Tanuljunk könnyen, gyorsan héberül

VÁMOS MIKLÓS

Tanuljunk könnyen, gyorsan héberül

A „Nyelvek és utak” sorozatból

Az első nyelv, melyet tanulni kezdtem, a magyar volt. A második, amellyel találkoz­tam, értelemszerűen a szovjet, hatéves koromban. A Délibáb utcát elfoglalta egy FUG. Földerítő Úszó Gépjármű. Olyan, mint egy óriási vasteknő, ponyvával takarva. Ha kell, átmegy a vízen. Szovjet FUG volt, szovjet fed­élzeti fegyverekkel, szovjet katonák­kal. Vagy ruszkikkal. Az utcabeli srá­cok mind a FUG-ban lógtak nap­hosszat, a szovjet katonák (valójában inkább tatárok) megengedték, hogy váltsuk egymást a vezetőülésen. Idővel apám megtiltotta, hogy beül­jek. Nem örültem.

A harmadik nyelv, amellyel ismer­kednem kellett, a német volt. Nővé­remmel együtt a Tantéhoz jártunk. Ez az osztrák származású idős hölgy re­mekül beszélt németül. Gyerekül annál kevésbé. Körmössel büntetett. Nem örültem. Hamar lemorzsolód­tam. Következtek a latin szavak a hit­tanórán. Majd megint az orosz, az ál­talánosban. Táváris ucsítyel. Később a francia a gimnáziumban. Le Francais de tous les jours. Harminchat éves ko­romban az angol. Where are you from? Ötven tájt a spanyol. Cien anos de soledad. A spanyolt már sehogy sem akarta bevenni a fejem, pedig szükségem volt rá egy könyvhöz – Márkez, meg én. A rendhagyó spanyol igealakok kézzel írt táblázatát fölra­gasztottam a csempékre, a vécékagylóval szemközt. Használjuk ki az időt.

Mindig szerettem nyelvet tanulni, és mindig utáltam panaszkodni. Leg­alább annyira, mint dicsekedni. E két tevékenységet a hazai művésztársada­lom előszeretettel gyakorolja. Az igazán ügyesek egyszerre tudják a kettőt. Példa: Ne haragudj, nem érek rá, halá­losan fáradt vagyok, könyvem jön ki, két színházi bemutatóm lesz, plusz egy filmem, se éjjelem, se nappalom…

Ahhoz, amit volnék elmesélendő, kicsit dicsekednem kénytelenség. Idén tavasszal biztossá vált, hogy Apák könyve című munkadarabom megjele­nik Németországban, méghozzá ha­mar, augusztusban. Gyanítottam, im­már nélkülözhetetlen az elmélyedés Thomas Mann és Marlene Dietrich anyanyelvében. A Tante óta csupán ausztriai és németországi utazások so­rán szedtem föl egy keveset, valamint a Svejk, a derék katona című re­gényből – főleg cifra káromkodásokat. DerTeufel soll das alles busieren!

Bifláztam a der-die-das-die, den-die-das-die-t. A spanyolt egy Tanul­junk könnyen, gyorsan spanyolul! cí­mű könyvből igyekeztem elsajátítani. Nehezen és lassan. A némethez értelemszerűen beszereztem a Tanuljunk könnyen, gyorsan németül-t. Meggyőződhettem arról, hogy a Deutsch is nehéz dió. Se könnyen, se gyorsan. A vécében mindenesetre leszedtem a spanyol rendhagyó igeala­kokat, kifüggesztettem a németeket. Beginnen, bitten, bleiben, essen, fahren – und so weiter.

Az Apák könyve témaköréhez legin­kább szükséges háromszáz szót és ki­ fejezést nagy erőkkel bemagoltam, akár egy költeményt. Sonnenfinsternis. (Napfogyatkozás.) Geburtsregister. (Anyakönyv.) Die zwölf astrologischen Charaktere. (Tizenkét asztro­lógiai jellemtípus.) Die Urväter. (Ősa­tyák.) Úgy éreztem, boldogulok, fölté­ve, hogy megértem, amit kérdeznek.

Sajtó-, rádió- és tévéinterjúkat ad­tam, németül. Legalábbis német sza­vak fölhasználásával. Aki beszél ide­gen nyelvet, tudhatja, olyan sport az, mint az autóvezetés. Vannak afféle napok, amikor mi – főleg mi, férfiak – érezzük a sebességet, küzdünk az úton, mint Bem apó, de vele ellentét­ben mi látunk is, hatfelé, előre, hátra, jobbkéz-szabály, balkéz-szabály, föl­nézek, lenézek. Minden résbe benyo­mulunk, a kisebb kocsikat leszorítjuk, ha nő vezeti, akkor pláne, köztudott, mely szervünknek tekintjük géperejű járművünket, mentül nagyobb, antul inkább.

Más napokon viszont valahogyan nem érezzük a helyes ritmust, tétován előzésbe fognánk, mégis inkább visszahúzódunk, vezetésünk egészé­ben szaggatott, gátlásos és merev. Ily napokon a nyelvtudás sem szárnyal. Következésképp már a volánnál sejt­hetjük, pörög-e majd kellőképp a nyelvünk, amikor az orrunk elé bökik a mikrofont, arcunkra szögezik a ka­merát. Természetesen megesik, hogy nem autóval vagyunk, összehangolt­ságunk akkor is elemezhető, például a járásunk alapján. Szerencsés időpont­ban az agyunk parancsait könnyedén teljesítik a végtagjaink, nem botlado­zunk, nem csúszkálunk, lépteink ruga­nyosak, lendületesek. Na, ilyenkor ér­demes külföldiül beszélnünk – máskor nem nagyon. Egyáltalán nem.

A szóban forgó interjú napján, ha szükséges, én erőfeszítés nélkül, len­dületesen elvezethettem volna Frank­furtba, a Könyvvásárra, ahová amúgy repülőn jutottam. Olyan erőben érez­tem magam, mintha tíz évvel fiatalabb volnék. Vagy akár hússzal. A lámpa­lázat persze nem gyűrhettem le, az mindig gyötör, egészen addig, amíg fölteszik az első kérdést. Mely ezúttal így hangzott: Mondja, kedves Herr Vámos, miért írta meg ön az Apák könyvét? Jó, gondoltam, gyerekjáték. Tanár úr kérem, én készültem. Amennyire önmagamat ellenőrizni tudtam, minden fontosat elmondtam. A további kérdéseket is megértettem, egy kivételével, azt szerencsére sike­rült kitalálnom az összefüggésből. Mi­kor befejeztük, agyamban diadalittas verssorok zönögtek. „Ez jó mulatság, férfimunka volt!” Örültem.

Kiadóm, a Random House btb annyira precíz vállalat, hogy a szerzői által adott nyilatkozatokat nemcsak a nyomtatott sajtóból vadássza össze s küldi el nekik, hanem az elektronikus­ból is. Rendre megkapom postán, CD­-n. így gazdagodhat a Vámos Miklós Emlékmúzeum anyaga, ha ugyan nem hajítok ki mindent egy depressziós időszakban – tudják, amikor félénk nyálként vezetem a kocsimat, zava­rossá téve önmagam haladását – és másokét. De maradjunk az interjúnál. Amelyik olyan remekül sikerült, mert kivételesen ment a német. Mondja, kedves Herr Vámos, miért írta meg ön az Apák könyvét? – így a riporter, a CD-n a valódinál is zengőbb germán­sággal. Mire én, szögletes hangsú­lyokkal, jó lassan (magyarul se beszé­lek túl gyorsan):

Azért írtam le egy Apáknak a köny­vét én rá, mivel volt vala apám, -mal. Nekem apám volt. Lett. Anyám se volt is, annak előzőleg írtam róla re­gényt neki, címmel: Anya van csak egyetlen. De utána gondolnék -tam én, hogy apámról szintén ugyancsak írni fogtam egy könyv, -ért. Sajnos csak­hogy róla nem az eleget tudnám, ha­nem keveset sem is nem. Próbálok írok -tam evégett valamennyi összes magyar apákról, -nak, -tól, mert akar­nám vala volt, hogy apámnak mégis egy emlékei lett légyen volt.

És így tovább, e szellemben rongál­va Thomas Mann és Marlene Dietrich anyanyelvét. Nem örültem. Mit gon­dolnak rólam a német ajkú emberek? Miféle otrombaság ilyen szarvashibákkal beszélni? Hirtelen visszaemlé­keztem, amíg én e remekbe szabott mondatokat kiejtettem, a riporter nagy, barna szemmel figyelt, s bátorítón bólogatott, nagyon jó, csak így to­vább! Miért nem szakított félbe? Mi­ért nem figyelmeztetett? Miért nem je­gyezte meg: Érdekes, nem is tudtam, hogy a magyar nyelv ennyire hasonlít a németre! – ettől észbe kaphattam volna. Miért nem javasolta, hogy is­mételjük meg a fölvételt? Ha szóvá te­szi, a legbántóbb hibákat másodszorra talán elkerülöm – ismétlés a tudás anyja (ezt oroszul is belénk verte Fügedy tanár úr az általánosban).

Azonban minden rossz helyzetet le­het tovább rontani. Későbben azt a kérdést kaptam: Mi a viszonyom ön­nön zsidóságomhoz? Határozottan vá­laszoltam (ekkor még nem tudtam, minő pongyolasággal, amit immár to­vább nem imitálok). Sok más emberi vonatkozásomat is fontosnak tartom, mondtam én, a zsidóság azok közül csupán egy; lényeges számomra, hogy magyar vagyok, hogy értelmiségi, hogy irodalmár, hogy sok nyelven be­szélek…! Épp csak azt nem fűztem hozzá: és mindet ilyen remekül! Nem örültem.

A szóban forgó műsor A nemzetközi irodalom címmel került adásba. Raj­tam kívül nemzetközileg ismert szerzőkkel. Umberto Eco (van-e, ki e nevet nem ismeri?), Peter Esterházy és Gore Vidal (talán nem baj, ha e nevet nem ismerik). Tőlem az iránt is tudakozódott a riporter, hogy mi a vélemé­nyem a mondanivaló szerepéről a nemzetközi irodalomban. Kifejtettem. Régi vágású szerzőként mindig a mondanivalóból indulok ki, ennivaló, innivaló, mondanivaló. Ha nincs olyan átadnivaló gondolatom, amelyet elég fontosnak érzek ahhoz, hogy elra­boljam vele olvasóim tíz-húsz óráját, nem kezdek írni. Igen. Rendben volna ez, ha nem jut osztályrészül ugyanez a kérdés Peter Esterhazynak is. Ő persze nagyszerűen beszél németül, von Haus aus. Az idézett interjúban kifejtette: a prózaíráshoz nem kell mondanivaló. Akinek mondanivalója van, készítsen egy tudományos értekezést, vagy menjen professzornak az egyetemre. Nem örültem. A riporter erősködött: És gondolatok? Gondolatok se kelle­nek a prózaíráshoz, állította ő. Céline- t idézte, aki olyasmit mondott: Gon­dolatok, ugyan kérem, gondolata min­denkinek lehet, én nem gondolatot akarok, hanem egy tweed zakót!

Hm. A tweed zakó éppen így hang­zott a német szövegben, tvíd zakó – magyarul. Örültem. Ha Európa egyik legfontosabb nemesi családjának sarja hibát véthet német interjúban, akkor talán nem oly megbocsáthatatlan, hogy én, asztalosok, szeszfőző és cipőárus leszármazottja, kerékbe tör­tem Thomas Mann és Marlene Diet­rich anyanyelvét. Hah, hiszen én a za­kó szót angolul, franciául, németül és spanyolul is tudom! (Igaz, a nemében németül és spanyolul nem vagyok biz­tos.) Egyébként aki tweed zakóban óhajt pompázni, az súlyosabb ízlésficamokra is képes, Céline például is­mert antiszemita volt.

A tvíd zakó okozta örömöm egészen egy bécsi felolvasásig tartott, ahol jó­akaratú emberek tájékoztattak: Ausztri­ában a zakó szó ugyanazt jelenti, mint nálunk. „Der Zákó”. S-a-k-k-o. Tehát a gróf úr nem hibázott, ezúttal sem, ismét én voltam a hülye. Nem örültem.

Annál inkább, amikor megtudtam, hogy az ORF osztrák tévétársaság könyves sikerlistáján az Apák könyve – Bach der Väter – lett a hetedik. Holtversenyben a már említett Um­berto Ecóval. Ez még nem címlapra kívánkozó hír. Az már igen, hogy ki a második. Mit tippelnek? Kérem szé­pen, a mi kedves Kosztolányi Dezsőnk a második, mégpedig az új­rafordított Esti Kornéllal. Lám, ennyi év után, de győzött az igazság.

Ami a dicsekvést illeti, most már mindegy, aki át mond, mondjon bét is: regényemre az elmúlt négy hónapban hat országból érkezett szerződés. A fentebb sorolt nyelvek tökéletesítésén túl célszerű volna elmélyülnöm az olaszban is. Olasz tudományom lap­zártakor csupán annyi, amennyi az operák librettójából rám ragadt. Meg­ölték Turiddut! Az asszony ingatag!

Kacagj, Bajazzó! Esetleg: Egyétek meg, amit főztetek! Tartok tőle, ez még éttermi rendeléshez sem lesz elég. Habozom, tegyek-e szert sietve a Tanuljunk könnyen, gyorsan olaszul! című szakmunkára. Ugyanakkor a könnyen, gyorsan flamandulra is szükségem volna.

Betetőzhetné mindezt, ha netán kap­nék egy kontraktust Izraelből. Hátha nekiugranék a hébernek, komoly kihí­vás, valaha próbáltam, de már a fordí­tott lapozásnál elakadtam. Pedig a hé­ber – vagy a jiddis? – mégiscsak bizo­nyos őseim családi nyelve volt, déda­pától fölfelé. Őket II. József rendeletét követően Weissbergernek – Fehérhe­gyinek – hívták. Dédapám magyarosított Vámosra, ő Weissberger Mendel néven látta meg a napvilágot Homonnán (jelenleg Humeni). Weissberger Mendel… ennyi „e” egy rakáson! Kí­nos ez egy választékos szerzőnek.

Na jó. De hol van az megírva, hogy mindenütt a helybéliek anyanyelvén kellene beszélnem? Sehol. Bár csodás érzés. Még akkor is, ha nagyjából ilyesféleképpen: Bocsássátok ti önök miattam meg velem, sajnos tudván tud­tam hébernek kevésbé, sem, nem, is.