Városi Népdal — Röhrig Géza: Fogság (Tarnóc János)

Városi népdal

Röhrig Géza: Fogság. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1997.

146 oldal, 570 Ft.

Jó tudni, hogy vannak még költők: Röhrig Géza verseit olvasva jutott ez eszembe, de nem többes számban, mert egy alanyi költő kötetét szubjek­tíven is lehet olvasni. Persze ez a népdal miatt van így, ami a versekben már városi élménnyé formálódott ép­pen annyira objektíven, mint a táj.

Például a prológ népies fordulatai során megjelenik egy tudományos kifejezés,

„ökológia” a „kézben oltott rózsá”-ra rímelve, és ez már klasszikus zenébe ol­tott folklór, Bartók után sza­badon. így jutunk el a cso­daszarvastól Baudelaire verstanáig, ahogy a Le Bal- con rímei csengenek vissza az eskü c. versben, ahol minden versszak első sora azonos az utolsóval. Továb­bi érdekes nyelvi sajátosság a gyermekies kifejezésmód, pl. a szavak-ban, „nem tok mit csinálni”, vagy az előbb említett eskü-ben „Nem tom ki volt mégis úgy fájt”. Ezek a spontán megoldások szokatlanságukkal lepik meg az olvasót, de nem csak itt, hanem a képi kifejezőeszközök általános megválasztásában is. Hadd idézzek néhány ilyet a versek­ből kiragadva: „monokliból szívott bí­borkék tinta” (szavak), „lydokainban ázó nedvzöld karalábé” (szív), és egy még ennél is absztraktabb kép az ana­lízis-ben: „mint a sziámi ikreket ha a tü­kör kettévágja” vagy „szemem/homokóráján/éjjel megfordulok” (szimmet­ria). De a legjobb példa az otthon c. vers a költői képek rendhagyó burján­zásával, melyet talán Röhrig képi szótá­rának is nevezhetnénk.

A verseket jellemzi még, hogy az idő­mérték nem túl feszes, a rímek lazák, csak néha érződik mesterkéltség ezek kiválasztásában. A szabadverset jobban kedveli, s így a költő tömörebben fejezi ki mondandóját. Szépek az „in memori­am” versek. Pilinszky neve hiányzik a sorból, noha érezhető a hatása mind a költő világlátásán, mind pedig a stílu­sán. A megváltatlanság érzése hatja át a művet, meg a versírás kényszerének és értelmetlenségének párhuzamos problé­mája, egy-egy helyen T.S. Eliot Wastlandje vagy W. H. Auden híres sora jutottak eszembe: „poetry makes nothing hap­pen.” És megszólal az indiai bölcs is a sok ezernyi hangból, az én-ek egyikébe, de a lélek kohéziós ereje összetartja a művet, ehhez elég elolvasnunk olyan verseket, mint a záradék vagy az itthon.

Röhrig itthon van Budapesten, „fog­sága” metafizikus. Ismeri a város zegzugait, érti a szellemiséget, amelyből az itteni kultúra táplálkozik, és magya­rul is tud.

Érdekes a kötet beosztása. Az „ele­jén” kezdődik, teremtés, első nap. Gondolat-percekre tördeli a költő a mondatot: „Kezdetben teremté Isten a mennyet és az földet.”, így a szavak a ciklusok címeit adják.

Jól sikerültek a „hajléktalan” versek, a kivetettek iránti szimpátia megnyerő. A portrék, mint az allegro barbaro, a hajnóczy, vagy a ráv jöhuda ben smuel hálévi meggyőzik az olvasót a látomás átéltségéről.

Meglepő felfedezésem viszont s zsi­dóság-élmény marginális jellege, a hét­köznapi tapasztalat hiánya. Érződik, hogy a versek szerzője ismeri a zsidó életet, de a holocaust áldozataival mintha a szavak is kihaltak volna, és a jelképek már nem tudják kifejezni a va­lóságot. Ez egyébként általános euró­pai zsidó jellemvonás, légüres térben és feje tetejére állított időben kell mo­zognunk. Talán ezért keressük oly láza­san a szavakat.

Élvezetes olvasmány a fogság, egyen­letes a stílusa és a versek minősége, egy lendületes és arányos mű. A kötés erős és a borító elegáns, a Széphalom Könyvműhely igényességét dicséri.

Tarnóc János