„Vérrel, tűzzel, vassal”

Irak: válság és pogrom ötven évvel ezelőtt

A közel-keleti feszültség nem új keletű: végigkíséri századunkat.

Irak is gyakran szerepelt az újságok címoldalán. Fél évszázada szintén volt iraki válság.

A második világháború elején a tengelyhatalmak kezdeti sikerei nagy hatással voltak az arab nacionalistákra. Az egyiptomi tisztikar nagy része németbarát volt. Gamal Abdel Nasszer az egyiptomi „zöldingesek” tagjaként kezdte politikai pályafutását, későbbi utóda, Anvar Szadat börtönbe került kémkedés gyanújával, a jeruzsálemi mufti Berlinbe szökött és a német rádióban szólította fel híveit Palesztina felszabadítására. Amikor Georges Habbas megalapította a Palesztinái Felszabadítási Szervezet elődjét, jelszavát így fogalmazta meg: „Vérrel, tűzzel, vassal”. Amikor Olaszország hadba lépése közelebb hozta a haditevékenységet Egyiptomhoz és a Szuezi-csatornához, a tengelyhatalmak megkezdték az iráni, afganisztáni és indiai behatolás terveinek kidolgozását. Az egyiptomi tisztek egy része és a Muzulmán testvérek nevű vallási szervezet angol-ellenes felkelésre készült. Kuvaitban az Ifjú szabadságharcosok pártja kísérletet tett az angolbarát sejk hatalmának megdöntésére.

1941 áprilisában Rasid Ali el-Gajlani nacionalista politikus államcsínyt hajtott végre Nuri esz-Szaid miniszterelnök és a régens ellen. Már április 1-jén megalakították Bagdadban a nemzetvédelmi bizottságot, amely két nap alatt – az angol katonai támaszpontok kivételével – az egész országban kezébe vette a hatalmat. Április 3-án Gajlanit bízták meg az új kormány megalakításával. Programnyilatkozatai azt a szándékot tanúsították, hogy a kormány semleges marad a háborúban, a vitás kérdéseket békésen rendezi Nagy-Britanniával, és érvényben tartja az 1930-as angol-iraki szerződést. Németország nyilatkozata, miszerint kész „pénzügyileg és katonailag támogatni” az arabokat Nagy-Britannia elleni harcukban, kiváltotta a brit kormány aggodalmát, hogy Irak Németország befolyása alá kerül.

1941. április 8-án az angol kormány elhatározta, hogy behatol Irakba, és megdönti Gajlani kormányát. Az iraki kormány megtagadta az Indiából érkező 80 ezer brit- indiai katona bebocsátását Irak területére. Április 28-án az angolok elfoglalták Bászrát. Az iraki katonai alakulatok erre válaszul április 30-án éjjel körülzárták Habbanija két és félezres brit helyőrségét. Ide menekültek a bagdadi angol kolónia tagjai is, sok nő és gyermek. Május 9-én a papság „dzsihadot” (szent háborút) hirdetett az angolok ellen.

A mintegy 40 ezer embert számláló iraki hadsereg négy hadosztályból és egy gépesített dandárból állott, a légierő 60 repülőgéppel rendelkezett. Attól tartva, hogy a fasiszta államok támogatást nyújtanak a felkelőknek, Nagy-Britannia védelmi bizottsága Palesztinából Irakba irányított egy hadműveleti csoportot, amely az arab légióból, az 1. lovashadosztály egy dandárjából, egy brit gyalogoszászlóaljból és más egységekből állt. Berlinben elhatározták, hogy támogatják Rasid Ali el-Gajlanit, mégpedig a vichyi kormány fennhatósága alatt álló Szírián át. Sürgősen kidolgozták egy Nagy-Britannia ellen irányuló általános arab felkelés tervét. Május 12-én a tengelyhatalmak egy kisebb légi köteléke, szíriai repülőterek érintésével, Irakba érkezett. Nagy volt a veszély, hogy ha a németek kijutnak a Perzsa-öbölhöz, nemcsak az iraki olajat szerzik meg, hanem Iránt is, amelynek uralkodója, Riza sah és kormánya egyre erősebben Németország felé orientálódott. Nagy-Britannia gyorsan cselekedett. Az említett hadműveleti csoport május 12-én hatolt be Irakba, hat nap múlva elérte Habbaniját, majd május 30-án Bagdad külvárosát. Közben a brit-indiai csapatok átvágták a bagdad-moszuli vasútvonalat. A brit csapatok az iraki hadsereg viszonylag gyenge ellenállásába ütköztek.

Hitler május 23-i, 30. számú hadműveleti utasításában vázolta elképzeléseit a Közel-Kelettel kapcsolatban. Ebben hangsúlyozta, hogy az iraki felkelést fel kell használni és katonai missziót kell küldeni Felmy tábornok vezetésével, aki az első világháborúban a török-ázsiai hadtestnél szerzett ezen a vidéken tapasztalatokat. A propaganda vezérfonala: „A tengely győzelme a közel-keleti országokban az angol uralom alól való felszabadulást és önrendelkezési jogot hozza meg.” Más német katonai dokumentumok is utaltak arra, hogy a Wehrmacht közel-keleti behatolását a Szovjetunió legyőzése utánra tervezték. Ezt a behatolást a „kellő időben keltett zavargásokkal és felkelésekkel” akarták erősíteni.

A brit hadsereg az egész országot megszállta, méghozzá Glubb pasa – aki címe ellenére angol tábornok volt – és az általa vezetett Arab Légió hatékony közreműködésével. Ez az alakulat sivatagi beduinjaival nyugatról, Transzjordániából érkezett Irakba. Mivel Németország nem tudott tényleges támogatást nyújtani remélt szövetségeseinek, az iraki felkelést leverték. Gajlani kormánya Iránba menekült és helyét Dzsafar al-Mafdai angolbarát kormánya foglalta el. Irak a hátralevő háborús időszakban nem okozott több problémát a szövetségeseknek, sőt 1943-ban hadat is üzent a tengelyhatalmaknak. Ez ugyan inkább csak jelképes gesztus volt, amint a többi arab állam hadüzenete is. Viszont nyugodtan folytak területén a hadiszállítások mind a Távol-Keletre, mind a Szovjetunióba. És ami még fontosabb, az olajvezetéket nem rongálták meg, így a Hitler ellen küzdő hadseregek üzemanyag-utánpótlása zavartalan maradt.

A felkelés leverésének tragikus utójátéka volt az 1941 nyarán Bagdadban lezajlott véres pogrom. A puccskísérletet vezető tiszti csoport, amelynek nem volt ereje helytállni a brit katonasággal szemben, elég erősnek bizonyult zsidóellenes za­vargások megszervezésére. Annál is inkább, mivel az angol csapatok kötelékében Palesztinai zsidó egységek is küzdöttek – kiváló eredménnyel. Az arab csőcselék vad dühvel támadt a zsidó közösségekre.

Az iraki zsidók nagy része még a babilóniai fogságból maradt vissza Mezopotámia területén. Jómódú, ősi kultúráját megőrző, bár az arab nyelvet átvett zsidó törzs élt itt. Régi és jól bevált recept szerint a katonák és a rendőrök megjelentek a pogrom helyszínén, de természetesen nem a zsidókat védték, hanem a fosztogatókat irányították és vezették. Majdnem egy hétig dühöngött az elszabadult pokol a zsidó negyedekben. Száznyolcvan bagdadi zsidót öltek meg, több százra tehető a sebesültek száma.

Ezek a „kilengések” tükrözték az arab világ háború alatti hangulatát. Az Atlanti-óceántól az Indiai-óceánig a tömegek nem is titkolták, hogy Hitlert (ők Abu Alinak nevezték) várják, aki nemcsak az angoloktól szabadítja meg őket, hanem a palesztinai zsidó telepeket is felszámolja.

Az Irakban uralkodó antiszemita hangulat miatt pár ezer zsidó a harcok elültével kivonuló palesztinai zsidó egységekkel együtt hagyta el szülőföldjét. Ez csak előjátéka volt az 1951-1952-ben bekövetkező nagy exodusnak, amikor majdnem az egész iraki zsidóság, körülbelül 110 ezer ember alijázott Izraelbe. A néhány ezer ottmaradt közül kerültek ki annak az 1969-es „kém-pernek” a vádlottai, akiket egy népünnepély keretében nyilvánosan akasztottak fel Bagdad főterén.

Talán így akart elégtételt venni az iraki vezetés azért, hogy a három arab-izraeli háborúban kivezényelt iraki expedíciós hadtest mindannyiszor vereséget szenvedett a harcmezőn …