Vásárhelyi Mária: Csoportkép antiszemitával

Forrás: Élet és Irodalom

2008. április 30. Alig néhány nappal a hírhedt szélsőjobboldali publicista antiszemita írásának megjelenése után, egy akár békésnek is nevezhető vasárnap délután a Fidesz 20. születésnapján készült fényképek és videofelvételek árasztották el az internetes hírportálokat.

A felvételek fókuszában csaknem kivétel nélkül a Fidesz elnöke, alelnöke és az antiszemita cikk szerzője csapkodja egymás hátát, felhőtlen jókedvükre jól láthatóan semmi nem vet árnyékot. A születésnapon készült videofelvétel spontánnak álcázott beszélgetést rögzít, amelyen a fenti csapat, kiegészülve a “független” politikai elemzővel és a sikeres polgármesterrel, vidáman elmélkedik az MSZP végromlásáról, árulásairól és a tisztességes baloldali szavazó sanyarú helyzetéről. Ám különösebben vájt fülre sincs szükség ahhoz, hogy érzékeljük: a beszélgetés minden részletében tudatosan megkomponált, gondosan dramatizált, a média számára készült színielőadás. Az asztalt körülállók személye és az alig néhány perces beszélgetés minden mondata egy eltervezett, a nyilvánosságnak szánt provokatív üzenet.

Ugyanilyen körültekintő alapossággal komponált az ünneplő közönséget megörökítő csoportkép, középen az elnök, szorosan mellette a szélsőjobboldali publicista. A demonstratív szimbiózis a legfontosabb üzenet. A jelen lévő média pedig “lábhoz megy”, teljes természetességgel engedi át a nyilvánosság rendezését a politikusoknak. Nincsenek újságírói kérdések, nincs kommentár, nincs sajátos látószög – a közönség kizárólag azt látja, amit a politikusok láttatni akarnak. A média teljes kapitulációja a kádár korszakot idézi.

Voltak, akik érdeklődve várták, hogy a gyűlölködő cikk megjelenése után hogyan “pozicionálja” a Fidesz vezetősége a születésnapokon – az alapítók egyikeként – évről évre megjelenő publicistát. Erre a várakozásra volt gondosan megkomponált válasz a megkülönböztetett figyelem, amely körülvette a cikk szerzőjét. A teljes elfogadás és szolidaritás demonstrálása egyszerre szólt a szélsőségeseknek és a demokratáknak; előbbieknek megnyugtató, utóbbiak körében nyugtalanságot keltő jelzés. A radikálisoknak arról, hogy köztünk a helyetek, a demokratáknak pedig arról, hogy “félnetek jó lesz”. És a hazai közélet szempontjából ez a legnagyobb botrány, ami az elmúlt hetekben történt, közéleti súlyát tekintve szégyenteljesebb és ijesztőbb, mint maga a sok vitát kiváltott cikk. Hiszen gyűlölködő, frusztrált féltehetségek mindenhol és mindenkor voltak és lesznek, és közülük az írástudók mindenhol és mindenkor megfogalmazzák eszelős képzeteiket arról, hogy mely embercsoportok felelősek az ő személyes kudarcaikért, meghiúsult ambícióikért és álmaikért. Gyűlölködő kedvüket pedig nyilván fokozza, ha visszataszító gondolataik közreadásával – a terápiás célon túl – egzisztenciát, nyilvánosságot és karriert is biztosíthatnak maguknak. Az inkriminált cikk szerzője azonban már hosszú évekkel ezelőtt kiírta magát a tisztességes demokraták klubjából, munkásságában sem stilárisan, sem tartalmában nem hozott újdonságot a Magyar Hírlapban megjelent cikk. Most a zsidók kerültek célkeresztbe, korábban a liberálisok, a romák vagy éppen a melegek. Ha gumikesztyűvel helyezzük patikamérlegre, akkor sem dönthetjük el, hogy mennyivel kevésbé visszataszítóak például a liberálisokról jó néhány évvel korábban írott mondatai: “Marhavérbe, disznómocsokba mártják Jézus keresztfáját, aztán megmagyarázzák.

Azt gondolják szegények, ez a szabadság, és nem veszik észre, hogy egész lényük, lényegük, elveik, életük minden célja oda összpontosul immár, a disznómocsokba. Kicsi, disznószemű szerencsétlenek formálják a köz hangulatát, akik életükben soha nem kaptak szerelemből csókot. Tombol a (…) “médiagecik” barbársága.” Miközben persze azt is tudjuk, hogy ebben a nyelvjárásban a zsidó és liberális egymás szinonimája. És mennyivel kevésbé süt a fenyegető gyűlölet az olaszliszkai lincselés tanulságaként leírt “jó tanácsaiból”: “Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigánygyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigánygyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba. Akit még elütünk, annak pechje van.” Az idézetek sora pedig vég nélkül folytatható. Mindezek tükrében pedig szánalmasan átlátszó a “vállalhatatlan mondatról” szóló szerecsenmosdatás, amellyel a Fidesz kérdőre vont prominensei próbálkoztak, hiszen az inkriminált írásnak nem egy vállalhatatlan, hanem egyetlen vállalható mondata sem volt azok számára, akik igényt tartanak a demokratikus közösség megbecsülésére. És természetesen ugyanez igaz a publicista egész munkásságára.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Magyar Hírlapban megjelent cikket követő felháborodás nem volt indokolt, helyes és nagyon is időszerű, ám fontos tisztán látnunk, hogy a cikknek valódi súlyt nem szerzője, hanem a szerző mögött álló, és most minden korábbinál látványosabban megnyilvánuló politikai támogatás ad. Hiszen a szerző mellett demonstratívan felsorakozó párt ma a közvélemény által messze a leginkább támogatott politikai erő, az orgánumot pedig, amely helyet adott az írásnak ma is a demokratikus nyilvánosság részeként tartjuk számon. Nem a szerző személye, hanem ez a két körülmény ad különös súlyt az írásnak. A legnagyobb ellenzéki párt mára kialakult széles körű társadalmi támogatottsága és a szélsőségek iránti nyitottsága ugyanis egymással szorosan összefüggő tényezők, annak hátterében pedig, hogy a Magyar Hírlap és az Echo TV a szélsőjobboldal fórumává vált, nem Széles Gábor személyes ízlése, hanem egy alaposan végiggondolt médiastratégia húzódik meg.

Az elmúlt tíz év során a Fidesz – időt, pénzt és energiát nem kímélve – az “egy a tábor, egy a zászló” jelszó jegyében olyan differenciált intézményi hátteret épített ki, amelyben a mérsékelt jobboldaltól a szélsőjobbig mindenki megtalálhatja a saját politikai ízlésének megfelelő ideológiát és hangütést.

Bár a véleményformálók többsége komoly erőfeszítéseket tesz a kérdés bagatellizálása érdekében, bárhogy szeretnénk is elhessegetni a gondolatot, látnunk kell, hogy a radikalizmus térhódítása ma Magyarország legsúlyosabb politikai problémája, és a szélsőségesen gondolkodók magas arányánál is nagyobb gond számarányuk rendkívül dinamikus növekedése. Szembe kell néznünk azzal, hogy ez a Magyarország már nem ugyanaz az ország, amely néhány évvel ezelőtt volt, a gyűlölködés, a megosztás és a kirekesztés hosszú évek során elvetett magvai szárba szökkentek. Ezt érezzük saját bőrünkön az utcán járva, villamoson és autóbuszon utazva, és ezt támasztják alá a hazai és nemzetközi vizsgálatok tapasztalatai. Kutatások sora igazolja, hogy az elmúlt években drámai mértékben emelkedett a xenofóbia, az antiszemitizmus, a kirekesztő, gyűlölködő mentalitás a lakosság körében, a cigányellenes attitűdök terjedéséről pedig csak azért nem beszélhetünk, mert ott már hosszú ideje nincs tere a növekedésnek. Már egy, a kilencvenes évek második felében végzett nemzetközi összehasonlító kutatás is azt jelezte, hogy Magyarországon a régión belül is kiugróan magas az idegenellenesség, a világ 22 országában elvégzett felmérés tanulsága szerint nálunk volt a legerősebb az idegenekkel szembeni tartózkodás és félelem (lásd Csepeli György: Emberek vetése. Jószöveg Műhely, 2003).

Az azóta végzett újabb kutatások a jelenség további erősödéséről tanúskodnak. Egy 2007 elején készült vizsgálat szerint a lakosság közel egyharmadát a nyílt, bő kétharmadát pedig a burkolt xenofóbia jellemzi, és utóbbiak aránya az elmúlt egy-két évben tíz százalékkal emelkedett (lásd Dencső Blanka-Sík Endre: Adalékok az előítéletesség mértékének és okainak megismeréséhez a mai Magyarországon, Tárki, 2007). Ugyanakkor a tíz százalékot sem éri el azok aránya, akik nyitottan, félelem- és előítélet-mentesen közelítenek a kérdéshez. Ennél is jelentősebb növekedés mutatkozik az idegenellenesség egy másik dimenziója, a külföldi tőke és tulajdon elutasításának terén. Az elmúlt években megduplázódott azok aránya, akik kifejezetten ellenségesen tekintenek a külföldi tőkére és tulajdonra, ma a lakosság közel kétharmada minden bajunk forrását az idegen érdekek kiszolgálásában, az idegen tőke uralmában, a magyar tulajdon idegen kézre játszásában látja. Ugyancsak látványosan növekedett az elmúlt néhány évben az antiszemitizmus elterjedtsége, ma már a szélsőséges antiszemiták aránya jócskán meghaladja a húsz százalékot a felnőtt lakosságon belül, és legalább ennyien vannak a zsidókkal szemben enyhébb vagy súlyosabb előítéleteket táplálók.

E néhány adat is jól érzékelteti, hogy a mai magyar társadalomban masszív és egyre szélesedő bázisra építhetnek a rasszista, kirekesztő ideológiák, a Fidesz által sikeresen integrált jobboldali tábor nem elhanyagolható része csak a radikalizmus hangján szólítható meg. Ugyanakkor a politikai fundamentalizmus jegyében, a jó és gonosz harcaként tematizált politikai küzdelemben immár a mérsékelt jobboldal többsége is elfogadhatónak tartja a szélsőséges stílust és hangvételt. Nehéz lenne megjelölni, hogy hol és mikor történt a döntő lépés, amely végérvényesen elmosta a határokat a radikális és a mérsékelt, demokratikus politizálás között, és széles körben szalonképessé tette a gyűlölködést, a kirekesztést és az erőszakot. Van, aki a 2002-es választás két fordulója közötti időszakkal és a “haza nem lehet ellenzékben” jelszó kiadásával köti össze, mások 2006 őszét vagy a Parlament előtti kordonbontást jelölik meg vízválasztóként. Valószínűbb azonban, hogy a történet nem köthető egyetlen eseményhez, hanem a demokrácia szisztematikus és egyre inkább visszafordíthatatlannak látszó eróziója zajlik Magyarországon 1998 óta, amelynek során a rendszerváltásban csalódott és a lecsúszástól rettegő tömegek “fokozatosan veszítik el azt a lelki szervüket, amely egy embernek tartást, kiegyensúlyozottságot és olyan morális nehezéket ad, amely megakadályozza, hogy a külső hatások játékszere legyen, és amely a lelkiismeret, a józan ész, a tapasztalatból leszűrt bölcsesség, az elvhűség, az erkölcs vagy az istenfélelem formájában nyilvánult meg.” (Sebastian Haffner: Egy német története, Európa, 2005) A demokraták pedig éppen olyan hitetlenséggel vegyes dermedt bénultsággal figyelik a néhány éve kivívott demokrácia intézményeinek megroppanását és a morális összeomlást, ahogyan Haffner tette a weimari Németországban.