14.
7 Sitkei Levente: Háborús múlt, sötét jelen. Magyar Nemzet, 2001. 08. 21.
8 Uo.
9 Lovas István: Balliberális katasztrófa Durbanben? Magyar Nemzet, 2001. 08. 23.
10 Uo.
11 Pl. Lovas István: A harag gyermekei. Tuniszi interjú a PFSZ és a Fatah vezető tisztviselőivel. Magyar Nemzet, 2001. 08. 25., amelyből mellesleg az is kiderül, hogy egyáltalán nem létezik palesztin „terrorizmus”, viszont a PFSZ az izraeli állampolgárságú arabokat is fel kívánja szabadítani.
12 Elhagyják az amerikaiak Durbant. Zűrzavar a civilek döntése körül. Magyar Hírlap, 2001. 09. 04.
13 Chrudinák Alajos: Amerika támogatja Izrael rasszizmusát. Elhangzott a Pannon Rádióban aug. 20-án. Magyar Fórum, 2001. 08. 30.
14 Uő.: Izraeli apartheid és hazai védelmezői. Magyar Fórum, 2001.09. 06.
15 Uő.: Amerika támogatja Izrael rasszizmusát. Magyar Fórum, 2001. 08. 30.
16 Uo.
17 Uo.
18 Uő.: Izraeli apartheid és hazai védelmezői. Magyar Fórum, 2001. 08. 30.
19 Jellegzetesen ilyen a barát-ellenség csoportosítás elve. Egy helyütt, ahol Csurka elsorolja, ki mindenkitől kellene a liberálisoknak – azaz a zsidóknak – bocsánatot kérniük, a mondat így hangzik: „… népiek, nemzetiek, keresztények és keresztyének, iszlámisták, bocsássatok meg nekünk…” Csurka István: Magyar szemmel. Magyar Fórum, 2001. 10. 18.
20 Gazdag István: A Chirac-paradigma. Magyar Fórum, 2001. 12. 13.
21 Uo.
22 Mudis Árpád: Dugovics Tituszok a félhold árnyékában. Magyar Nemzet, 2001. 09. 14.
23 Székely Kecskés János: Médiakullancsok. Mitől sikeres a cionizmus? Magyar Demokrata, 2001. 09. 13.
24 Csak egy gyors példa: „… az ismert zsidó filozófus, Frank Rosenzweig, aki ‘A név nem hang és füst’ című könyvében megállapítja…” stb. 1. Rosenzweig keresztneve helyesen Franz. 2. A kötet címe helyesen: ‘Nem hang és füst’. 3. Rosenzweig sem a helyes, sem a helytelen címen nem írt soha semmiféle könyvet. A szóban forgó kötet antológia, amely a címét a kötet válogatójától és fordítójától kapta. Mellesleg a cím Goethe Faustjából vett idézet. A helyes adatok tehát: Franz Rosenzweig: Nem hang és füst. Holnap Kiadó, Budapest, 1990. (Fordította, válogatta és az utószót írta Tatár György). Székely Kecskés János az utószó címét tulajdonítja a kötetnek, de azt is tévesen idézi.
25 Uo.
26 Csurka István: Magyar szemmel. Magyar Fórum, 2001. 09. 20. Érdemes felfigyelni arra a sokat ígérő kétértelműségre is, amivel a szerző írásában fokozatosan egyetlen szimbolikus tulajdonnévvé egyesíti Oszama bin Laden és Adolf Eichmann nevét, így: „Oszama-Eichmann bin Laden”. Uo.
27 Csurka uo., és Székely Kecskés uo.
Címkék:2002-06