Sokarcú ország – Izraeli dokumentumfilmek szemléje Budapesten
Sokarcú ország
Izraeli dokumentumfilmek szemléje Budapesten
Az Örökmozgó Filmmúzeum lassan hagyományt teremt izraeli Filmek rendszeres magyarországi bemutatásával. A tavaly januári játékfilmes sorozatot idén áprilisban az elmúlt évek legjobb dokumentumfilmekből készült válogatás követte. „Az izraeli valóság megalomán. Szakadatlanul és hihetetlen intenzitással történnek a dolgok. Az Izraelben lejátszódó súlyos események hihetetlennek tűnnek, ha történetté próbáljuk formálni őket. Irreálisnak hangzik minden arra irányuló próbálkozás, hogy megragadjuk a zsidó-palesztin konfliktust vagy a feszült viszonyt a zsidó bevándorlók különböző csoportjai között, akik hatalmas kulturális különbségekkel érkeztek a világ minden sarkából és most együtt próbálnak valami homogént létrehozni a megoldhatatlanul súlyos politikai konfliktusok és állandó kudarcok ellenére. Olyan valóság ez, amelyet nem lehet elmesélni. Olyan valóság, amelyet dokumentálni kell, hogy el lehessen hinni. Talán ezért fejlődött ki annyira és lett olyan lenyűgöző – tematikailag és műfajilag egyaránt gazdag – az izraeli dokumentumfilm.” Orna Ben Dor, az Új Film- és Televízió Alapítvány elnöke ezzel a helyzetértékeléssel indította útjára a sorozatot. Az általa vezetett független alapítvány 1993-ben jött létre, és azóta majd 120 film elkészítését támogatta. Míg a megelőző évtizedekben a televízió finanszírozása volt a meghatározó, mostanra több – állami és független – forrásból érkezik a pénz a dokumentumfilmekre, és ez, a filmhét programja alapján, a filmek sokszínűségének, változatosságának egyik biztosítéka lett.
A sorozatban szereplő filmek többsége az izraeli társadalom aktuális politikai-etnikai-vallási problémáival foglalkozott, ám ezeket a témákat gyakran szokatlan és újszerű megközelítésben dolgozta fel. A hétköznapi kiindulópont tehát korántsem az átfogó kép hiányát jelentette. Ellenkezőleg. A kis léptékek, emberi sorsok, apró metszetek hitelessége új dimenziót, mélységet kölcsönzött az újságok, híradók tudósításaiból jól ismert témáknak.
Az éneklő csillag
A nyitófilm rendezője, Erez Laufer korábban hét évet töltött New Yorkban, ahol a dokumentumfilm nagy öregje, D. A. Pennebaker mellett dolgozott, többek között néhány zenei témájú filmben is. Az éneklő csillag Izrael legnépszerűbb énekes sztárja, Zahava Ben 1996-os közel-keleti turnéjának története. A 28 éves, félig marokkói származású énekesnő zaklatott családi környezetből tört ki és lett a kilencvenes évekre a zsidó-arab zene koronázatlan királynője. Népszerűsége túllépi az etnikai és az országhatárokat, palesztin rajongói éppúgy vannak, mint izraeliek. Egyiptomi koncertjén az izraeli énekesek közül elsőként adta elő a legendás helyi énekes, Oum Kalsoum egyik legismertebb dalát. Minek köszönhető ez az átütő siker? Talán annak a kikezdhetetlen igazságnak, hogy a zene erősebb a politikai és vallási előítéleteknél, és azt az ősi, „közös hangot” szólaltatja meg, amelyet egyaránt magukénak éreznek jerikói muszlim asszonyok, palesztin, izraeli és francia fiatalok? Talán igen. Amikor Zahava Bent arról kérdezik, hogy miért ő az egyetlen izraeli énekes, akit az arabok is szeretnek, azt válaszolja: őszintén nem tudom. Részt vesz a Merec (baloldali párt – a szerk.) kampányában (egy klipet készít nekik), fellép egy Rabin emlékére rendezett francia megemlékezésen, mégsem párt- politikus. A megbékélést szeretné elérni ő is, de a maga eszközeivel. Az éneklő csillag nem értelmezi, nem kommentálja Zahava Ben sikerét, történetét. Kaleidoszkópszerűen körbejár egy jelenséget, azt szeretné példázni, hogy a különböző hagyományok megférnek – ráadásul olykor meglepő természetességgel – egymás mellett.
Feketeszenvedély
A kávé metafora és tükör ebben a filmben. A Kávészenvedély nem szisztematikusan vizsgálja témáját, távol áll tőle az iskolás besorolás sterilsége. Epizodikus szerkezetű film, apró történetek sorozata. Ahogy egy-egy pohár kávé mellett gyakran villanásnyi időre össze-összeülünk idegenekkel, majd odébb sodródunk, úgy ez a film is rövid sztorik és villanások sorozata.
Igencsak változatosak ezek a „kávés típusú találkozások”: a piaci kávéárustól jobboldali parlamenti képviselőkig, arab munkásoktól kiváló olasz őrleményt fogyasztó kibuclakókig egészen különféle, jobbára hétköznapi hősöket sorakoztat fel a film. És szinte minden egyes csésze kávé mellett sorsok, személyes élettörténetek tárulnak elénk. Egy jeruzsálemi kávés története, aki 1948-ban, Izrael megalapításának évében nyitotta meg boltját, amelyet most bezárni kényszerül; egy férfi drámája, aki túlélt egy terroristatámadást; vagy éppen egy magyar emigráns, holocaust-túlélő életútja, amelyről beszélni sem akar, mert ez a történet már a múlté, és a mostani fiatalok úgysem érthetik meg.
Ayelet Heller különös, sajátos belső nézőpontot választott – ő maga antropológiai megközelítésnek nevezi. Telitalálat az ötlet, a kiindulópont, hiszen a kávézásban egyrészt sűrítve, metaforikusán tetten érhetők a különféle, egymás mellett élő tradíciók és rituálék; másrészt egy ilyen egyszerű téma és kérdés (ön hogyan issza a kávét?) alkalmas arra, hogy elindítson egy beszélgetést, amelyben fokozatosan, lépésről lépésre, véletlenek és esetlegességek révén kerülhetnek elő a személyes, mélyebb rétegek. Ez az esetlegesség azonban olykor visszaüt: nem mindig sikerül megtalálni az átmenetet, a beszélgetések néha erőltetettek, a kávé tényleg csak apropó ahhoz, hogy politikai konfliktusokról, etnikai ellentétekről essen szó. Az egyedi, a személyes és az általános – ezek között a metszetek között egyensúlyoz a film, többnyire sikerrel.
Jenny és Jenny
A Jenny & Jenny két tizenhét éves lány története. A lányok barátnők, nap mint nap találkoznak, leveleznek. Mindketten egy Észak-Afrikából bevándorolt zsidó család harmadik generációjához tartoznak, unokatestvérek. Bat-Yam-ban laknak, nem messze Tel-Avivtól. Egy nyáron át követi őket a kamera, a gyermekkor és az érettség határán, tradíciók, értékek és szokások metszéspontján. Hogyan találkozik e két lány életében az afrikai/arab, a zsidó és az amerikanizált kultúra, amikor olyannyira különböző élmények érik őket a modem világvárosban, Tel-Avivban és odahaza, a szülői házban? Van-e köztes út az ortodox vallásosság és a világias, szekularizált társadalom között? A lányok lázadnak, lázadoznak, még ha ez a lázadás pusztán abban áll, hogy fel lehet-e venni egy hasközépig érő blúzt vagy sem. Jenny & Jenny: két lány a nővé válás küszöbén, az első komoly udvarlások és szerelmek idején. Két lány, aki a maga életét szeretné élni, de közben nem akar elszakadni a családi hagyományoktól, a vallási szabályoktól sem. Engedjenek-e a fiúk simogatásának, szép szavainak, amikor ezek a fiúk egy másik alkalommal, egy másik helyzetben a nyílt kérdésre maguk is bevallják, hogy olyan feleséget akarnak maguknak, aki házassága előtt még nem volt férfival, és férjének engedelmes, hű társa lesz? A férfiak világában kell élniük, mert ezt diktálja a hagyomány, a szokásrend, de ők nem akarják alávetni magukat minden kötelemnek. Amikor a nyár végén búcsút veszünk tőlük, nem tudjuk, merre fordul majd a sorsuk, a film nyitva hagyja a történetüket.
A Jenny & Jenny minél közelebbről, minél közvetlenebbül próbálja megmutatni a lányok mindennapjait. A rendező szituációkat teremtett, „helyzetbe hozta” hőseit, hogy hiteles és drámai reakciókat érhessen tetten. A lányok megejtő természetességgel és őszinteséggel viselkednek a kamera előtt, néha azonban zavaróan megrendezettek a helyzetek, érezni, hogy a történet bonyolításának a szándéka, valamiféle külsődleges dramaturgiai erő okozza a konfliktusokat. Ezek a jelenetek ki is lógnak a filmből, erőltetettek, a szereplők nem tudnak őszintén megnyilatkozni, mert szerepekbe kényszerülnek, és ha magukat adják is, azt is csak áttételesen tehetik.
Tűzpróba
Fundamentalizmus és vallás, ősi és modem értékek konfliktusát járja körül a Tűzpróba is. Elia Sides és Nira Sherman Sides filmje egy ősi beduin szokásról szól. A beduin törvényi hierarchia élén még ma is a „Sivatag törvénye”, a Bish’a, az igazság felfedésének megfellebbezhetetlen hagyománya áll. Ha egy vitatott kérdésben, egy bűntettel kapcsolatban nem tudják megállapítani, hogy a gyanúsítottak közül ki mond igazat és ki hazudik, a közösség a „Sivatag törvényét” hívja segítségül. A gyanúsítottak meg kell, hogy nyaljanak egy izzó vaslapátot, és amennyiben a nyelvükön semmilyen elváltozás nem keletkezik, akkor ártatlanok – ha nem, akkor a seb kétségkívül bűnösségük bizonyítéka lesz.
A Bish’a próbát mindig az arra hivatott személy, a Mubasha előtt kell elvégezni. Ma már csak egyetlen Mubasha van életben. Az Egyiptomban élő férfihez messze földről érkeznek a zarándokok, akik alá akarják vetni magukat a tűzpróbának. A film két esetet kísér végig. Abed Elaziz a júdeai sivatagból érkezett, mert megvádolták, hogy egy ismerősét feladta az izraeli titkosszolgálatnak, a másik főszereplő pedig a házasságtörés vádjától akar megszabadulni. Mindkét férfi azt állítja, hogy ártatlan, és nyugodt szívvel vetik alá magukat a talán életveszélyes tűzpróbának, hiszen meg vannak győződve róla, hogy a Bish’a igazolni fogja őket.
A film nem foglal állást az ügyükben, nem ítéli el a tűzpróbát mint a vallási fundamentalizmus kegyetlen példáját. Az alkotók végül Abed Elaziz hazugságvizsgáló géppel végzett tesztjét is filmre veszik. Ez a próba ugyanazt az eredményt hozta, mint a Bish’a: a férfi nem hazudott. A „Sivatag törvénye” győzedelmeskedett itt is, vagy a tudományos módszerrel megerősített álláspontot igazolta a véletlen vakszerencse egy szűklátókörű, ősi rítus során is? Az igazság nehezen megközelíthető, a vallási hagyomány eszközei és a modem tudomány elvei egymás mellé állíthatók, de értelmetlen lenne egyiket a másik ellen kijátszani – talán ez a rendezők álláspontja, akik nem kommentálják az eseményeket.
Anyám első olimpiája
Személyes hangvételével tűnt ki a sorozat filmjei közül Ran Carmeli munkája, az Anyám első olimpiája. Tami, a rendező édesanyja harminc évesen csökkent látóképességűvé vált, és a következő tíz év alatt teljesen elveszítette látását. E fájdalmas időszak alatt az anya mindent megtett, hogy a családban betöltött szerepe ne változzon, mindent ugyanúgy csinált, mint azelőtt. Környezete igyekezett elfogadni és tudomásul venni Tami erőfeszítéseit. A „vak” szót hosszú ideig nem lehetett használni a családban. Az anya vakságáról először akkor esett szó, amikor Tami elkezdett versenyszerűen célba gurítani. A film az ő történetet kíséri végig, középpontban az 1996-os atlantai paraolimpiai játékokkal, ahol Tami is elindult, és végül bronzérmet nyert.
Az Anyám első olimpiája csendes, puritán dokumentumfilm, egy különlegesen mély anya-fiú kapcsolat története. Tárni és fia felváltva idézik fel emlékeiket, a kölcsönös szeretet erejére támaszkodva mutatnak példát élni akarásból és megértésből. Apró gesztusok filmje ez, érzelmes, de nem érzelgős – az élet másik, hétköznapján drámai oldala, a személyes tragédiákon való felülkerekedés derűs, megható, mélyen emberi története.
Halálos gyógyítás
A Halálos gyógyítás a sorozat minden bizonnyal legsúlyosabb filmje volt. Nitzan Aviram munkája megrázó történelmi dokumentumfilm, a holocaust kevéssé ismert „előtörténetének” krónikája. A film azt bizonyítja, hogy az orvosi eskü megszegése jelentősen hozzájárult a nácik tömeggyilkolásra kifejlesztett gépezetének működéséhez. A Halálos gyógyítás a holocaust megsemmisítő infrastruktúrájának létrehozásában résztvevő orvosok felelősségét vizsgálja.
A harmincas évek végén megkezdett kísérleteket követően Brandenburgban már 1940-ben működött beindult az eutanáziaprogram, amelyben doktorok és tudósok kísérletezték ki a gázkamrák és a krematóriumok első modelljeit. Kísérleteik során hozzávetőleg 70 és 100 ezer német beteg halt meg. Amikor a programot hivatalosan leállították, az immár tapasztalatot szerzett orvosokat Lengyelországba szállították, ahol ők segítettek az első megsemmisítő-táborok felépítésében. A film ezen orvosok közül kettőnek a pályáját követi nyomon. Irmfried Eberl, az ifjú pszichológus az eutanáziaprogramban vett részt és később a treblinkai koncentrációs tábor első parancsnoka lett. Karl Clauberg, az ismert nőgyógyász a sterilizálás végrehajtásáért volt felelős Auschwitzban. A filmben egy Auschwitzban szolgált SS-tag doktor, Mengele kísérleteinek fotográfusa, valamint a kísérletek máig szenvedő néhány túlélője megszólal, a Halálos gyógyítás azonban nem pusztán egy elhallgatott téma pontos feltárása. A két orvos pályáján keresztül a film az orvosok, pszichológusok felelősségét vizsgálja, és felveti a hippokratészi eskü és etika kérdését: vajon hogyan kezeljük a beteg, mentálisan sérült embereket napjainkban, el- kerülhető-e, hogy mindez megismétlődjön? Tisztában vagyunk-e azzal a felelősséggel, amit a megkülönböztetés, elkülönítés, elzárás úgymond „társadalmilag jóváhagyott” kategóriái jelentenek? Ki határozza meg, hogy hol a határ, és vajon milyen kritériumok alapján?
Válasz természetesen nincsen. De ezeknek a filmeknek nem is az a feladatuk, hogy mindent eldöntő válaszokat találjanak. Sok esetben ismeretlen, elhallgatott, tabunak számító kérdéseket feszegetnek. Olyan témákat, amelyekről beszélni kell, bármennyire fájdalmasak vagy kényelmetlenek is. De hát ezt a problémát jól ismerjük a magyar dokumentumfilm történetéből is. A kibeszélés, a tényfeltárás fontossága, másfelől pedig a túlságosan jól (de talán inkább csak felületesen) ismert témák új megközelítése minden korszak és minden ország dokumentarizmusának (is) elsődleges feladata. És amennyire egy rövid sorozatból meg lehet állapítani, az izraeli dokumentumfilm komoly, nagy elszántsággal végzi ezt a dolgát.
Varga Balázs
Címkék:1998-06