Várják még a Messiást?

Londoni reformzsidók

A londoni Leo Baeck College, a reformzsidóság európai fellegvára minden nyáron megrendezi hagyományos tanulmányi hetét, melyre e sorok írójának a Szim Salom magyarországi reform-zsidó közösség jóvoltából volt módja eljutni. Ebben az esztendőben a Messiás volt az előadások témája.

A Leo Baeck College diákott­honában térítésmentesen szállhatok meg és – a többi magyarországi résztvevőhöz hasonlóan – elengedték nekem a rész­vételi díjat is. (Kis segítség szegény ke­let-európaiaknak.) Négy kulcs segítsé­gével juthatok át az összes biztonsági zsilipen, és az ajtók melletti kaputelefo­nok számkombinációját is tudomásom­ra hozzák. Brit hagyományoknak meg­felelően a hely egy multifunkcionális campusra hasonlít: a kerítésen belül nagy park és több épület, itt van maga az oktatási intézmény és könyvtára, to­vábbá zsinagóga, diákotthon, könyves­bolt, múzeum, valamint Anglia egyetlen reform-zsidó általános iskolája. A kony­hán külön oldalon a tejes és a húsos edények, viszont hűtőszekrény már csak egy van, ahol egymással kevere­dik minden. Végül is a reformzsidóság­ban milyen halachikus szabályok köte­lezőek? – próbálom kérdezgetni egyik­-másik növendéket. Itt inkább az a lé­nyeg, hogy az egyes ember mit tart ma­gára nézve kötelezőnek – válaszolják. Jelena, a kijevi lány, a Leo Baeck Col­lege rabbinövendéke a szombat dél­előtti istentisztelet után metróba ül és vásárolni megy („Nem pénzzel fizetek, hanem hitelkártyával” – mondja magyarázólag). Jelenát rabbidiplomája kéz­hezvétele után több száz fős kijevi kö­zössége várja – derül ki elbeszéléséből, ő azonban nem tudja, visszamegy-e, mivel Kijevből és egész Ukrajnából igen nagy az elvándorlás.

Sabbati istentisztelet a Marble-Arche zsinagógában

London legrégibb és legelőkelőbb re­formzsinagógája a múlt század ötvenes évei óta áll fenn. A több száz főre mére­tezett, kívül és belül egyaránt impozáns templom mintegy kétharmada lehet te­li. Az emberek olyan elegánsak, mintha az epsomi derbyre igyekeznének, a nők egy része fantasztikus malomkerék ka­lapokat visel, az idősebb férfiak közül többen keménykalapot vagy cilindert. (Persze: ez hozzátartozik az ország ha­gyományaihoz. Pár éve a strasbourgi zsinagógában is csodálkoztam egyet: a sameszok olyasféle háromszögletű ka­lapot hordtak, mint napóleon marsalljai, az istentisztelet végén pedig hadastyánok masíroztak be a templomba nemzeti zászlókkal és felsorakoztak a tóraszekrény előtt – ott a zsinagógában is megünneplik július 14-ét.) Fiatalok viszonylag kevesen vannak, ők tarka­barka horgolt kipát viselnek.

A liturgia mintegy felerészben angol nyelvű, az áldásokat héberül és angolul is elmondják (utóbbi gördülékenyeb­ben megy). Egy szakaszon az előimád­kozó bibliai passzusokat olvas (ango­lul), mire válaszul a gyülekezet poszt­-biblikus idézeteket zeng kórusban (szintén angolul), egyebek közt Majmonidésztől, a tudás és a szabad vizsgáló­dás fontos voltáról. A liturgiát sűrűn szakítja meg orgonakísérettel zengő csodálatos kórus (mikor először fel­hangzott, úgy éreztem, operában va­gyok). A kórus tagjainak többsége nem zsidó, ez számukra fizetett fellépés.

A Magyarországról érkezettnek szo­katlan, hogy nincs állandó zsongás, a gyülekezet tagjai a szertartásra figyel­nek, nem beszélgetnek egymással. A nap fénypontja egy kislány bat micva avatása. A kislány – reform-zsidó közeg­hez illően – a Tórából is olvas, méghoz­zá hibátlanul, cilinderben mellette álló apja nagy elégedettségére. E közjáték nélkül a gyülekezet annyira konszoli­dáltnak tűnne, hogy az én szememben akár konzervatívnak is mondhatná ma­gát. Ezt az imázst erősíti az öreg és ke­délyes Green rabbi is, akit eredetileg persze Grünnek hívtak és Beregszász­ról származik. Viszont egy fiatal nő a gyülekezet másik rabbija. Istentisztelet végeztével a hívek leveszik fejfedőjü­ket, egyikük kicipeli zsinagóga előtt ál­ló autójába a bat micva ünnepség kel­lékeit, bepakol és elhajt.

*

Meglátogatjuk Golder’s Greent, az új londoni zsidónegyedet. A szinte min­den nagyvárosban mutatkozó tenden­cia, a nyugalmasabb városszéli negye­dekbe való kiköltözés még a londoni ortodox zsidóságot sem hagyja érin­tetlenül. A „zsidónegyed” szó hallatán persze a Jeruzsálemi Mea Searim vagy Brooklyn ortodox környékének tömény zsidó légköre ötlik az eszembe, így hiá­nyérzetem támad, mikor a környék – és főleg annak közönsége – első látás­ra nem sokban különbözik más bevá­sárló-negyedektől. Aztán némi séta után lassan észreveszünk néhány kóser bol­tot, pékséget és éttermet, két-három gyereket kézen fogva vezető parókás asszonyokat, kipás, ciceszes férfiakat, amint autóba szállnak. Ám London nagy etnikai tarkaságában mindez nem feltűnő, Golder’s Greenben legalább annyi kínai vagy indiai bolt és vendéglő van, mint zsidó. Sőt, a helybéli domi­náns kultúrával való keveredés érde­kes példájaként kóser kínai étterem is akad.

Messiás vagy messiási korszak

A tanulmányi hét előadóinak és hall­gatóinak döntő többsége nem hord ki­pát, akin fejfedő van, az is inkább nő. Az érdekesebbnek ígérkező délelőtti előadásokon ötven a csúcslétszám, egy-egy este kilenc órakor sorra kerülő „lecture” már csak 10-20 embert vonz. Meglepően sok az én szememben időskorú tanuló, 50-60 év körüliek. Itt jóval kevésbé merevek az életkor által meg­szabott szerepek, a tanulópadba nyu­godtan beülhetnek az idősebbek is, akiknek hagyományos közép-európai fogalmak szerint már nem illik diáknak lennie. Az előadók között több szép és intelligens nő – mind rabbi, akik a Tórá­ból és a Talmudból idéznek nagy szak­értelemmel.

Jo, egy 58 éves asszony már három éve a study week visszatérő vendége. Készül a zsidóságba való áttérésre. Lel­kiismereti okokból döntött így. Eredeti­leg protestáns volt, férje, családja az is marad. „Mit szóltak a rokonai a dönté­séhez?” – kérdezem. „Azt mondták, ez személyes ügy, amiben mindenki maga kell, hogy döntsön” – feleli. A modern, individualista felfogáshoz közelebb álló reformzsidóság számára ez a döntés nem visszatetsző. A családot közép­pontba állító konzervatív vagy ortodox körök aligha bátorítanák egy ilyen „ve­gyes házasság” létrejöttét.

*

Magas színvonalú előadások során át boncolgatják a Messiás témáját a Bib­liától kezdve a Talmudon és a közép­kori bölcselőkön át a keresztény mes­siáskép kritikájáig és a XX. századi re­formzsidóság erősen szekularizált fel­fogásáig bezárólag. Mindenre távolság- tartó, tudományos megközelítés a jel­lemző, noha „hivatalosan” egy vallásos közösségben vagyok, amely maga is hisz a messianizmus valamilyen formá­jában. Elsőként mindjárt Colin Eimer rabbi áttekintő bevezetése hangzik el, mely a zsidó történelem során élt mes­siásképek és hitek sokféleségét vázolja föl. Mikor jön el a Messiás? – hangzik az örök kérdés. Ha minden zsidó híven teljesíti a micvéket és így közel kerü­lünk az ideális állapothoz – mondja az egyik bölcs; ha már senki sem tartja be a parancsolatokat és közel kerülünk a végromláshoz – így a másik. A Messiás eljövetelét csodás jelek előzik meg – ál­lítják egyesek, más források szerint vi­szont a Messiás eljövetelének módját, körülményeit nem lehet előre tudni. Van, aki szerint a Messiás mindenkép­pen eljön, más felfogás szerint viszont ez az emberek cselekedeteitől függ. Ez utóbbit vallották a XIX. század vallásos cionista előfutárai is. E felfogásból nőtt ki lassan a szekuláris felfogáshoz kö­zelebb álló messiási korszak fogalma, amely a messiást nem konkrét sze­mélyként képzeli el, hanem egy olyan eljövendő időszakként, amelyben a próféciák beteljesednek.

A hét során számomra irritálóan gyakran tér vissza a Tikkun Olam, a világ megjavítása, a zsidóság e köz­ponti kategóriája, XX. századi tündök­lésének és bukásának kulcsfogalma, anélkül azonban, hogy ennek judaiz­musban elfoglalt helyét, jelentőségét rendszeresen áttekintenék. A zsidóság az egyetlen vallás, mely az aranykort a jövőben keresi – hangzik egy odavetett megjegyzés. A túlvilág fogalma a zsidó­ságban alig kidolgozott, ami az evilági megváltásra törekvés egyik fő oka – jegyzi meg egy másik előadó. De a világi messianizmusba való átmenet nem hozza lázba az előadókat – a kipárnázott közegben élő angol reformzsidóság nem érzi szükségét annak, hogy zaklatott kelet-európai tár­saik dühödt útkeresésével, vad kilen­géseivel foglalkozzon.

*

Sokkoló előadásában a hatvankét éves Lionel Blue rabbi saját messiás­kereséséről, életének drámai forduló­pontjairól beszél olyan kendőzetlen nyíltsággal, ami – ilyen nagy létszámú hallgatóság előtt és a mi fogalmaink szerint – a lelki sztriptíz minősítés­re tarthat számot. Az ortodox zsidó­ságból a kommunizmusba, onnan a cionizmusba majd a katolikus vallás­ba, végül vissza a zsidóságba sodródó ember drámai útkereséséről szóló előadását a kelet-európai hallgató számára az teszi döbbenetessé, hogy nyíltan beszél homoszexualitásáról, ami természetesen sokkal több csaló­dást okozott és újrakezdést kényszerített rá, mint ami egy „átlag” forradal­már zsidónak osztályrészül jutott. Amit a történetben jellegzetesen zsi­dónak vélek: Lionel többszöri csaló­dás után sem adja föl és megszállot­tan keresi azt a világmagyarázó és megváltó eszmét, amibe az ő egyéni devianciája is belefér. A hallgatóság feszülten figyel, az előadás végén lé­lekbe vájó kérdéseket tesz fel, melyre az előadó elmélyülten keresi a vá­laszt. E sorok írójában fölmerül a gya­nú: a kétségkívül katartikus önvallo­máshoz és ennek pozitív fogadtatásá­hoz az előadó személyiségén túl alig­hanem szükséges még az a gátlásta­lanság is, amit a semmilyen korlátot nem ismerő nyugati média alakított ki az ezen edződött közönségben.

(Lionel Blue rabbi állítólag népszerű televíziós személyiség.) Az előadás végén döbbenetemből fölocsúdva és hagyományos közép-európai értékren­dembe kapaszkodva néhány beszél­getőtársammal megpróbálom meg­osztani döbbenetemet: a válasz a prűdséget elítélő szemrehányás vagy jóindulatú mosolygás.

*

A szervezők talán azért is választot­ták a Messiást a tanulmányi hét témá­jául, mert a reformzsidóság körében ez sosem volt központi kérdés. Tony Bayfield erről szóló előadásból kiderül, hogy a frankfurti reformzsidóság 1842-ben lefektetett alapelveiben kerek pe­rec kimondta: nem várnak semmiféle Messiást, nem akarnak Palesztinába visszamenni, nincs más hazájuk, mint az, amelyben élnek. Ezen – a judaiz­mus hagyományaitól radikálisan eltérő – álláspont az azóta eltelt százötven év­ben enyhült, de a személyes messiás képzete a reformzsidóságban mindig is marginális maradt. A progresszív juda­izmus különböző platformjai a messiá­si korral kapcsolatban mindig a haladás és más nemes eszmék jelentőségét hangsúlyozták, deklarációik gyakran már szekuláris hangvételűnek tűnnek. Zárásként iktassuk ide a kortárs angol reformzsidóság 1990-ben „Manna plat­form” néven ismertté vált állásfoglalá­sából egy részletet.

A XX. század eseményei megrendí­tették hitünket az emberekben és az emberi haladásban. Közülünk ma kevesen hiszik, hogy közel a messiási kor, kevesen bíznak ab­ban, hogy ennek eljövetelét az em­ber képes lenne siettetni. És mégis készen állunk, várunk, és hittel vé­gezzük a Tikkun Olam, a világ meg­javítása véget nem érő munkáját. Szkeptikusak vagyunk az emberiséget illetően, de ezt ellensúlyoz­zuk a zsoltár szavaival: „Ma – ha meghallanád Isten szavát.”* Oly sok minden lehetséges, talán még a tökéletesség is, ha hagyomá­nyaink legmagasabb rendű eszméi szerint élnénk.

 

* 95. zsoltár, 7. Idézi a Babiloni Talmud, Szanhedrin 98a