Az anschluss-tól Kirjat Mattersdorfig – történészkonferencia az Anschluss-ról Budapesten –
Történészek két napja a Goethe Intézetben
Az Anschlusstól Kirjat Mattersdorfig
Ausztria hatvan évvel ezelőtti Németországhoz csatolása (helyénvaló az Anschlusst csatlakozásnak fordítani, mert a történteket meghatározóan elősegítették az osztrák nácik) elsősorban az ottani zsidóság számára vált tragikussá. A szomszédság következtében azonban rövidesen éreztette hatását Magyarországon is, amely a menekülők egyik célpontja, még inkább átutazási terepe lett. Hat évvel később megfordult a menetirány: 1944 májusában-júniusában Ausztriába is érkeztek Magyarországról deportáltakkal teli vonatok, majd folytatódott a kiterelés a nyilas puccs után, 1944 novemberétől egészen az ország felszabadulásáig.
Az Anschluss hatvanadik évfordulóján osztrák és magyar történészek együtt emlékeztek, és új tényekkel léptek a nyilvánosság elé. A szimpóziumot a hazájában komoly állami támogatással működő Osztrák Legújabbkori Történelmi Társaság, a Magyar Auschwitz Alapítvány Holocaust Dokumentációs Központ és az Osztrák Kelet- és Délkelet-Európa Intézet rendezte a budapesti Goethe Intézetben. Itt hangzott el öt osztrák és öt magyar kutató előadása.*
Eichmann, 1938: A Dunán, vagy a Dunába tűnnek el…
Gabriele Anderl bécsi újságírónő, történész-kutató Magyarország mint mellékszíntér. Menekülés és deportálás Ausztriából címmel tartott előadása bevezetőjében érzékeltette: milyen változások mentek végbe a német politikában, míg az 1938-as, népirtást még nem fontolgató álláspontjuktól eljutottak az 1944-es esztendő eseményeiig.
Igaz, az Anschlusst is azonnal követték a zsidóellenes intézkedések, de azok „csak” megalázásukat-megfélemlítésüket, elszigetelésüket szolgálták, hogy kifoszthassák őket a német birodalom számára. Kisemmizésük legegyszerűbb formája az elűzetés volt.
1938 márciusában 200 000 zsidó élt Ausztriában. A bevonuló német katonai csapatokkal együtt érkezett Bécsbe az osztrák származású SS-főtiszt, Adolf Eichmann, akit a cionizmus náci szakértőjének mondtak, s aki az elkobzott Rothschild-palotában állította fel a Központi Zsidó Kivándorlási Hivatalt. Megkezdődött a durva zaklatástól, a bántalmazástól, a pogromhangulattól, a dachaui és buchenwaldi internálástól megfélemlítettek menekülése. Az útlevélnek azonban nagyobb ára volt, mint Németországban, sőt a korlátok is szigorúbbak voltak: a német zsidók vagyonuk töredékét átutalhatták Palesztinába, az osztrákok csak némi ruhával mehettek el.
A kivándorlást leginkább a vízum hiánya akadályozta, a Bécsben működő követségek kapui ugyanis bezárultak a zsidók előtt Ezen próbált segíteni Franklin Roosevelt. az Egyesült Államok elnöke, aki 1938 végén a svájci Evianban nemzetközi konferenciát kezdeményezett – 32 ország képviselője mondott nemet a várható menekültsokaságnak. Az előadónő idézte Chaim Weizmannt, Izrael későbbi első elnökét, a cionista mozgalom akkori vezetőjét, aki 1938-ban azt a keserű megállapítást tette, hogy a világ két részre szakadt: az egyik oldalon Németország van, amelyik meg akar szabadulni a zsidóktól, a másikon a többi állam, amelyek nem akarják őket beengedni…
Az SS „segítségükre” sietett. Hatalmas pénzért kitűnő minőségű hamis vízumokat gyártottak (ezeket az összegeket már zsebre tették), és sápot húztak az embercsempészetből is. Az utóbbiban kapott jelentős szerepet Magyarország.
Először az egész életükben vagy legalább évtizedeket kint élt magyar állampolgárok érkeztek, őket követték – már illegálisan – azok, akiknek Magyarországon rokonaik voltak, majd mindenki, akiknek a menekülésre bármilyen módon és okból alkalma nyílt. Anderl asszony az ide menekültek pontos számát nem tudta megadni, hiszen őket nem regisztrálták, csupán példaként említette, hogy a Pesti Izraelita Hitközség egykori listáján szerepelt 915 menekült támogatása. Az előadáshoz hozzászóló Szita professzor az illegálisan érkezők érdekében tett ajándékozásnak tartja azt is, hogy 1938-ban a soproni zsidók arany cigarettatárcát adtak a város rendőrkapitányának. Így nyerték el jóindulatát, felületes lett a rendőri ellenőrzés, az illegális menekültek továbbutazhattak Magyarország belsejébe.
A legtöbben hajón érkeztek, s hajóztak tovább a Dunán Romániába, ahol azután tengerre szálltak. Ez nem a magyarok, hanem az SS üzlete volt, ők adták bérbe a cionistáknak a német hajózási társaság horogkeresztes zászló alatt úszó flottáját, hatalmas összegért. A cionista vezető, Willy Perl ügyvéd mesélte, hogy egy alkalommal Eichmann így „biztatta” őket: „A Dunán, vagy a Dunába tűnnek el…”
1939-re már csak 95 ezer zsidó maradt Ausztriában. A menekülés, még több akadállyal, a háború kitörése után is folytatódott, s akkor már gyakorlatilag a Duna jelentette az egyetlen szabad utat. A hajókra, amelyeket a magyar hatóságok nem ellenőrizhettek, felkerültek zsidók Németországból és a Cseh-Morva Protektorátusból is. Anderl asszony sok adata között szerepel a következő tragédia: 1939 végére ezren voltak azokon a hajókon, amelyek utasainak nem volt célvízuma, ezért a románok nem engedték be őket, s kénytelenek voltak a kis szerb kikötőben, Kladovóban vesztegelni. Éhezve, fagyoskodva teleltek át, a jugoszláviai zsidó hitközségek is csak hónapok múlva adhatták át segélyeiket, s ezt az időt még rémesebb követte. Kétszáz fiatalnak sikerült ugyan Palesztinába utaznia, a többieket azonban Szabácsra küldték. Ott fogták el őket 1941 áprilisában a bevonuló németek, s nem sokkal utána a férfiakat mint partizánokat agyonlőtték, a nőket és gyerekeket pedig 1942-ben Belgrádban autókban elgázosították.
Gabriele Anderl előadását néhány adattal fejezte be: vizsgálatai szerint az osztrák zsidók közül 30-31 ezren az USA-ba és Angliába menekültek, 10-11 ezren Palesztinába, Kínába 9 ezren, Magyarországra 34 ezren, a többiek szétszóródtak a világ más tájain, s pusztultak el az üldözések következtében. Ausztriában a háború után 5816 zsidó jelentkezett a hitközségeken, de hogy ők milyen módon vészelték át a fasizmust és háborút, azt az előadó nem tudta felderíteni.
1939: zsidómentes Burgenland
A Magyarország mint mellékszíntér című témát jól egészítette ki a magyarul kitűnően beszélő Gerhard Baumgartner, aki a burgenlandi zsidók üldözéséről és meneküléséről tartott előadást. Akkori számukról pontos adatot nem tudott mondani, mert hitelesnek vélhető források egyikében 6540 szerepel, a másikban 3632, s a kutató a Gestapo megmaradt irattárában 4044 nevet talált.
Burgenlandban a Gestapo és az átalakított vagy új közigazgatás korábban lépett fel a zsidók ellen, mint az ország más részén. Eisenstadtban már az Anschluss első napján követelte a Gestapo, hogy minden tulajdonuk hátrahagyásával hagyják el a várost, néhány nappal később Frauenkirchéből űzték el őket. Először Eisenstadtban szabtak ki rájuk 850 ezer schilling kollektív pénzbüntetést. 1938 áprilisában a Nagycenkhez közeli Deutschkreutzon már nem volt zsidó – Bécsbe menekültek. Rosszabbul jártak Rechnitz lakói, akiket áttettek a magyar határon, a magyarok pedig visszatoloncolták őket. Voltak, akiket a senki földjének tartott dunai gázlóra hurcoltak, ahol napokon át kiáltoztak segítségért, mire a pozsonyi hitközség emberei dereglyékkel kimentették őket.
Decemberben már csak 40 zsidó élt a tartományban, közöttük patikusok családjaikkal, mert elüldözésükkel a gyógyszerellátás nélkül maradt volna a lakosság, maradhatott egy levéltáros is, akinek kutatási témája, a germánok ókori jelenléte az Alpokban – a nácik történelmi jogcímét bizonyíthatta Ausztria bekebelezésére.
Az Anschluss után egy évvel még 12 zsidó élt Burgenlandban, majd 1939 második felében ők is eltűntek.
1941, Kőrösmező: deportálás németek nélkül
Az egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó előadást Majsai Tamás tartotta.
A református lelkész évek óta kutatója a történteknek, s először közölt pontos számot a deportáltakról: 17 518-an voltak.
Az eddig is közismert volt, hogy 1941 nyarán nem magyar honos zsidó családokat, köztük az előző években a náci megszállta országokból Magyarországra menekülteket, de olyanokat is, akik évtizedek óta itt éltek, rendőri-csendőri-katonai erőkkel összegyűjtötték otthonaikból a kárpátaljai Kőrösmezőre, onnan pedig a magyar csapatok által frissen megszállt Galíciába és a Dnyeszteren túlra szállították őket. Az igazi rémségek azzal szakadtak rájuk, hogy nem törődtek ellátásukkal, ezért csak abból a semmiből jutott számukra, amit az ott rettegésben élő hittestvéreik a magukéból megosztottak velük. így aztán vagy koldultak, vagy éhen haltak. Közülük többen elszöktek, és néhányuknak sikerült visszajutnia Magyarországra. Hogy hányán voltak, az örök titok marad, mint ahogy az sem tudható, hogy az 1941. augusztus 27-i, 28-i SS-mészárlás 20 ezer áldozata között mennyi volt a magyarországi deportált
Majsai lelkész feltárta, hogy a deportálás „szükségességét” először Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter – akiről manapság leginkább csak úgy emlékeznek, hogy a Gestapo 1944-ben letartóztatta – vetette fel egy képviselőházi beszédében 1941-ben, megvalósítását pedig a legfelső katonai vezetés kezdeményezte. A szimpóziumon hangzott el először, hogy a magyar hatóságok tervei szerint a deportálás folytatódott volna, de az addig a magyarok által ellenőrzött területeken a németek vették át az igazgatást, s katonai terveiket zavarta az újabb tömegek érkezése, ezért nem engedélyezték a további „szállítmányokat”.
Az előadáson meglepő információ hangzott el a posztumusz a Világ Igazai közé emelt idősebb Antall Józsefről. Ő akkor a belügyminisztérium osztályfőnöke volt (mai államtitkár-helyettesnek megfelelő beosztásban), és rábízták a lengyel menekültekkel való foglalkozást, ami azután sokszor a gondoskodásnak is beillett. Ebben azonban nem részesültek a zsidók, őket a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal detektívjeinek adták át, akik visszatoloncolták, tehát a halálba küldték a menekülteket. Majsai lelkész idősebb Antall egy levelét idézte, amelyben az megdorgál két grófnőt, a lengyel menekültekkel foglalkozó Károlyi Józsefnét és Szapáry Erzsébetet, mert védenceik közé zsidókat is befogadtak.
1998: az izraeli Mattersdorf
Gerhard Baumgartner nemcsak előadást tartott a burgenlandiakról, hanem egy filmet is levetített, amelynek ő volt a rendezője és riportere is. Megtalálta Izraelben a Burgenlandból elmenekültek és azóta is együtt élők egy csoportját. A település neve is egyedi: Kirjat Mattersdorf. Mattersdorf trianon előtt Nagymarton volt, ahol 1526 óta éltek zsidók. A XVIII. században az Esterházy nádoroktól kedvezményeket, biztonságot kaptak, ezért évtizedeken át a kisvárosnak több zsidó lakója volt, mint keresztény, 1938-ban is egyik legnagyobb burgenlandi hitközséget képezték.
A filmben megszólalt néhány 1938-ban menekült, köztük Jichak Schlesinger, a közösség rabbija. Magyarul mutatta be otthonát Lea Rainer, de az egykori menekülteknek még a leszármazottai is tudnak németül és magyarul. A film bemutatta a település jesiváját, és a hétköznapok különféle epizódjait.
Baumgartner úr elmondta, hogy rövidesen visszatér Kirjat Mattersdorfba, mert első látogatásakor nem jutott ideje a családok magyarországi és ausztriai életét bemutató iratokról és fényképekről felvételeket készíteni. Pedig ezek is fontos dokumentációi lesznek az Anschluss teljes történetének.
(várai)
* Szinai Miklós: Magyarország és az Anschluss, Majsai Tamás: A kőrösmezői deportálás 1941-ben, Szita Szabolcs: A magyar deportáltak az annektált Ausztriában, Tilkovszky Lóránt: Az Anschluss és következményei Magyarországon, Zinner Tibor: A háborús és népellenes bűntetteket elkövetők felelősségre vonása.
Címkék:1998-06