„Van egy állam, ahol egyenjogú polgár lehetek”

Interjú Tuvia Raviwal, a Szohnut budapesti irodájának új vezetőjével

Tuvia Raviv 1934-ben született Szabadkán, 1941-ben édesanyjával és bátyjával felköltöztek a veszélyes Bácskából a biztonságosabbnak hitt Budapestre. 1944-ben hamis papírokkal bujkáltak, 1945 januárjában, az orosz csapatok bejövetele után azonnal elindultak vissza, Jugoszláviába. A család 1948 decemberében, tehát Izrael állam megalakulása után érkezett sok viszontagság után, egy roskatag görög hajón Izraelbe.

Családja nem volt sem vallásos, sem cionista, sem 1945 előtt, sem azután. Tito 1948-ban engedélyezte a zsidók kivándorlását. Amikor megtudtam, hogy van egy olyan állam, ahol én egyenjogú polgár lehetek, azt mondtam anyámnak, menjünk. Ha ők nem jönnek, megyek egyedül. Együtt mentünk. 1949-52 között egy mosavban (földműves-szövetkezetben) élt. 18 évesen, 1952 tavaszán jelentkezett a hadseregbe; 27 évig volt hivatásos katona. A páncélosoknál szolgált, valamennyi háborúban részt vett, a Jóm Kippur-i háborúban már dandár-parancsnok volt; Ariel Sáron divíziójában, a déli fronton harcolt. 1990 decembere óta dolgozik a Szohnut budapesti irodájában. Először a szovjet aliját segítette, majd 1991 elejétől a jugoszláviai zsidósággal foglalkozott. 1992 őszén nevezték ki a budapesti iroda vezetőjévé.

• 1990-ben a fiaim három fiam van erőszakosan rávettek arra, hogy látogassunk Magyarországra. Látni akarták, hol születtem, hol éltem, mielőtt bevándoroltam Izraelbe. El voltak ragadtatva Budapest szépségétől. Én nem tudtam lelkesedni. Ők nem viseltek sárga csillagot.

1990. december 1-jén kezdtem meg az itteni munkát. Akkor már az iroda egy éve legálisan működött, nemcsak a szovjet alija miatt, hanem önállóan, mint magyar rezidencia. Két hónapig a szovjet zsidók átutazásával foglalkoztam. A Szohnutban fölvetették, hogy mivel beszélem a nyelveket és ismerem az országot, vezessem a Jewish Agency jugoszláviai irodáját. Először terepszemlét tartok feleltem. 1991 májusában már nagyon puskaporos volt a hangulat. Végigutaztam Jugoszlávián, láttam, hamarosan háború tör ki, nem célszerű, hogy az iroda vagy az egyik vagy a másik oldalon legyen. Otthon megállapodtunk, hogy a jugoszláviai iroda is Budapesten lesz, innen utazom majd a helyszínre.

• Hány zsidó jöhetett számításba?
• Akkor öt és fél hatezer zsidó lehetett Jugoszláviában. Három nagy hitközség működött: Belgrádban 1500 ember, Zágrábban 1100, Szarajevóban 1300-an tartozhattak a közösséghez.
• Volt veszélyérzetük, ki akartak vándorolni?
• Nem. A jugoszláviai zsidóság, éppúgy, mint a magyar, negyven éven keresztül torz információkat kapott Izraelről. De azért van egy nagy különbség: a jugoszláviai zsidók, a magyarokkal ellentétben, mindig büszkén vállalták zsidóságukat. Amikor kitört a háború, sikerült légi úton kihoznom egy csoport zsidót Szarajevóból. Egy mérnök, aki korábban nem akart alijázni, ekkor mondta: „nem hittem el, hogy ez megtörténhet”.
• Itt nálunk sincs alijázó kedv. Azt hiszem, a Szohnutnak az lenne a feladata, hogy megmagyarázza az embereknek, hogy miért menjenek Izraelbe, hogyan találjanak otthonra. Nálunk az emberek zöme úgy érzi, hogy Izrael menedék. Akkor kell csak menni, amikor vészhelyzet van. A cionizmus motivációja a legtöbb emberből hiányzik.
• Pontosan az a feladatunk, hogy megmagyarázzuk: a cionizmus a lehetőség arra, hogy a zsidóság saját maga irányítsa sorsát. Ha egy zsidó a galutban él, sorsa attól a nemzettől függ, amelynek állampolgára. Ha a zsidók saját kezükbe veszik sorsuk irányítását, ez nem történhet meg.
• Ez a tudat hiányzik a magyar zsidókból?
• Határozottan igen.
• A fiatalokból is?
• Egy részükből nem, s ennek nagyon örülök. De sokan még mindig valami rosszat látnak a cionizmusban; 16-18 éves fiúktól, lányoktól hallottam azt is, hogy ne emlegessük annyit a holocaustot, ideje lenne már felejteni. És ez a zsidó többség.
• A Szombat előző számában közölte a párizsi Le Monde interjúját Leibovitz professzorral, aki úgy véli, mi itt abszolút biztonságban élünk, viszont Izrael szüntelen fenyegetésben. Talán az ilyen okfejtés is meggondolásra késztet sokakat.
• Nem akarok vitatkozni Leibovitz professzorral. Tény, hogy Izrael megalakulása első percétől, sőt, már előtte is fenyegettettve volt és van. De szeretnék tudni egy olyan helyet a világon, ahol a zsidó közösség nincs fenyegetve. A professzor Izraelben megérte a 92. évét. Ez az én nagyapámnak Bácskában nem sikerült, ő Auschwitzban halt meg.
• Ősz óta te vezeted a Szohnut budapesti irodáját. Nincs kudarcélményed, hogy nem sikerül a mozgósítás, nem jönnek az emberek.
• Jugoszláviában akármennyit beszéltem, az első három hónapban nem jött senki. Majdnem depressziós lettem. Most az öt és félezerből már kilencszázan vannak Izraelben, s egy sincs, aki ne lenne megelégedve. Persze, segíti őket a régi jugoszláviai bevándorlók szervezete. Én mindenkinek megmondtam, hogy az első két-három év nagyon nehéz lesz, de aztán mindig könnyebb.
• Bizonyára hallottad azt az érvet, hogy a Szohnutnak a „minél rosszabb, annál jobb” az elmélete. Tehát a rosszabbodó helyzet kedvez az alijának. Vagyis az alija egyenlő a meneküléssel.
• Tény, hogy onnan jönnek többen, ahol erős az antiszemitizmus. Onnan többen jönnek, mint Amerikából, vagy akár Magyarországról. Itt sokan hisznek az asszimilációban. De nem biztos, hogy befogadják őket. Egy tény: Izrael alkotmánya kimondja, hogy kapui tárva vannak minden zsidó előtt.
• Mégis, aki elhatározza magát, mire számíthat? Nem garanciákról kérdezlek, de hogyan tudjátok elősegíteni befogadásukat Izraelben? Persze, meg kell jegyeznem, hogy innen az emberek nem javuló, hanem szüntelenül rosszabbodó helyzetből indulnának.
• Jó lenne, ha abban, aki elhatározza magát a kivándorlásra, már volna némi zsidó és cionista érzelem. Ezzel sokkal könnyebb elviselni az első évek nehézségeit. Valóban nincsenek garanciák. Izrael szabad ország, mindenkinek a két könyökével kell kivívni a helyét, megteremteni az egzisztenciáját. Azt mondod, hogy Magyarországon a helyzet rosszabbodik. Nos, én egyet garantálhatok: nálunk az első’nehézségek után évről évre jobb lesz.
• Milyen itteni szervezetekkel álltok kapcsolatban?
• Én csak nemrég kezdtem tevékenységemet. El akarok menni az összes hitközségbe, vidékre is. Szervezzük a Tanah, a héber nyelv, az izraeli történelem tanítását. Találkozni akarok a fiatalokkal, az iskolákban és az iskolákon kívül is. Ha bárki, bármilyen zsidó szervezet meghív engem, vagy munkatársaimat előadásra, találkozóra, vitaestre, örömmel mondunk igen.

(szécsi)