Versek

„A testen fű nő, léleken lélek”

Tábor Béla

scintilla

kérdezlek nem felelsz

itt néma rejtelem mindenik óra

üres szoba a végtelen

a tárgyakból kiköltözött

a hétköznapi lét illúziója

könyvsorok futnak ablakainkból

hová röpült roppant spirálban

aki nem tér itt nyugovóra

egy szálon álomban lengve utána

felhozó óceán égi hajósa

iránytű nélkül már aki messze

célba találva szem elöl veszve

utat ha mutat a jóra

nagy ragyogásba merülve

minden arány

scintilla villanj az ittmaradóra

hangtalan

nem tettem latra éltemet

élet élt engem fenyvesek

nagy árnyékukban szűrve fény

nem áldozat – zöld hó remény

a boldog súly hová cipelt?

akit a verejték kivert

nem tudhatja hogy nagyszerű

a visszfényt csillantó derű

nekem a szó már arra kell

hogy tudjam merre menjek el

közel hozott az éjszaka

az arc mely létem arca volt

míg hangtalan hozzám hajolt

sugározta: honnan hova

sófár

közérthető nagy félelemben

a pirkadat még rápirít

az eszméletlen éjszakára

villám az álom visszajár

meghalhatsz minden értelemben

minden múlandó elmulasztva

minden vert szem a földre téved

égtükörben rejtett csodák

felhőkapuk egy arcra tárva

vitorla szárnya hajts tovább

a szikrapercek tokba zárva

sófár ébresszen messzehangzó

villám az álom visszajár

egy hang él még egy maradandó

amit nem ismer a halál